2010. decemberében csörög a telefon. A budapesti Z kerület romológiai munkaközösségének vezetője keres.
Mivel érdekel a sztori, azt válaszolom neki, hogy hajlandó vagyok vele találkozni, s a fővárosi kulturális intézmény igazgatóhelyettesével is, hogy kitárgyaljuk mi, merre, hány méter.
A találkozón az igazgatóhelyettes felvázolja, hogy emlékezetem szerint 47 millió forintot nyert az intézménye, s ebben a 47 millióban vannak roma programok is, de az a probléma, hogy szervezeti összevonás történik náluk, ezért lehet, hogy pár millióval csökkentik a megnyert összeget, s amíg nem derül ki, hogy mennyivel, addig jegelni kell Y kerület roma programjainak az elindítását.
Ebben is maradunk, s már kezdek is elfeledkezni róla, amikor is sok hónap elteltével kiderül, hogy a fővárosi kulturális intézmény a 47 millióból 40 milliót mégis megkapott, s akkor talán el lehetne kezdeni 2011. szeptember közepétől 2012. június közepéig a roma népismereti és a lovári nyelv foglalkozásokat Budapest két általános iskolájában.
Igazából mire idáig eljutunk, már nem is vagyok benne biztos, hogy kell nekem ez a történet, merthogy még az igazgatóhelyettessel való első tárgyalás előtt a nem roma származású romológiai munkaközösség-vezető nekem és a feleségem tudtára adja, hogy ő úgy képzeli el a roma programok megvalósítását, hogy ő is beszáll a tanításba, felveszi a roma népismereti tanításokra rendelkezésre álló 608.000 forintos pénzkeret egy részét, de mivel semmit nem tud a cigányokról, elvárja azt, hogy én és a feleségem biztosítsuk számára a tananyagot, hogy valamihez ő is tudjon kezdeni a foglalkozásokon. Magyarán érzékelteti, hogy ő szerezte a munkát, ezért meg kell dolgoznunk még pluszban azért, hogy ő pénzt vehessen ki magának a roma programokból, a maradékot meg megkaphatjuk mi, akik értünk is a témához.
Aztán kezd megfogalmazódni bennem, hogy itt valami tényleg nagyon nem stimmel, merthogy a fővárosi kulturális intézmény nem roma igazgatóhelyettese, akiből az átszervezések miatt időközben főtanácsost csináltak, közli velem a következő találkozónk előtt, hogy a szintén nem roma romológiai munkaközösség-vezetőnek szakmaiságában tökéletesen megbízik, de hát nem tudja, hogy az én feleségem – akiről megjegyzem, hogy ugyanúgy roma, mint én – mit fog tudni kezdeni a gyerekekkel, merthogy nagyon kicsik.
Közlöm vele, hogy a feleségem tíz éve diplomás, gyakorló pedagógus, de ő köti az ebet a karóhoz, hogy itt kis gyermekekről van szó, s amikor érzékeltetem vele, hogy olyan roma tanárnőről beszél, aki a feleségem, s aki az elmúlt tíz évben az általános iskola alsó tagozatától a középiskolás korosztályig minden korcsoportot tanít és tanított, akkor módosít az álláspontján, mert a hangsúlyozásommal nyilván egyértelműsítettem, hogy be kellene fejeznie a feleségem degradálását még akkor is, ha ő nem romaként egy roma pedagógusról nem tudja elképzelni, hogy olyan profi, mint az a szintén nem roma romológiai munkaközösség-vezető, aki viszont egyetlen szót sem tudott a cigányokról soha, de mindig jól megélt belőlük.
A megbeszélt találkozóra már el sem akarok menni, de mivel nem élném túl, ha nem mondom bele a szemükbe, amit gondolok, hát mégis elmegyek.
Jól teszem, mert a találkozón kiderül, hogy az immáron főtanácsosnak az az egyik legnagyobb problémája, hogy a fizetését 40.000 forinttal csökkentették, mivel most már csak főtanácsos, de egyébként adott esetben projektmenedzserként még valami 100.000 forintot kereshet, nyilván azért, mert a 40 milliós programnak nem csak roma része van, hanem tizen akárhány más szakkör is, s azt is elmondja, hogy milyen felháborító, hogy az eddig rendes igazgató helyett, most egy olyan szombathelyi férfi lesz a vezető, aki csak azért lesz az ő felettese, mert Vas megyében tönkrement a házassága, s az új barátnője viszont a fővárosban van, s meg tudom azt is a roma programok tárgyalásán, hogy micsoda dolog, hogy főtanácsosként, két főiskolai diplomával, biztonsági embereket meg portásokat kell mostanság igazgatnia, amikor az ő fejében sokkal több van.
Persze a roma programok tárgyalása cím szó alatt meghallgatom a magánéleti problémáit, s nem mondom neki azt, hogyha ő azt gondolja, hogy két főiskolai diplomával többre érdemes, akkor én is gondolhatom azt, hogy az én feleségem is többre érdemes tíz éves tanári gyakorlattal meg diplomával, semmint hogy benyelje azt, hogy a főtanácsos a huszonhét évi hivatalnokoskodása után eldöntötte magában nem romaként, hogy a szintén nem roma romológiai munkaközösség-vezető profibb, mint egy roma pedagógus.
