2024 March 28., Thursday/Hajnalka napja van. .

Keresés

Add meg amire keresni szeretnél!

Kalányos István: Aranypalotáról is mesélt anyám, Míra
2013. 04. 18. 00:00

Az Édesanyákról beszélni,írni,szólni csak alázattal,szépen,a világ legszebb nyelvén szabad. Mert ők a mindennapok hősei,ők azok,akik egyszerre tudnak gyengédek és egyszerre tudnak nagyon erősek lenni.

Én egy 62 éves roma ember vagyok, küzdelmes élettel a hátam mögött, tele emlékekkel, történetekkel, köztük olyanokkal, amelyek átélését – ahogy mondani szokás – még a halálos ellenségemnek sem kívánnám... Arra a törékeny asszonyra akarok emlékezni, aki kilenc gyermeknek adott életet egy olyan világban, amikor bűn és átok volt egy anyának szülni. Én elsőként jöttem a világra, a többi testvérem pedig orgonasíp módjára, szinte évenként született meg. Még most, felnőtt fejjel sem értem, hogy mi volt ebben olyan szép, és vidám dolog, hogy évenként szültek a cigányasszonyok, hiszen a szegénységtől, a nyomortól és egyéb más bajoktól alig éltünk.

 

A Zala megyei Petróc-pusztán (Szécsisziget) szült meg engem anyám. Egy egész éjszaka tartó menekülés után ide érkezett meg a családunk Jugoszláviából, Muraszerdahelyről. Azért kellett menekülniük, mert szüleim, nagyszüleim, mind idevalósiak voltak. Az akkori politikai helyzet forró volt a cigányok számára: aki csak tudott, az mind menekülőre fogta és az éjszaka leple alatt Magyarország felé szökött, a Murán keresztül, Tito politikája elől. Édesanyám utolsó órás terhes volt velem. Apám épp csak lefektette egy sarokba és pár perc múlva világra is jöttem: 1951. augusztus 20-án. Mint a kis Jézus, én is egy jó meleg istállóban láttam meg a napvilágot, s birkák és kecskék voltak a születésem tanúi. Az istálló tulajdonosa, egy gazdag ember, akinek a pusztában volt több istállója is, csak másnap szerzett tudomást arról, hogy az éjszaka leple alatt mi, népes családunkkal beköltöztünk a farmjára. Megértette helyzetünket, ott maradhattunk egy ideig. A férfiak másnap neki álltak a kunyhók megépítésének az erdő szélén. Így jött létre a petróci cigány telep!

 

Nehéz évek következtek: a cigánytelepen több mint húsz család építette fel a kunyhóját, fából, sárból, nádból. A férfiaknak télen nem volt munkájuk, de nyáron annál több, hiszen a helyi termelőszövetkezetekben dolgozhattak. Édesapám fiatal és nagyon erős ember hírében állt, féltek is tőle a cigánytelepen. Apám nagyon értett a teknővájáshoz, fakanalak és más tárgyak faragásához, csak hát, amit ezekért kapott, hamar lecsúszott a torkán. A férfiak úgy ittak, mint a gödény és utána úgy verekedtek, hogy csak ömlött a vér! Az asszonyok koldulni jártak, mert valamit enni kellett. Édesanyám sem tehetett mást.

 

Fogra a tarisznyát és sorra járta a szomszéd falvakat. Én már nagyobbacska gyerek lévén sokszor elkísértem, hiszen ilyenkor a jobb falatokat, süteményeket első kézből nekem juttatta. Mindig az én kezembe nyomta a finomságot, pedig nem láttam enni egész nap. A falusi emberek nagyon jók voltak édesanyámhoz. Mírának szólította mindenki, ami Mariskát is jelentett.

 

Anyám sohasem hazudott senkinek. Õszintén mesélte el Magyarországon való tartózkodásunk okát, a nagy szökést, az én születésemet, a többi gyerek számát. Később már munkát is adtak neki: rá bízták a takarítást, az istálló körüli teendőket, mosást, teregetést. Szívesen végezte el a legkoszosabb munkát is, mert jól tudta, hogy így több kerül a jó öreg tarisznyába.

 

Én, amikor csak lehetett, mindig vele mentem. Akkor is együtt indultunk útnak, amikor iskolás lettem. Én az iskolába mentem, ő pedig nyakába vette a falut. A nagy szünetre aztán mindig rendre oda jött az iskola kerítéséhez, és az addigra kapott élelemből kenyeret, egy kis szalonna darabot odaadott, hiszen jól tudta, hogy nem reggeliztem otthon. Anyám mindent megtett azért, hogy ne maradjak ki az iskolából, mert a tanítóm nagyon dicsért. Jó tanuló voltam, szorgalmas, jó magatartású.

 

Ezért kezdte mindig a napi kolduló útját is az iskolám környékén, hogy a nagyszünet idejére enni tudjon adni. Ezért mosta ki éjjelente az egyetlen nadrágomat, és ingemet, amit oly sokszor varrt már meg, hogy a cérna tartotta a varrásnál.

