Bihari János

Bihari János (Nagyabony, 1764. október 21. – Budapest, 1827. április 26.) cigány származású magyar zeneszerző és hegedűművész.

Édesapja is hegedűs volt. 1801 körül érkezett Pestre, és itt megalakította híressé vált bandáját, amely többnyire 5 tagból állott (cimbalmos és vonósok). 1811-ben az országgyűlés alkalmával Pozsonyban működött. Ez időben valószínűleg Bécsben is járt, ahol műveiből több nyomtatás megjelent. Káldy Gyula szerint Ludwig van Beethoven Bécsben többször hallgatta játékát. A Bécsi kongresszus idejében is Bécsben játszott.   Nyugtalan vándoréletet élt, melynek során bejárta Magyarországot; 1818 körül többször megfordult Veszprémben, ahol Ruzitska Ignácban mecénásra talált. 1820-ban Pesten játszott.   Működésének fénykora az 1820-as évek elejére tehető. 1822-ben Liszt Ferenc is hallgatta játékát és nagy elismeréssel emlékezett meg róla. 1823-tól pályája már lassan hanyatlott. 1824-ben baleset érte, eltörte bal karját. Ez véget vetett virtuóz pályájának. Bár még továbbra is hegedült, a prímásságot kénytelen volt másnak átengedni. 1825-ben a királyné koronázásakor Pozsonyban még játszott. Öregkorában magára hagyatva élt.   A 19. század elejének legkiválóbb zeneszerzője és előadóművésze, a verbunkos stílus legnagyobb képviselője. Lavotta Jánossal és Csermák Antallal együtt a magyar zenei romantika ún. virtuóz triászát alkotja. A neki tulajdonított kompozíciók nem mind hitelesek.   Művei   Magyar Verbunkosok, magyar táncok (84 dallam) kortársak lejegyzése nyomán. Nem bizonyított feltevés szerint a Rákóczi-nótának és a Rákóczi-indulónak is ő a szerzője   Bibliográfia   Irodalmi Vita a Rákóczi-induló szerzőségéről (Zenészeti Lap, 1862–63) Major Ervin: Bihari János (Zenei Szemle, 1928. 1–2. sz.) Major Ervin: Bihari műveinek tematikus katalógusa (Zenei Szemle, 1928. 5–7. sz. Függelék) Isoz Kálmán: Bihari és a katonafogdosás (Zenei Szemle, 5–7. sz.) Szelényi István: Bihari (Új Zenei Szemle, 1952. 4. sz.) Major Ervin: Bihari János verbunkosainak visszhangja a XIX. századi magyar zenében (Új Zenei Szemle, 1952. 4. sz.)