Az már csak hab a tortán, amikor kiderül, hogy a több milliós programba nem terveztek be a gyermekeknek semmilyen ellátást. Vajas kenyeret sem adhatunk a kicsiknek, de abban az esetben ha gondoskodunk róla, hogy hamis számlák legyenek anyagvásárlásról, akkor a kicsik talán mégis kaphatnak enni. Úgy látszik a pályázatírónak az eszében volt, hogy a projektmenedzsernek fizetni kell súlyos összegeket havonta, de az meg már nem, hogy a gyerekeknek meg enniük kellene.
Sőt az igazgatóhelyettes arról is felvilágosít, hogy minden egyes foglalkozásról jelenléti ívet kell vezetni, s ha megjelenik húsz gyerek, ha nem, nekünk akkor is minden alkalommal alá kell íratni húsz fővel a papírokat, csak azt nem teszi hozzá, hogy nyilván azért, mert ha nincs meg a húsz aláírás, akkor a szponzoráló szervezettel gondjuk lehet, s inkább azt gondolja, hogy ki kell használni a gyerekeket, alá kell íratni velük mindent, akkor is ha nem voltak ott, csakhogy a pénzét mindenki minden gond nélkül felvehesse.
Már meg sem lepődöm, amikor velem és a feleségemmel közli, hogy 2011. szeptember 2-án volt egy nagy értekezlet, amire nem hívtak meg minket, de alá kell írnunk a jelenléti ívet, hogy mégis ott voltunk.
Sajnos mielőtt végighallgattuk volna, hogy miről is van szó, automatikusan aláírtuk, de ez sem volt elég, hogy arra méltasson minket a főtanácsos, hogy megmondja miről is maradtunk le. Mi hangzott el azon az értekezleten, amin a papírok szerint ott kellett volna lennünk, de ők mégsem tartották annyira fontosnak a meghívásunkat, csak azt, hogy felhasználják az aláírásainkat a saját céljaikra.
Aztán be kell nyelnem, hogy miután pedagógia szaklapok, neveléstudósok, méltatnak arra, hogy a roma gyermekeket érintő pedagógiai programjaimat, koncepcióimat közlik, és azok miatt meghívnak az ELTE-re és a Kecskeméti Főiskolára tanítani, a főtanácsos kioktat arról, hogy az általam 38 alkalomra kidolgozott romológiai tartalomból mi az unalmas, mi nem, mire kíváncsi egy roma gyerek és mire nem, miközben azon is elcsodálkozik, hogy van lovári meg beás nyelv és hogy egyáltalán milyen nyelv lehet a cigány, ha vannak benne magyar szavak, hogy lehet az, hogy bizonyos fogalmakra nincsenek roma terminusok, azon meg csak egy kicsit ütközik meg, amikor visszakérdezek, hogy és a magyar nyelvben a hamburgernek mi a megfelelője és mit kezdjünk a francia, olasz, latin, angol és egyéb jövevényszavakkal, s már azon sem lepődöm meg, amikor közli velem, hogy hát nem kell megtartanom az órákat pontosan, úgy csalok vele, ahogyan akarok, a lényeg az, hogy le legyen papírolva, meg ha ellenőrzés van, akkor viszont pontosan be kell tartani a tanítási kereteket. Ezt nyilván azért mondja, mert mit foglalkozik ő azzal, hogy a gyermekek milyen színvonalú oktatásban részesülnek. Az a lényeg, hogy a roma programokra szánt pénzekből mindenki jól keressen.
És persze nem is lepődöm meg azon sem, amikor a nem roma romológiai munkaközösség-vezető rákontráz, hogy valóban nem kell nekik ennyi mindent megtanítani. Csak én meg azt nem mondom neki, hogy persze, hogy ezt gondolod, hiszen nem is gondolhatsz mást, ha úgy nevezed magad egy romológiai munkaközösség vezetőjének, hogy egyébként közöd nincs a romológiához, viszont élménypedagógus vagy. Játékokat tudsz, a cigányokról meg semmit, és nem is tartod erkölcstelennek, hogy roma népismereti foglalkozások helyett játszadozzál és persze a pénzt felvegyed a roma népismereti foglalkozások megtartásáért. Nyilván a tartalommal a kutya sem törődik. Papíron a formalitásoknak minden megfelel. És akkor tényleg be lehet zsebelni a zsozsót a semmiért. A gyerekek meg kit érdekelnek. Elvégre pedagógusok vagyunk.
És persze az is természetesnek hat immáron, amikorra is tisztázódnak a viszonyok, s kiderül, hogy a nem roma romológiai munkaközözösség-vezető akár még arra is hajlandó, hogy havonta nem kétszer, hanem négyszer jelenik meg a foglalkozásokon, s miközben a feleségem felkészül minden órára, ő egy félórát játszik a gyermekekkel, s ezért fel fogja venni a feleségem fizetésének a felét úgy, hogy a párom négy órát dolgozna havonta, ő meg kettőt. Azt hiszem ez valakinek tényleg jó üzlet. Az etnobiznistáknak mindenképp, csak nem nekem.
