Augusztus 7-én lenne 72 éves a fiatalon elhunyt “festő fejedelem” . Rá emlékezik Pethes Mária, költő, író, kiadó az alkoTÓház működtetője.

Augusztus 7-én lenne 72 éves a fiatalon elhunyt “festő fejedelem” 

I

Istn éltessen! Mondanám. Mit mondanám? Kiáltanám és futnék kitárt karodba. Te zavartan így szólnál: „Jól van már, Gyöngyöcském…” de még szorosabban átölelnél és folytatnád: „Hadd nézzelek! Most is sugárzóan szép vagy, mint 1984-ben megismerkedésünk napján a Vörös Postakocsi étteremben.” Én kislányosan elpirulnék, mert eszembe jutna, ahogy a bemutatkozás előtt szinte levetkőztettél a szemeddel, majd később magad mellé ültettél, a combomra tetted a kezed és így próféciáltál: „Egyszer úgyis örökre az enyém leszel.”

De kicsit még várnod kell a további közös emlékek felidézésével, mert azt a felkérést kaptam, hogy egy születésnapodra készült cikksorozat harmadik fejezetében mutassalak be, mint Szentandrássy István, Túró Zoltán tanítványaid Mesterét.

Az első májcirrózisod után a kórházból hazatérve nagyon megcsendesedtél. Elgyötörten feküdtél a kanapén, a messzeségbe néztél. Magadba zárkóztál, s nekem fogalmam sem volt, hogyan mentselek meg a depresszióból. Mígnem egy reggel így fordultam hozzád:
– Emlékszel, amikor a Lila iskolában rajzot tanítottál?
– Igen… a régi szép idők – sóhajtottad.
– Jó lenne, ha újra tennéd.
– Mire gondolsz, Gyöngyöcském?
– Taníts! Minden mester életében eljön az az idő, amikor rájön, át kell adnia tudását egy arra érdemes tanítványnak. Itt van Szenty… milyen jó lenne, ha foglalkoznál vele, fejlesztenéd a tudását. Megtanítanád a festés, a rajzolás mesterfogásaira, amiket sikerrel alkalmazol. Úgyis itthon vagy, átjöhetne hozzád, akár mindennap is, ha nem fáraszt téged – Hosszasan merengtél, hümmögtél, majd megszólaltál.
– Ez jó ötlet. Hívd fel, aztán majd én beszélek vele – Tárcsáztam Szenty számát, majd átnyújtottam neked a telefonkagylót.
– Szevasz, Pityukám! Holnap átjöhetnél hozzám, jól esne beszélgetni veled. Igen… már jobban vagyok. Akkor várlak.

Másnap úgy készülődtél, mintha randevúra indulnál. Megfürödtél, sokáig kefélgetted a hajad, szakállad, bajuszod, majd a tenyeredbe cseppentettél az Aramis kölniből – ami névjegyeddé vált az asszonyok körében – és az arcodra simítottad. Felvetted az általam varrt meggy bordó klepetust. Elégedetten szemlélted magad a tükörben. Délelőtt tíz körül csengettek.
– Gyöngyöcském, menj, nyiss ajtót Pityunak! – Kértél, miközben lazán elhelyezkedtél a kanapén. Engedelmesen a bejárati ajtóhoz siettem, szeretettel üdvözöltem Szentyt, bevezettem a nappaliba, majd a konyhában reggelit készítettem, hogy ne üres gyomorra vedd be a gyógyszereidet. Mire a nappaliba értem a két tálcán az étellel, már elmélyülten beszélgettetek.

– De ez azt jelentené, hogy mindennap át kell jönnöd, egyetlen napot sem hagyhatunk ki. Rendben? – Pityu hevesen bólogatott.
– Persze. Jövök mindennap, Mityő.

