Dr. Tálos Endre a nyelvtudományok doktora és kutatója, 2023. február 15-én 74. éves korában elhunyt. Rosenberg Mátyás emlékezik az ismert nyelvészre.

Elment a Tálos 

Tálos Endre nem volt az apám. Nem vagyunk rokonok. Olykor mégis valamiféle atyai hozzáállás sejtelgett a hangjában és az írott üzeneteiben egyaránt, főként, mikor engem valamilyen jogtalan sérelem ért. Aki nem ismerné azt az igét, hogy „sejteleg”, azzal közlöm, hogy szintén Endre találmánya, aki – az ő szavaival élve – „menetközben vette észre, mintha nem is lenne ilyen szó”. Most már van. Arra a napra is épp találkozót beszéltünk meg, amelyen a fiam félévvel ezelőtt végül megszületett, így az élet akképp hozta, hogy ő is az elsők között volt, akiket az szülészet folyosójáról rögtön tájékoztattam, a találkozó hál’ Istennek elmarad. Én pedig az elsők között mondtam neki 2011. október végén az első unokája megszületésekor, hogy „gratulálok, nagyapó”.

Endre nem volt a barátom sem, mert ha az lett volna, sokkal többször kellett volna Bandinak szólítanom, ahogy a barátai tették. És azt hiszem azért sem, mert sokkal többet illett volna törődnöm vele. Nem igazán hagyta, hogy a minimálisnál többet segítsek, hogy ne éljen egzisztenciálisan nyomorban, de ez nem mentség, hiszen apró dolgokért is nagyon hálás volt. Aztán persze egyből arról kezdett értekezni, hogy 1989. táján Lev Mironovics Minc véleménye szerint a nagy orosz-jiddis szótár teljesen felesleges, hiszen a jiddis a folklór nyelve, az irodalmi nyelvnek ott van az irodalmi német, lengyel, orosz, héber, vagy egyéb és ez az irodalmi normatív jiddis csak egy felesleges játék, aztán pedig arról, hogy amit az üzbégek csináltak a helyesírással, az borzalmas, főleg ahogy átrakták a cirill szörnyűséget angol iszonnyá… na hát azt végképp nem kellett volna. Úgyhogy, ha már nem hagyott segíteni, nagyon sokat kérdeztem tőle, amit roppant mód élvezett. Még azt is mikor úgy válaszolt, hogy nem válaszolt. Mikor egy számomra nagyon fontos nyelvészeti kérdést tettem fel neki, ami cirka egy évtized összegyűjtött tapasztalatainak esszenciájaként fogalmazódott meg bennem, lerázóan annyit mondott: „én itt egész nap Konok-ot olvasok ám, és nem is foglalkozom nyelvészettel és hasonlókkal”.

Endrével nem voltunk kollégák, bár dolgoztunk egy helyen és később is mindkettőnket több szál fűzött az (akkor még) MTA Nyelvtudományi Intézethez és az ELTÉ-hez egyaránt, de hát mindezt kisebb időbeli eltéréssel, uszkve 30 év különbséggel tettük. Nem volt a konzulensem, mégis minden szakdolgozatom nála landolt, hiszen aki kapta, az legalább annyit tudott, hogy ha valaki ért hozzá, az csak a Tálos lehet. Nem volt a tanárom sem, mégis egyike azoknak az embereknek, akiktől a legtöbbet tanultam eddigi életem során. Egy lektori jelentésében azt írta rólam „pályafutásom során voltaképpen először találkoztam olyan professzionálisnak ítélhető kézirattal, melyen nem kellett bosszankodnom a szerző vagy szerzők amatőrsége, hozzá-nem-értése miatt” … azt hiszem ilyet az ember egyszer az életben kap valakitől és nagyon hálás vagyok érte.

Kevesen tudták, hogy a mindenféle kimondhatatlan álneveken írt versei és zenés darabjai mellett a Bandi nem kizárólagosan a nyelvi valóság lejegyzését tekintette céljának. Ha nem is felvállaltan, sőt sokkal inkább titokban – igenis szerette a kreatív, alkotómunkát akkor is, ha az a nyelvi valóság alakításával jár együtt – nem csak a sejteleg ige az egyetlen példa. 1998-ban a Soros Alapítvány Általános roma programjában egy kisebb összeget nyert el az Újszövetség romani nyelvre való átültetéséért, amit egyébként sajnos nem vitt véghez. A bibliafordításhoz azonban szinte az összes elérhető romani nyelvű gyűjtést végigolvasta, kiemelezte és lépésről lépésre megtervezett egy rekonstruált archaikus cigány nyelvváltozatot, annak hangtanával, alaktanával együtt. De a beás nyelvváltozatokat érintő kutatásaimban is nem egyszer szembesültem azzal, hogy ő olyan nyelvi alakokkal is számolt, amelyek a beásból eredendően hiányoznak és sosem voltak meg – de a meglehettek volna a román minta alapján. Ezek némelyike aztán lektori munkáiban is tetten érhető volt, hogy aztán többek között Orsós Anna nyelvkönyvében is – akarva akaratlanul – helyet kapjanak és hogy aztán a normatív nyelvváltozat részeivé váljanak. Egyébként is, hány olyan ember él a világon, akitől az ember a facebookos születésnapi üdvözletét cigányul precíz magánhangzó és hangsúlyjelöléssel ellátva kapta meg?