Amikor ezek után a nem roma romológia munkaközösség-vezetővel és a nem roma főtanácsossal érzékeltetem, hogy olyan anyagi kondíciók állnak fenn, ami nem áll az érdekünkben, a nem roma romológiai munkaközösség-vezetőnek eszébe sem jut azt mondani, hogy egyáltalán nem ért ehhez a területhez, ezért kiszáll a projektből és rábízza a profikra, mert úgy tisztességes, hanem inkább előttem és a feleségem előtt megegyezik arról, hogy hogyan fogja ő végigvinni a programot, mert ahogyan közli, ő számlaképes, s vele kell szerződést kötni, s persze azt is hozzáteszi, hogy a feleségemet és engem keresni fog telefonon a tananyagokért, merthogy a főtanácsos előttem átadja neki az általam kidolgozott programot, viszont nyilván nem tud belőle egyetlen szót sem, ezért szüksége van az ingyen munkámra.
Hihetetlen benne lenni ebben a szituációban. Amikor Y kerület nem roma főtanácsosa nem Y kerület Cigány Kisebbségi Önkormányzatával valósítja meg a roma programokat, hanem megkeresi Z kerület nem roma romológiai munkaközösség-vezetőjét, elájul tőle, s nem romaként, végtelen főtanácsosi tudatlanságában mélyen egyetért a szintén tudatlan és etnobiznista, ugyancsak nem roma romológiai munkaközösség-vezetővel abban, hogy milyen is a doktorált roma szakértő által meghatározott roma népismeret tartalma, hogy mi kell a roma gyermekeknek belőle, arról meg már talán nem is érdemes beszélni, hogy milyen az, amikor a két roma pedagógus előtt két nem roma vezető virágnyelven megegyezik abban, hogy a roma gyermekek után hogyan nyúlják le a roma pénzeket, merthogy a két roma tanár nem hajlandó asszisztálni az etnobizniszhez, merthogy van gerincük és tartásuk, s a két nem roma álszakértővel szemben nem adják el a roma gyermekeket.
Persze ennyi épp elég volt, hogy megmondjam a főtanácsosnak, hogy a két főiskolai diplomája ellenére egyenlőre az én fejemben van több tudás, merthogy én doktorálok pedagógiából, s talán nem kellene megmondania, pont nekem, hogy roma gyermekeket hogyan kell tanítani, a nem roma romológiai munkaközösség-vezetőnek meg elmondom, hogy már régen távoznia kellett volna a programból, mert úgy vezet tíz éve romológiai munkaközösséget, hogy jóformán semmit nem tud a romákról, amire közli, hogy én őt félreismerem, ez a gyermekekről szól, ezt végig kell csinálni, mert a program már indul, én meg persze nem mondom neki, hogy nyilván ő meg falevelekkel fizet a boltban, s érdekes módon, amikor a főtanácsos megkérdezte, hogy kivel kell szerződést kötnie, akkor azonnal rávágta, hogy vele, mert ő számlaképes és ő minden adminisztratív feltételnek megfelel. Kár hogy erkölcsi tartás, meg önkritika nem párosul hozzá.
Az már szinte tragikomikus, hogy még ezek után a nem roma romológiai munkaközösség-vezető visszaviteti magát velünk autóval a főváros másik végébe, s közben megemlíti, hogy tud egy pályázatot, amit ő elolvas nekünk, s amin kereshetünk. Nyilván csökkenteni akarja a feszültséget. Le akar kenyerezni, hogy mégsem tol ki velünk annyira. Én meg már nem mondom neki, hogy magyar szakos tanár vagyok, olvasni én is tudok.
Persze a nem roma romológiai munkaközösség-vezető az úgy búcsúzik tőlem, hogy ő nem haragszik rám, s meg akar ölelni, mert azt mondja, hogy tiszteletben tartja a véleményem. Én meg nem mondom neki, hogy azért a 608.000 forintért, amit azon nyer, hogy befúrta magát a roma programba, a feleségemet meg kitúrta, azért talán tiszteletben is tarthatja.
Ha a nem roma romológiai munkaközösség-vezető önkritikát gyakorolt volna és kiszáll a programból, a feleségem egy év alatt 608.000 forintot keresett volna én meg 560.000-et, ha belemegyek az etnobizniszbe, akkor 304.000-et kapott volna a párom, plusz azt a terhet, hogy megdolgozzon ingyen azért, hogy a nem roma romológiai munkaközösség-vezető elvegye a fizetése felét, és továbbra is megkaptam volna az 560.000-et, de nekünk 964.000 forintért sem hajlik a gerincünk, és ennyiért sem hagyjuk megalázni magunkat, akkor sem, ha az oktatási intézményünkben szünet van, és ezért nem kapok fizetést csak november elején, és bizony nem csak a nem roma álszakértőknek, de nekem is jól jött volna egy kis mellékkereset októberre .