 

Anyám akkor is útra kelt, amikor beteg lett. Csak ment, kendőjét hátra kötve, dacolt széllel, viharral esővel. Én ilyenkor azt gondoltam, hogy anyám egy hős, egy bátor és merész katona, aki senkitől sem fél és nekem sem kell félnem. Isten a tanúm, hogy hányszor láttam ilyennek, de megmondani nem mertem neki. Télen a hasig érő hóban is így mentünk. Õ egy nagyon rossz csizmára rongyokat tekert, majd az én lábaimra is ez került, és a kunyhóból kilépve elindultunk. Anyám elöl törte az utat, én meg szorosan a nyomában haladtam. Csak későn, estefelé értünk haza, ahol édesapám is és a gyerekek is már éhesen vártak bennünket. Még most felnőtt koromban is fáj, hogy soha, senki nem kérdezte meg tőle, hogy nincs-e valami baja, hogy egyáltalán jól van-e, hiszen nyolc-tíz órákat voltunk távol.

 

Szegény Édesanyámra bizony rányomta a bélyegét a nincstelenség, az éhség, a reménytelen élet. Tönkre tette egészségét, kegyetlen kór kezdte ki szívét, lelkét. Egy olyan betegség, amit ma könnyedén kezelhetnénk, de akkoriban még ismeretlen volt számunkra: cukorbeteg lett! Mi gyerekek és apánk csak sejtettük, hogy valami nagy baj van készülőben. Szegény anyám látászavarról beszélt. Csak feküdt egész nap, és én ilyenkor nagyon gyengéden fogtam drága, arany kezeit, és ha senki nem volt a közelemben, csendben sírtam. Hatalmas tehetetlenséget éreztem, szerettem volna segíteni rajta. Nem akartam így látni az anyámat, aki annyi bajból kimentett bennünket, annyi áldozatot hozott értünk. Nem volt segítség, megvakult, s 51 éves korában meghalt!

 

Csak most, idős koromra értettem meg: halála nem a véletlen műve volt. Õ miattunk és értünk halt meg! Mert sosem volt ideje magával foglalkozni, mert egy vad és esztelen világban éltünk, amelyben emberszámba sem vettek bennünket, cigányokat, menekülteket. Abban a világban, ahol a félelem, az éhínség és a reménytelenség volt az úr, egy cigányasszonynak nem juthatott más sors!

 

Mindent megtett, hogy életben tartson bennünket! Voltak olyan napok, amikor még kenyér sem jutott, olyankor maga köré gyűjtött bennünket és mesélni kezdett nekünk, cigányul. Volt abban király, aranypalota, rengeteg ennivaló, gyümölcs! Még a nyálunk is folyt, kisebbik testvéreim egymásra dőlve aludtak el.

 

Így éltünk hosszú éveken át. A bűnünk csak az volt, hogy rossz időben és rossz helyen születtünk meg. A társadalom nem volt berendezkedve a cigányok helyzetének a kezelésére, főleg azokéra nem, akik hozzánk hasonló módon menekültként érkeztek Magyarországra. Hosszú volt az út, amelyen az akkori idők cigány családjai elindulhattak egy jobb és reményteljesebb élet felé. Sokan pusztultak el ezen az úton, de menni kellett. Letelepedni csak a folyók mellett, az erdőkben mertek, mert sehol sem látták őket jó szemmel. A népes családokban – legalább öt-nyolc gyerek volt mindenkinél – az édesanyákra hárult a legnagyobb feladat: az élelem megszerzése, a család ellátása.

 

Az én édesanyám is halála napjáig értünk dolgozott, minket próbált életben tartani. Erején felül, magát halálra ítélve dolgozott értünk, a családért. Ezzel az írással neki állítok emléket.
Alábbi versemmel is rá szeretnék megemlékezni, a legdrágább Édesanyára, megköszönve azt, hogy felnevelt bennünket.

 


Anyám

 

Selymes arcát még most is látom én,
Pedig eltávozott ő már réges rég.
Még hangját is hallom, mely féltéssel volt tele,
S mind a földkerekség, akkora volt a szíve.

 

Anyám! Ha még élnél, tudom mindig fognád a kezem
Melyet mindig megtettél, ha nem találtam helyem,
Ha élnél, most én is ezt tenném veled,
Hogy megtaláld nyugalmad, immár felnőtt fiad mellett.

 

Anyám! Ha még élnél, én mesélnék neked,
Mert emlékszem hányszor ezt tetted velem,
Ha nem tudtál enni adni, te mesélni kezdtél,
Mert ezt kellett tenned, pedig te is éheztél.

 

Anyám! Még emlékszem a fára, amely aranyalmát adott,
A szerecsen királyra, amely mindig szomorú volt,
Hogy gyermekként mily boldogot voltunk,
Hogy a mese végén a királlyal ettünk-ittunk.

 

Anyám! Ha még élnél, talán minden más lenne,
Talán a napfény is ragyogóbb lenne,
Most felnőttként nem sírnék érted,
Anyám! Minden mesédért áldjon meg az Isten!

 

 


Kalányos István, Babócsa