2024 March 28., Thursday/Hajnalka napja van. .

Keresés

Add meg amire keresni szeretnél!

Zádori Zsolt: Kannibalizmusvád cigányok ellen
2012. 08. 06. 00:00

Egy cigányokat sújtó jogtipró, előítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet 230 éve abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

„A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Õ volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igenis a fejeket a közepén kettévágta, és az agyvelőt megette” – vallotta Zsigárd Mihály 1782. augusztus 7-én. Az önmagát, valamint számos rokonát rablógyilkossággal és kannibalizmussal vádló, 20 éves fiatalembert Hont vármegye ítélőszéke három nap múlva Kemencén (ma Pest megye) negyven társával együtt halálra ítélte. „Beismeréséből” annyi haszna származott, hogy botozással is csak nehezen megtört társaival ellentétben ítéletét végül hatévi sáncmunkára enyhítették.

A halálbüntetés egyáltalán nem számított ritkának a XVIII. században. Werbőczy István 1514-es Hármaskönyve nyomán a szokásjog a tolvajlástól a vérfertőzésen, az istenkáromláson át az útonállásig számos bűncselekményt szankcionált kivégzéssel. A drákói szigor éppen a XVIII. század végén – a háborúk és a kurucveszély elmúltával – kezdett enyhülni, a felvilágosult Mária Terézia pedig 1767-ben a birodalom egész területén betiltotta a „kínzó vallatást”. Csakhogy tagadásban lévő gyanúsítottaknál felsőbb engedéllyel továbbra is volt lehetőség tortúrára; nem beszélve arról, hogy a botozás, éheztetés és szomjaztatás nem is számított kínzásnak. Ez volt az az időszak, amikor Európa-szerte megfogalmazódott, hogy a halálbüntetés embertelen és haszontalan szankció, Cesare Beccaria, a korszak neves milánói jogtudósa szerint a kannibalizmussal rokonítható.

A három perben összesen 53 halálos ítéletet kimondó kemencei persorozat mégsem szigorúsága miatt kapott kiemelt nemzetközi figyelmet, hanem a vádlottak köre és bűnük „förtelmessége”, a bizonyítottnak tekintett emberevés miatt. Az elítéltek mindegyike cigány volt, akikre Európa keleti felében is akkoriban kezdtek problémaként tekinteni. Bár a Balkánról Nyugat-Európába folyamatosan beszivárgó cigány kompániák évszázadok óta nem számítottak szívesen látott jövevényeknek, a háborúktól, járványoktól sújtott Nyugaton – akárcsak Kelet-Európában – szükség volt olcsó munkaerejükre és szolgáltatásaikra. Megítélésük azonban Magyarország területén a XVIII. század elejétől tovább romlott, a vármegyék ekkortól már „veszedelmes söpredékként” beszéltek róluk, és sürgették az udvart, hogy zsuppolja át őket a törökökhöz. Mária Terézia és II. József ehelyett szigorú rendeletekben tiltotta a cigány viseletet, a lótartást, a „kóborlást”, de még a cigány elnevezés használatát, sőt a romani nyelvet is. A cigány gyerekeket pedig szüleik helyett a vármegyékre, céhekre igyekeztek bízni, hogy „gyümölcsöt hozzanak”.

A per jogtipró volt


 
Ami a kemencei persorozatot illeti, eleinte nemigen akadt, aki kételkedett volna a cigányok bűnösségében, és ami még különösebb, abban sem, hogy évtizedeken át emberek tucatjait tüntethették el nyom nélkül, húsukat megsütve-megfőzve és nagy lakomák keretében jóízűen elfogyasztva. A 84 beismerő vallomás egyike – az egyik „főző asszonyé” – például beszámolt Antal község vajdájának lagzijáról, amelyen „a szitnyai cigányok (...) összevagdalt s marhahússal vegyített emberhúst főztek”. Egy anya pedig arról vallott, miként kapott ki gyereke kezéből egy jól megfőtt emberi kart, aminek ujjait „csimotája” elmerülten szopogatta.

