Kőszegi Edit filmkészítő április elején három nap leforgása alatt két nemzetközi roma filmfesztiválon is díjat kapott.

A díjak értékét egy cseppet sem halványíthatja el, hogy mindkét fesztivált roma értelmiségiek, közéleti emberek szervezték és zsűrizték. Sőt, a méltatók szemében ez a két „apróság” csak fényesebbé teszi a dicsőséget, hiszen egy nem roma rendezőnek úgy sikerült szólnia romákról (szembemenve az oly igen szeretett többségi egzotikus, sztereotip és démonizált „cigányképpel”), hogy azzal a romák szívesen azonosulnak, s az a romákkal közösséget vállaló, a többségből kiváló kisebbséget is melegséggel tölti el.

Talán ezért sem halmozták el eddig díjakkal a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom (egyik) alapítóját, aki kereken húsz éve készít dokumentumfilmeket, melyek száma mára meghaladja a harmincat, s amelyekben szisztematikusan körbejárja mindazt, ami etnikus és szegénységkultúra, identitás- és előítéletkérdés, a roma nemzeti kultúra megteremtése, ami hozzájárul egy új cigány-/romakép megfogalmazásához. S talán ezért sem sikerült egyik alkotásának sem akkora hullámokat vetnie, mint néhány kortársa „gyalázkodásának”. Ebben a kontextusban értelmezhető az RSK rövid méltatása: „Filmjei az emberi törekvésekről és az együttélésről szólnak. Munkái az objektív és megértő emberábrázolást példázzák, melyekben az emberi méltóságé a főszerep.”

Erről jut eszembe: amikor 1995-ben a végül is a Csövesek csicskák – Az ároktői romák esete a miskolci hajléktalanokkal (Egy eset több olvasata) címre keresztelt filmen dolgozott kollégáival, akkor az egyik kulcsjelenetről le kellett mondania. A forgatás izgalmában, a dokumentálás hevében, a pillanat megismételhetetlenségében vakon bízva, s nem utolsósorban a rekkenő nyári hőségben egy olyan jelenetet, egy olyan beszélgetést rögzített az operatőr, melyben félmeztelen, a kövérkés jelzőt kiérdemlő emberek beszéltek jogos panaszukról. A rendező számára a vágás, a film összeállítása során vállalhatatlan volt ez a rövid, ám fontos rész, mert úgy érezte, hogy kiszolgáltatná a történet szereplőit a majdani film nézőinek, s ellenérzéseket keltene a romák iránt. (A dokumentumfilm-készítés, de már maga az egyszerű filmdokumentáció is valójában hatalmi pozíció, s mint ilyen, hatalmas felelősséget ró az emberre. Természetesen nem volna ez így, ha nem élne a tömegkommunikációról, közelebbről egyes médiumokról idealizált, már-már mitikus kép, ha nem volna velük szemben akkora pozitív elvárás, s nem volna ekkora a beléjük vetett bizalom és hit a megnyilatkozó, kitárulkozó emberekben.)

Másik példámat a Menekülés a szerelembe című filmből idézem. Edit mindig kényes volt arra, hogy filmjeiben ő maga ne látszódjon, de még kérdései se hangozzanak el. Ezzel szemben itt közvetlenül is felvállalta a személyességet, s bepillantást engedett emberi kapcsolatainak mélységeibe. A Rácz Boldizsárné Káló Etelkáról szóló filmje több mint fél évtizedet fog át. Első felirata már pontosan elhelyezi a filmet az értelmezés tengelyén: „Ezt a filmet te rendezted, Eta!” Első tíz perce, mintegy a bevezetője a valódi történet előzményeiről szól, s ezt meséli el Edit saját (hallhatóan izgulós) hangján. Idézem őt:

„Tél volt, és nagyon hideg, amikor először találkoztunk Etával. Mezítláb csúszkált a hóban. Õ az ott, piros pulóverben. – Nem fázom, mert melegít a szívem! – kiáltotta. A barátnőm lett, ugyanannyi idős, mint én. Eta tizennégy éves korában ment férjhez Boldihoz. Nagyon szerelmes volt. Õ pedig Boldi, a férje, a legszebb kosarakat köti a környéken. Ezért is mentünk le hozzájuk, hogy ezt fölvegyük. Szendrőládon laknak a Csőben, ahogyan az itteniek hívják a cigánytelepet. Békességben, boldogságban, szeretetben. Bár egy kicsit szűkösen. Eta hét gyermeket szült. Az idősebbek már családot alapítottak. Van is rengeteg unokájuk. A kisebbek, az inasok, ahogy ők mondják, még velük laknak. Aki ott kukucskál, az Iván, ő pedig Roki. Õk még iskolások. Egy évvel később Eta különös kérdéssel hívott fel minket. Kérte, menjünk le és vegyük fel Boldit, hogy legyen neki egy film emléknek, hogy láthassa bármikor. Magára maradt. De állta a sarat, erős volt. Nagyobbik fiát beiskolázta Tokajba, szakácstanulónak. Hívott minket, kísérjük el, büszke volt magára, meg tudta teremteni a pénzt rá. Karácsony előtt szólalt meg újból a telefon. Eta hívott minket, hogy jár egy furcsa nevű közösségbe, és fellépésük lesz a falu karácsonyán. Legközelebb Arany, Eta barátnője üzent nekünk, hogy menjünk be vele a kórházba Etához, mert baj van a szívével, nagy műtétje lesz. Eta szépen meggyógyult. Fellépésük volt Budapesten, természetesen megint hívott minket.”

