Az álmok (tervek) gyakran csak úgy születnek, és még gyakrabban omlanak össze, mint ahogy azok megvalósulhatnának.
Egyre megértőbb vagyok azokkal a romákkal, akik úgy döntenek, hogy önként visszamennek Európába. Ezért sem írom Magyarországot, mert aki valaha megtapasztalta a kanadai, vagy egyéb nyugat-európai életformát, annak a legapróbb porcikája sem kívánja a magyar valóságot, ami elsősorban a nyomort jelenti a magyarországi cigányoknak.
Hogy miért is vagyok ennyire megértő? Elsősorban azért, mert elkedvetlenítő az, hogy életem során elért iskolai eredményeimet itt nem veszik figyelembe. Diplomás emberként itt rövidtávon legfeljebb egy betanított munkás lehetek. Azért is írom a rövidtávot, mert a romák többségének esélye sincs maradni ebben az országban. A „zárt” rasszizmus a politikában és a bíróságon belül ugyanúgy létezik, mint Magyarországon, azzal a kivétellel, hogy itt bizonyítanom kell roma származásom és soha nem fognak „büdös cigányozni”, mert itt az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy ki a roma és mitől roma valaki. Valamint 1 és 3 év között, mindenkinek eldől a kanadaiak által kirótt sorsa. A karrierváltás sem túl egyszerű. Mire egy újabb olyan végzettséget (ehhez természetes szükséges a megfelelő nyelvismeret) szerzel, amiből kényelmesen biztosítod családod és jómagad megélhetését, már ott járunk az időben, hogy repülhet is haza az ember. A karrierváltásra befektetett energia, idő és pénz nem biztos, hogy megtérül Európában, mint hogy az európai végzettségeid sem felelnek meg Kanadában. Természetesen mindig vannak kivételek.
Jelenleg a depressziós korszakom élem. Kimerít kanadai a bürokráciával (Ontario Work) vívott harc, és a reménytelen álláskeresés. Mostanában gyakrabban gondolok a visszatérésre (Európába), annak reményében, hogy ott könnyebb lesz. Mindig azt kérdezem magamtól - és másoknak is felszoktam tenni a kérdést -, hogy valóban megtettem e azért mindent, hogy a kitűzött céljaimat elérjem. Valóban kitartóan kerestem állást az „új hazában”, valójában megtettem azért mindent, hogy jobb legyen. Se az igen, sem a nem választ nem tudom százszázalékosan kijelenteni. Továbbra is „irigykedve” nézek azokra, akiknek álmait sikerült elérniük.
Az álláskeresés ugyan úgy megy, mint nálunk. Ahhoz, hogy találj egy megfelelő munkát, ahhoz ismerősökre van szükség, máskülönben csak feleslegesen ott hagyod a kiszemelt munkahelyen az önéletrajzod. Én is több ilyen önéletrajzos meccsen túl vagyok, de választ eddig sehonnan nem kaptam. A feketén történő (under the table) munkavállalással a szociális támogatásod és az egészségügyi biztosításod kockáztatod. A nyelviskola látogatása kötelező, ha nem mész, akkor igazolásra van szükséged, és ugye hónapokig nem nagyon szokott az ember beteg lenni. Az orvosok itt nem megkenhetők, mint Magyarországon, tehát nem nagyon lehet orvosi igazolást szerezni. Természetesen itt is vannak kivételek, mert városonként sok minden (jog és kötelezettség) változó.
A párom szülés előtt áll, ezért az egészségügyi biztosításra nagy szükségünk van, még ha ezt Õ nem is érti meg igazán, de nem is hívtam még rá fel a figyelmét. A párom a szokásos női hülyeséget hajtja, az érkezésünk előtti terveimet hánytorgatja fel. Néha úgy érzem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon és kevésbé áll ki mellettem. Élettapasztalata is kevésbé engedi meg, hogy ráérezzen annak az ízére, hogy az álmok (tervek) gyakran csak úgy születnek, és még gyakrabban omlanak össze, mint ahogy azok megvalósulhatnának.
Folyt köv.
Az előző írásokat itt olvashatja