A beismerő vallomások dacára a per jogtipró volt. A bírák nem hallgattak Náthy Ferenc közvédő józan érveire, miszerint a fenyegetéssel vagy ütleggel kikényszerített beismerő vallomás semmit sem ér, ha nincs egyetlen tanú, egyetlen tárgyi bizonyíték sem, sőt egyetlen áldozat holtteste, csontja sincs meg. Márpedig az 1782 tavaszán nyom nélkül felszívódott pereszlényi mészároson kívül más személy eltűnéséről nem tudtak se Hontban, se a szomszédos megyékben, távolabbi utazók esetleges elpusztítását pedig bizonyíték hiányában nem lehetett volna egyértelműen a környékbeli cigányok nyakába varrni.

A nyomozás egyébként két bagatell bűncselekmény, a viszokai mészáros és az almási kerékgyártó kamrájának 1782 kora tavaszi feltörése ügyében indult. Néhány hónappal később viszont a bíróság már tényként fogadta el azt a bizonyítékokkal alá nem támasztott koncepciót, mely szerint Sárközy György rablógyilkos vezetésével negyven éve működik egy vagy két cigánybanda (Almáson és Antalban), amely „minden tél végén össze szokott gyűlni és tömörülni”, hogy utazókat, gyolcs-, sáfrány-, hagymaárusokat, favágókat, bányászokat fosszanak ki, öljenek meg és faljanak föl – legkevesebb 31 embert. Állítólag olyanokat is elkaptak, akik azért keresték fel a „haramiákat”, hogy vasárut vegyenek tőlük, ám – az ítélet szerint – a férfiak vaskalapácsokkal agyonverték őket, s hogy a jajveszékelésüket elnyomják, közben asszonyaik kint hangosan énekeltek, táncoltak.

Enyhítő körülményeket sem vett figyelembe

A bíróság nem vesződött a szögért, kaszavasért érkező, haza soha nem térő, minden bizonnyal környékbeli „áldozatok” azonosításával. De enyhítő körülményeket sem vett figyelembe, sőt azokat inkább a vádlottak megátalkodottságának bizonyítékaként értékelte. Így például abból, hogy „ezek a vádlottak ezen vidék háziállatainak lopásától – azok gondosabban való nyomozását tudván – mint ravasz söpredék tartózkodtak”, a törvényszék „értelemszerűen” azt szűrte le, hogy fondorlatosan messziről jött idegenekre vadásztak. A négyszeri helyszíni szemle mindazonáltal nem hozott eredményt, az egyetlen valódi eltűnt, a pereszlényi mészáros esetében el is ismerték, hogy bűncselekmény „nem volt nyomozható”. Csakhogy ezt is a vádlottak rovására írták, akárcsak azt, ha a beismerő vallomást visszavonták. Ez utóbbi esetben egyébként – mint arra Vajna Károly jogtörténész 1907-ben figyelmeztetett – a cigányok (és zsidók) mindannyiszor szigorúbb tortúrának néztek elébe mindaddig, amíg a beismerést meg nem ismételték. A kihallgatási módszerekről sokat elárul, hogy a néhány hónapos vizsgálati fogság alatt ketten is meghaltak – hívta fel a figyelmet Puskás Péter, a bűnper részleteit évtizedekig kutató helytörténész.

Máig nem tisztázott, mi ösztökélte a Hont megyei hatóságokat arra, hogy végezzenek a cigányokkal. Annyi bizonyos, hogy a Helytartótanács hisztérikus állapotokról számolt be, a falusi nép állítólag a cigányok ellen fordult, és a hatóság tartott a – zömében szlovák – parasztok önbíráskodásától. No meg attól, hogy a bandába verődő cigány haramiák megostromolják a vármegyeházát a 120 fogoly kiszabadításáért. A közrend és a békesség helyreállításának szükségességével indokolták, hogy Erdődy József főispáni hivatali helytartó beavatkozása nyomán az ítéletek többségét villámgyorsan végrehajtották. Mindeközben a szomszédos Zólyom és Bars megyékben is perek indultak az „emberhús förtelmes evésével” megvádoltak ellen.