És itt kezdődik a film jelenkori története. A valóságos jelenkori történet pedig ott folytatódik, hogy Iván és Roki gyakorta telefonálnak Editnek, s kérnek néhanapján tanácsot vagy közvetlen segítséget. Egy-egy film forgatásának végeztével nem szakad meg a kapcsolat azokkal az emberekkel, akikkel dolgozott, s azokkal a falvakkal, ahol dolgozott. Kétegyháza és Szendrőlád 1992, Nagycserkesz 1994, Felsőtelekes 2000 óta szinte otthona. Egy-egy családdal, egy-egy rokonsági körrel hosszú filmet forgat, ha még egyáltalán van értelme a „forgatás” szónak. Rögzít, dokumentál, még ha az adott pillanatban nem is tudni, mi lesz azoknak a megörökített pillanatok, mozdulatoknak, perceknek, rövid elbeszéléseknek, óráknak, hosszabb eseményeknek a sorsa. Mert lehetne Mocsár Zoltánné Bódi Márta (mondhatnám másik barátnője) és kiterjedt családjának élete mára lassan két évtizedes filmregény, s méltán vetekedhetne Csalog Zsolt Parasztregényének Eszti nénijével.

Aztán lehetne Szendrőládból „szappanopera”, ahogy szokta mondani, mert talán legizgalmasabb munkáját éppen itt végzi, immár 2001 óta. Pászítás, avagy az együttélés címmel a helyi romák és parasztok viszonyát, kapcsolatát dokumentálja, s készített is egy akkor az érdektelenségbe fulladt hatrészes filmsorozatot, mintegy modellálva az optimális együttműködés kereteit. Ha az együttélés szappanoperája egyelőre nem is készült el, de a Gumikalapács (Kitörési pont az iskola), aMenekülés a szerelembe és a Decolores, ezek a szűk körben ismert „kultuszfilmek” mesélnek erről a világról. Ahogy mesél Rézműves Jenő, a cursillós közösség egyik tagjának, a Szent István téri rendezői lakás egyik falára rótt grafitija a hatvanfős csoport látogatásáról. És erről jut eszembe, még egyik „szereplő” sem korrigálta filmjeiben elhangzó mondatait, gondolatait, senki sem jelentette fel, próbálta betiltatni filmjét. (S ha már a falra írt bejegyzésnél tartok: ez a lakás a KuglerArt Szalon Galéria is, s a Szalon-esteknek fél év óta rendszeresen otthont adó hely is. Immár a rendezővel együtt élő roma kultúra.) De nem csak hogy nem reklamálnak, hanem egyenesen „követelik” az emberek a róluk, a hozzátartozójukról készült filmet. Mert a filmek az abban megjelenőknek gyakorta elégtételt, felmentést jelentenek az előítéletesen szólók ellenében. Méltányolt törekvéseket, vállalható identitásokat, szerethető embereket.

Amikor Kőszegi Edit néha elkeseredik, hogy mi haszna is van filmjeinek, ment-e a film „által a világ elébb”, vigasztaljuk őt: ha másért nem, hát már azért megérte, hogy Göncz Árpád köztársasági elnökként 1997-ben mégiscsak a Két év hat hónap film „megnézése által” részesítette kegyelemben Rostás Hajnalkát, az ároktői „rabszolgatartók” egyikének feleségét.

Kőszegi Edit 1992 óta készült dokumentumfilmjeinek címét (mindenféle adat — év, hossz, műhely, alkotótársak – nélkül) egymás alá írom, mint egy vers sorait, hátha valóban kiadnak egy költeményt. A sorrendiséget azonban megtartom. (A „költemény” nem tartalmazza Sitiprinc című játékfilmjét.)

Szemembe megy a bánat

Jobban szeretnék élni

Midőn a vér

Csövesek, csicskák

Két év hat hónap

Sok kis öröm a boldogság

A nagycsalád: Márta

Gyilkosság a téren

Szívmuzsikusok

Történetek a boldogulásról

Romák Közép- és Kelet-Európában

Cigány-kép – Roma-kép

Parasztszínészek

Kitagadottak

Kései születés

Távoli testvérek

Tegyetek tanítványokká minden népeket

Mesterségem címere

Pászítás avagy az együttélés

Gondolta volna Kugler Henrik?

Mosolyalbum

Decolores

Menekülés a szerelembe

11. élet

Három nővér

Gumikalapács (Kitörési pont az iskola)

Homorú tükröt kaptam örökül

Romani design