Néha azt gondoltam, kevés dologban hasonlítottunk egymásra. Míg ő utálta a sportot és a sportolókat, elmerült az észak-azerbajdzsáni táti nyelvben, én nála kevésbé rajongtam a koreai zongoraművésznőkért, ellenben imádom a nyelvészeti terepmunkát. Például mikor megkérdeztem, mennyire szerette, amikor Sárpilisen gyűjtött cigány népmesét, meg úgy általában mennyire volt számára testhez álló feladat, hogy vadidegen embereket kell véletlenszerűen kérdezgetni, rám nézett és azt mondta: „ó hát az nagyon kellemetlen”. Ő már 1985 előtt is cigányt tanított, én csak 1985-ben születtem meg, én gyakorlatilag absztinens vagyok, addig a Bandi… mindenesetre azt mondta, hogy „a világvége előtti napon mulatozni kell egyszer utoljára egy jót”.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy melyik a kedvenc nyelve – annyi kikötéssel, hogy nem beszélhet össze-vissza, nincs egyfelől, de másfelől, legyen őszinte. Azt válaszolta, hogy a cigány. Aztán meg persze azt, hogy és az összes többi. Bandi megfogalmazásában: „én ebben totál promiszkuózus vagyok, egyszerre egy csomó nyelvvel csalom a többi rengeteget, és nem vagyok hű egyikhez sem”. Tovább feszegetve a témát hozzátette: „a hakaszt, a sórt is imádom, a jukagírt, az arabot, a hébert, a szlovákot, és a bengálit, nincs is vége a felsorolásnak, a baszkot is megszerettem, de kénytelen voltam félretenni... most éppen perzsázok, újra meg kell tanulnom a LaTeX-kódot, de többszáz új szót írtam a “füzetecskémbe”, majd küldök belőle, végre valaki fogja értékelni … és ideje volna rendesen megtanulni németül, franciául és finnül, meg dánul, a fenébe”. A nyelveken kívül érdekelte minden, ami politikai oldalakról, a technikai fejlődésről, a tudományról, az „értékekről”, a történelemről szólt; kifejezetten izgatta, hogy hogyan is volt valójában az a munkásmozgalom, mi áll a világháborúk mögött, hogy kerül ebbe az ideológia és a nacionalizmusok története mindenütt. Mikor megkérdeztem, mi a vonzó ezekben, azt mondta, „nem vonz, taszít, azért érdekel”.

Aztán rájöttem, hogy sok mindenben hasonlítunk is. Szerettem, hogy szerette a tudományt. Nem a hierarchiát, hanem az eszményt. Hányszor kikelt a tudományt érintő hanyag hozzáállás miatt is! Mikor Kovalcsik Kati, a zenetudomány és különösen a cigány folklór híres kutatónőjének halálhírét félve közöltem Endrével, rögtön azt mondta: „A hagyatékát feltétlenül fel kell dolgoznia valakinek.” Majd hozzátette: „Az első ilyen élményem Bárczi Gézával volt. Amikor meghalt, széthordták a könyvtárát, és az eszperantó dolgait kihajigálták, de Schmidt Éva hagyatékát sem hiszem, hogy becsben tartja valaki. Így megy ez, minden téren, még hogy kooperáció és más hangzatos jelszavak! Élve is nehéz együtt dolgozni, nemhogy halva!” Imádtam az igazságszeretetét, még ha ő sem volt mentes az előítéletektől. Utálta a homogenizációt, az embercsoportok ellen irányuló gyűlöletet és az egyenlőtlenségeket. Hányszor mondott olyat például, hogy „azért írtam oda, hogy »héber« hogy rúgjak egyet azon a barom antiszemita bagázson, akik azt hitték hogy finnugorral csak békési református, vagy csiki katolikus foglalkozzon, a héberrel meg foglalkozzanak a zsidók! Mert ez volt mindig a válasz, ha azt találtam mondani, hogy az arabban így, a héberben úgy, a tuniszi zsidó arabban amúgy van”.

Endre több évtizede nem tartott kurzusokat, nem publikált, nem járt konferenciákra, nem nyert el díjakat, nem volt vendégprofesszor, nem volt soha Hirsch-indexe és soha nem tudta, mi az az impakt faktor, de alapjaiban magasról tett a tudományos teljesítmény mérésének minden egyéb lehetséges aspektusára is. Ő kevésbé szofisztikáltabban fogalmazott, mikor azt mondta: „Lehányom azt az egész rohadt bandát, akik megpróbálták tönkre tenni az egész életemet, de nem tudták szerencsére, nálam “sikeresebb” ember nincs, hiszen szerencsés voltam, amin erőlködtem az minden akadályozás ellenére lényegében sikerült, többre meg tényleg nem vagyok képes.”

Bandi, állom a szavam, jegyzeteidet fel fogom dolgozni, befejezetlen munkáidat lehetőségeimhez és tudásomhoz mérten igyekszem folytatni és köszönöm, hogy ismerhettelek. Írásaid és beszélgetéseink révén továbbra is életem részese leszel nap mint nap és köszönöm, hogy méltónak találtál arra, hogy engem jelölj ki szellemi hagyatékod gondozójának.

Tálos Endre a mentorom volt.