Kérdés az is, hogy a bírák miért nem elégedtek meg a rablógyilkosság-sorozat vádjával, mi szükség volt a kannibalizmus bizonyítására is, amely tényállást a hazai büntetőszabályok nem is ismerték. A korabeli közgondolkodásban a „megvetett idegeneknek” – még ha azok „belső vademberek” is, amilyennek akkor a zsidókat és cigányokat tartották – vadállati jellemzőket tulajdonítottak. A cigányokról például az járta, hogy vallástalanok, erkölcs nélküliek, kéjhajhászók és gyerekeket lopnak. Mivel maguknak a romáknak is sok gyerekük volt, elterjedt, hogy a gyerekeket ételnek lopják el. Valahogy úgy, ahogy a zsidók a hamis, de a XX. századig tovább élő vérvád szerint a keresztény gyerekeket, hogy mindenféle mágikus praktika érdekében a vérüket vegyék. Kannibalizmussal amúgy a korábbi évszázadokban Európa-szerte többfelé is vádolták a cigányokat, az Ibériai-félszigettől Erdélyig.

Felbőszítették a császárt

Az ügyben fordulatot hozott II. József beavatkozása, aki szeptemberben, a bécsi sajtóból értesült a monstre perekről. A császár magyarázatot követelt, mert az előző évben elrendelte, hogy halálbüntetés esetén a kancellárián keresztül hozzá kell folyamodni kegyelemért. Ez csak abban az esetben kötelező, ha a törvényszék lát enyhítő körülményeket, márpedig a honti romák esetében ilyeneket nem találtak – mentegetőzött a kancellária. II. József mégis menesztette a kivégzéseket siettető Erdődy grófot, és új adminisztrátornak Kelcz József Antalt nevezte ki, aki nyomban leszögezte: „a már kivégzettek ügyét – miután már úgysem lehet őket életre kelteni – nem szükséges megvizsgálni”. A Kelcz közreműködésével született további halálos ítéleteket viszont legkésőbb a vesztőhelyen sáncmunkára, elzárásra, vesszőzésre enyhítették. Így a még a vármegye fogdáiban sínylődő 97 cigány legalább a kivégzést elkerülte.

Történészek szerint az uralkodóban fel sem merült a kivégzettek esetleges ártatlansága, őt igazán az bőszítette fel, hogy a vármegyék nem tartották be a szolgálati utat, és saját szakállukra döntöttek a tömeges és gyors kivégzésekről. A történtek mindenesetre eltökéltté tették a császárt a megyék felszámolásában – vélekedett Vajna Károly –, „fölingerelte az a nagy könnyelműség, melyet a megyék részéről tapasztalt, midőn az alattvalók életéről van szó”. Hajdu Lajos jogtörténész szerint pedig a kemencei per nagy szerepet játszott abban, hogy az amúgy is ritkuló halálos ítéleteket – a megyék berzenkedése ellenére – udvari jóváhagyás nélkül ne hajtsák végre.

A cigányok kannibalizmussal való gyanúsítására még később is volt példa (lásd Hamis gulyás című írásunkat). Az azóta publikált dokumentumokból hiába vált nyilvánvalóvá, hogy 230 éve sem ettek embert, a kemencei per ítéletei ma is nemegyszer bukkannak fel „bizonyítékként” cigányellenes megnyilvánulásokban, internetes fórumokon. Az eredeti ügy teljes körű megismerésére ma már nincs lehetőség, mert – mint a pert kutató Nagy Páltól megtudtuk – a két világháború között a csehszlovák hatóságok az Ipolyba szórva „leselejtezték” az egykori periratokat.