Eljött az eszmélés ideje, ezért a nyílt, egyenes és őszinte beszédre és cselekedetre van szükség, hogy múltunkkal szembe nézve építhessük a közös jövőnket ...
Makai István bírálva Magyarország jelenlegi politikai helyzetét úgy fogalmazott: közös kiállás, közös fellépés vezethet minket a békés és tartalmas élet, a nyugodt jövő felé, nem engedhetjük, hogy újra bűnbakokat keressenek emberek saját sorsuk kilátástalanságért, éppen ezért nem politikai irányvonalak által vezérelve, hamis propagandák, elhazudott igazságokra építve kell zászlók alá hívni és gyűjteni embertársainkat, és nem a megosztásra, egyik és másik ideológia alapján kell újra szelektálni, kirekeszteni emberek millióit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékezők és Emlékeztetők!
A mai nap az emlékezés, a főhajtás ideje. Kegyelet és tiszteletadás azok emléke előtt, akiknek életét erőszakos módon, egy gyilkos eszme szellemiségét követve szakították meg. Emlékezünk azokra a családtagjainkra, rokonainkra, szomszédainkra, embertársainkra, akik egy politikai ideológia szerint alsóbbrendűeknek születtek. Azokról, akikről úgy gondolták nincs helyük a társadalomban, a Világban, akiktől félteniük kellett a hazugságra, a kirekesztésre épült hatalmukat. De ma fejet hajtani jöttünk azok emléke előtt is, akik életük kockáztatásával is vállalták, hogy megmentsék az elhurcolás, a koncentrációs táborokba, lágerekbe zárás, majd az ipari módszerekkel történő megsemmisítés elől embertársaik tucatjait, százait, ezreit. A tisztelet és a hála, a szívből jövő köszönet nem csak ma, az év minden egyes napján kijár a lélekmentőknek. Mert való igaz: aki egy embert megment, a világot menti meg.
Holokauszt, porrajmos, világégés. Nevezzük bárhogyan is, bármilyen nyelven, a szavak mögötti tartalom még ma is ugyanolyan fájdalmas és borzasztó. Bár 69 év telt el a “végső megoldásnak” nevezett cselekedetek óta, ennek súlyát, fájdalmát még ma sem dolgoztuk fel. Nem néztünk szembe az emberi gondolatokból született tettekkel. Nem ébredtünk rá ma sem, hogy egy gondolat hogyan erősödhet fel és hogyan vezethet néhány év, vagy akár néhány hónap alatt a gázkamrákig. A hallgatásunkkal, a némaságunkkal, bátortalanságunkkal amnéziássá tesszük társadalmunkat, és nem figyelmeztetjük: a gondolatból kimondott szó, röplapok, kocsmai szónoklatok, kisebb és nagyobb tömeggyűlések, erősödő pártok, diktatúrák, egész Európára és a világra rátelepülő sötét fátyol születhet.
Tisztelt emlékezők!
Rá kell ébrednünk, tudatni kell a világ polgáraival, hogy ma is megértsék: a holokauszt, a porrajmos nem a gázkamrákkal, hanem a kirekesztő gondolatok megszületésével kezdődött, majd könyvégetésekkel, boltok bezárásával, fajvédő törvények elfogadásával folyatódott. A munkatáborokba elhurcolt milliók, a módszeresen kivégzett százezrek, a Dunába lőtt tízezrek lelkei nem lelhetnek megnyugvást, ha elhazudjuk múltunk, eltitkoljuk történelmünk. Saját magunkkal is szembe kell nézünk, hogy megteszünk-e mindet azért, hogy évtizedek múlva ne kelljen egy állandó, vagy időszakos kiállítással, egy emlékközpont felállításával, egy újabb, egy második holokausztra emlékeznünk.
