Kanalas József, az én néhai nagyapám, teknőkészítő, vándor cigány családban látta meg a napvilágot Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Sáta községben. Szültése napján dermesztő hideg téli nap volt.

Édesanyja Kanalas Flóra volt, édesapja pedig Szász János. Nagyapám szülei nem igazán tudtak magyarul, szinte csak beásul beszéltek.

Kanalas Flóra és Szász János házasságából kilenc gyermek született. A szülők vándor életmódja következtében valamennyien más községben, városban születtek. Vándoroltak, mert keresték az életet, a természetet és az Istent. Mindannyian római katolikusok voltak, sajátos Istenhittel. Legkisebb fiúgyermekük születését követően kötöttek polgári házasságot, s erősítették meg frigyüket Isten színe előtt is. Ezzel magyarázható, hogy első nyolc gyermekük Kanalas névvel szerepel az anyakönyvi nyilvántartásban. Az erdő volt az életük, a lakhelyük és a megélhetésük: tavasztól egészen télig itt tartózkodtak. Itt készítették a teknőt, a kanalakat, melyeket az asszonyok vittek el a falvakba eladni. Addig voltak egy bizonyos helyen, míg volt vásárló, míg szeretettel fogadták őket. Ha számukra kedvezőtlen körülmények alakultak ki, befogták lovaikat és pillanatok alatt tovább álltak. Családom említett tagjai Magyarország északi részéről a keleti részekre vándoroltak. Nem tudni pontosan, miért, valószínűleg politikai erőszak miatt Szatmárcsekén telepedtek le.

Megboldogult nagyapám fantasztikus ügyességgel készítette a teknőket és a kanalakat már gyermekkorától kezdve. Szorgalmával és rátermettségével kitűnt, sokan tisztelték.  Nagymamámat, Mursa Jolánt fiatalon feleségül vette és ki is tartott mellette haláláig. Feleségében, az én nagymamámban méltó párjára talált. Két kezük munkájával szép házat építettek fel Szatmárcsekében. Öt gyermeküket és több unokájukat is becsületesen felnevelték, köztük engem is.

Nagyapám munkabírása hatalmas volt, napközben a helyi mezőgazdaságban dolgozott, este pedig pihenésképp kanalakat, teknőket készített, amit felesége másnap eladott. A tiszteletet mindenkinek megadta, de ki is követelte azt. Csodával ér fel, ahogyan gyermekeit és több unokáját a semmiből felnevelte. Felénk irányuló szeretetét öleléssel, simogatással, kedvességgel soha nem mutatta ki, mi mégis éreztük jóságát. A rászorulóknak segített, sokaknak enni és inni adott, többeket csodával határos módon meggyógyított.

A halál Milotán érte 1980. július 13-án. Az utolsó, akitől elbúcsúzott, én voltam. A tőlem való elköszönést követően elvesztette eszméletét és reggelre elment az élők közül.

Úgy vélem, ő egy azon cigány emberek közül, akik méltók a kanonizálásra, a szentté avatásra. A világon a mai napig egyetlen cigány szent sincs. Miért alakulhatott ez így, hogy a cigány nép ez idáig egyetlen szentéletű embert sem tudott példaképp felmutatni? Az én nagyapám cselekedetei, csodái, gyógyításai miatt miért ne lehetne az első?

Miközben mi, romák Örményországban már sokkal korábban felvettük a kereszténységet, mint bizonyos népek, még sincs egyetlen szentünk sem. Mi lehet ennek az oka? Talán a Jóisten bennünket nem szeret? Nem vagyunk istenfélők? Az is könnyen lehet, hogy a Jóisten a tenyerén hord bennünket, csak az egyházaknak nem vagyunk fontosak. Márpedig az atyáknak, püspököknek mindenekelőtt a hazátlan, számkivetett, üldözött, megalázott és szegény népeket, embereket teljes erejükkel segíteni, védeni és támogatni kellene. Jézus tanításaiból egyértelműen kitűnik, hogy ő nem a hatalmasokért, királyokért, vezérekért, miniszterekért, miniszterelnökökért, azok helyetteseiért jött a Földre és áldozta életét, hanem az olyan számkivetettekért, megalázottakért és szegényekért vállalta a kereszthalált és a szenvedést, mint például a cigány nép. Az utolsó ítéletről szóló bibliai rész üzenete úgy vélem, rendkívül fontos:

„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni. Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesen vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem voltunk szolgálatodra? Erre majd ezt feleli: Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” /Máté 31-46./

Amennyiben a példázatot a magukat kereszténynek vallott vezetőink, hatalmasságaink közül valaki komolyan veszi, akkor bizony van mitől félniük, mert lehet, hogy Magyarország és annak hatalma az övék, de a mennyek országa nem.

Számomra elkeserítő az az üresség, közömbösség, ami eluralkodott a kereszténység álcája mögé bújt államférfiak nagy részének szívében. Hogyan tudnak esténként párnájukra tiszta lélekkel feküdni, melyet a szegény emberektől eltulajdonított pénzzel töltöttek meg? Hogyan tudják lelketlenül végig nézni, amint emberek százezrei nyomorogva, éhezve és megalázva élnek országunkban, míg nekik a jólét nyomai csillognak arcukon?

A keresztyéni, keresztényi példamutatásra leginkább a gyakorló református lelkész Balog Zoltán, Szászfalvi László, s a teológus diplomát szerzett Semjén Zsolt tudná a figyelmet felhívni, ők azonban mélyen, fájdalmasan mélyen hallgatnak. Vajon ezek az emberek adtak-e enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, szállást az idegennek? Vagy csupán arra voltak képesek hatalmuk által, hogy hozzájáruljanak a szegény emberek kirablásához, elnyomásához? 

Sajnálatos módon nagy általánosságban az elfogadást, s a némaságot választották a történelmi egyházak is. Már közülük sem hallja meg mindenki a szegény emberek jajkiáltását.   

Sokan bizonyára értetlenül olvassák majd nagyapám, Kanalas József kanonizálásának felvetését. Én azonban nagyon is komolyan gondolom e kezdeményezést, melyen keresztül felhívni szeretném az emberek figyelmét arra a sok igaztalanságra, melyet napjainkban szó nélkül, lehajtott fejjel végig nézünk, elfogadunk. Miért ne lehetne Kanalas József a cigányok első szentje, példaképe? Mi különbözteti meg őt azon szentjeinktől, akiket ma is nagy tisztelettel övezünk? Hogy nem folyt királyi vér az ereiben? Esetleg, hogy nevéhez nem fűződnek kegyetlen kínzások, gyilkolások? Talán, hogy nem öntetett ólmot senkinek a fülébe?

A leírtak tükrében Kanalas József halálának 35. évfordulója alkalmából ezúton kezdeményezem az ő szentté avatását. Ehhez segítségül hívom a modernkor lehetőségeit is: ha a post-ot 1000 személy kedveli, akkor Dr. Székely Jánosnál, az esztergom-budapesti segédpüspöknél, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációért felelős püspökénél a kezdeményezést hivatalosan is benyújtom. A fejleményekről természetesen a későbbiekben tájékoztatást nyújtok az olvasók számára.

Albertirsa, 2015. július 18.

Kamarás István

történész-politológus 

A RomNet.hu a nyilvánosságra hozott olvasói jegyzetért semmilyen jogdíjat nem fizet, egyéb kötelezettséget azokkal kapcsolatban nem vállal, azt szerkesztés nélkül közli. A közölt jegyzetek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül azonosul, azokat saját elképzelése szerint szabadon választja ki, és fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött jegyzetet mégse hozza nyilvánosságra, illetve utólag eltávolítsa azt szerkesztett felületeiről. Jegyzeteiket a [email protected] címre várjuk.