A Duna parti cipők minden nap arra figyelmeztetnek minket, hogy be kell látnunk, fel kell ismernünk: közös a múltunk, közös a jelenünk, és ugyanígy közös a jövőnk is. Generációk nőttek fel a némaságban, az elhallgatás és eltitkolás falai között. A kirekesztés, a megbélyegzés, az alsóbbrendűség éreztetése ma is átjárja hétköznapjainkat, életünket. Újra felerősödni látszanak azok a hangok szerte Európában, amely oda vezetett, amiért ma mi, demokraták, polgárok, igaz szívű emberek összegyűltünk. Ki kell mondanunk: 1944. augusztus 2-a soha nem történt, történhetett volna meg, ha nem kerestünk volna bűnbakokat. Nem pusztították volna el hatmillió zsidó embertársunkat, félmillió cigány testvérünket, más politikai nézeteket valló polgártársunk százezreit, ha nem mást okulunk élethelyzetünk romlásáért, kilátástalannak tűnt jövőnkért.
Ma hasonló okokból, hasonló környezetben újra másokban keressük a hibát. Mástól, másoktól várjuk a megoldást, és nem látjuk, nem akarjuk látni, hogy a szegénységünkért, a gazdasági válságért újra bűnbakokat keresünk, és újra a kirekesztés és a megbélyegzés járja be hétköznapjainkat. De ma még időben vagyunk. Ma még figyelmezethetjük a veszélyre embertársainkat, társadalmunkat, de legfőképpen önmagunkat.
Eljött az eszmélés ideje!!!
Ma sokkal szükségesebb a nyílt, egyenes és őszinte beszéd és cselekedet mint eddig bármikor. Az oly sokszor emlegetett és a sokféleképpen és sokféle irányból is megfogalmazott összefogás az egyetlen kulcsa annak, hogy egy békés, igaz értékeken alapuló társadalmat tudjunk építeni. Az összefogás, az eszmélés ideje viszont csak együtt, közösen valósulhat meg. Most kell eldöntenünk. Engedjük-e, hogy a történelem megismételje önmagát! Most kell eldöntenünk, engedjük-e, hogy az emberi gyarlóságunk miatt a sötétség uralkodjon felettünk? Vajon nekünk is át kell-e élnünk szüleink, nagyszüleinek borzalmas fájdalmát ahhoz, hogy belássuk: elszalasztottuk a lehetőséget, hogy időben szóljunk. Mi még szólhatunk, felemelhetjük szavunk és tehetünk azért, hogy ez a tragédia ne ismétlődhessen. Közös kiállás, közös fellépés vezethet minket a békés és tartalmas élet, a nyugodt jövő felé. Mert mi mondjuk meg, és mi határozzuk meg saját értékítéletünk, szüleinktől tanult szeretet, és a sokszor nehéz és sötét történelmünk tapasztalatai alapján, hogy milyen legyen a mi közös jövőnk.
Nem politikai irányvonalak által vezérelve, hamis propagandák, elhazudott igazságokra építve kell zászlók alá hívni és gyűjteni embertársainkat. Nem a megosztásra, egyik és másik ideológia alapján kell újra szelektálni, kirekeszteni emberek millióit.
Az emberség, az emberiesség és a közös tenni akarás zászlaja alatt kell menetelnünk, és hallatni hangunkat, hogy ne kelljen többé világgá kürtölni kivetettségünk siralmait.
Nekünk kell megalapoznunk saját jövőnket, az utánunk következő generációk jövőjét. Megőriznünk azt, ami legfőbb értékünk: a lelkünket, szívünket, az emberségünket. Nekünk kell megálljt parancsolni a pártgyűléseken, a törvényhozás falai között felzengő kirekesztő szavaknak, holokauszttagadó menteleléseknek.
Nem elég kimondanunk, hogy: soha többé! Tennünk is kell érte!
Az összefogás, a közös eszmélés ne csak egy választás előtti hónapokban, hetekben legyen fontos. Ne csak kampánybeszédekben akarjunk és hangoztassunk társadalmi békét, hanem a mindennapokban tegyünk a társadalmi béke alapfeltételeiért. A közös tenni akarás párosuljon a valós cselekedetekkel, összhangban mindazon értékekkel, amelyek biztosítják jövőnket, amely épp úgy közös lesz, mint ahogyan múltunk is az.
Mert ne feledjük: múltunk közös lesz a jövőben is!