– Semmi Mityő… Mester! Megértetted? – néztél Pityura szigorúan.
– Jó-jó, Mester – vigyorodott el az immár Tanítvánnyá előlépett ifjú barát, széles mosolyában kivillant hófehér fogsora. Megreggeliztetek. Szót sem váltottatok közben. Utána elővetetted a rajzmappát, grafitot, szenet, amiket előző nap vásároltattál velem, s a reggeliből maradt kenyérbelet gyúrogattad az ujjaid között.
– Az meg minek? Galambot fogunk etetni? – kérdezte vigyorogva, Pityu.
– Egy frászt, Öcsém! Ezzel fogsz fényeket varázsolni, satírozni.
– De van radírom – Nyúlt a zsebébe Pityu
– Az felejtsd el – utasítottad ellentmondást nem tűrő hangon – Itt van a mappa, láss munkához. Legyen egy női portré – Pityu kezében halkan surrogott a szén. Kitipegtem a nappaliból, hogy elkészítsem az ebédet. Mivel neked májkímélő diétát javasolt az orvos, mindannyian azt ettük, amit neked főztem. Egyszer csak a hangodat hallottam:
– Marika! Gyere be! – beszaladtam hozzátok, odarántottál magadhoz és meglehetős ingerült hangon Pityuhoz fordultál:
– Nézd meg, van nyaka, nem a melléből jön ki a feje! Látod? – Közben rajtam mutattad meg tanítványodnak a test felépítését – Anatómia, Barátom! Anatómia! De honnan is tudhatnád, hiszen nem tanultad soha – enyhült meg a hangod.
– Gyöngyöcském, vedd elő Barcsay Mester Művészeti anatómiáját, add oda Szentynek – nem késlekedtem, azonnal levettem a polcról a kért könyvet. Pityu belelapozott.
– Nem így, Öcsém! Szépen sorban… és ne most! Elviheted a könyvet, de vissza kell hoznod, majd veszek neked egy sajátot. Addig ebből tanulsz. Na, térjünk vissza a női portréhoz. Javítsd ki, rajzolj ennek a szerencsétlen gnómnak nyakat.

Ismét magatokra hagytalak benneteket, tettem a dolgomat. Ebédfőzés, mosás, teregetés. Egyszer csak megint dörgő hangod hallottam.

– Marika (így csak akkor szólítottál, ha mérges voltál) – Hozzál teát nekünk – Bevittem a teátokat, letettem az asztalra. Pityu azonnal felborította az övét. Általában így szokott ez lenni, csetlett-botlott, hosszú karjaival hadonászott, mindig történt valami véletlen baleset. Gyorsan felitattam az abroszról az italt, s mire az újabb bögre teával visszamentem, ismét mélyen belemerültetek a munkába.
– Látod, Fiam, hogyan csinálom? Nem maszatolok, simogatom az arcát a kenyérbéllel. Nézd! Hagyd már azt a teát! Kövesd a mozdulataimat a szemeddel. És most próbáld Te… Ez az, így kell, jól van!

Ettől kezdve Szentandrássy napi rendszerességgel, óramű pontossággal érkezett. Megreggeliztetek, azután firkálgattatok, beszélgettetek. Te folyamatosan figyelemmel kísérted Pityu munkáit, a lehető legnagyobb alapossággal szemlélted képeit, hosszasan elemezted részleteiben, ilyenkor kőkemény ítéletet alkottál. Ritkábban dicsérted, gyakrabban hívtad fel tanítványod figyelmét a hibákra.

– Nincs befejezve, ezen még dolgozni kell, Fiam. Miért nem vagy elég alázatos a munkáddal szemben? Mit kapkodsz? Az alázat Pityukám, az alázat a legfontosabb, a Mester és a mesterség iránt. Én tudom a legjobban, a munka rabszolgaság. A festészet pedig, a legnagyobb rabszolgaság. Ki állapítja meg, hogy egy mű elkészült-e? Te, Fiam, de ezen a képen észrevehetnéd, hiszen van szemed, nincs kidolgozva sem a kéz, sem a fej.

Pityu grafikáival szemben ritkán voltak negatív megállapításaid, de amikor a Van Dycke barnával festett képek után átállt a színes festmények készítésére – “rossz Péli utánzatok”-nak nevezted azokat –, egyre többet korholtad tanítványodat. A feddések kizárólag egymás közt hangzottak el munka közben, vagy a Pityu által elkészített művek első megtekintésekor.

A nyilvánosság előtt egyértelműen büszkélkedtél vele.

Később csatlakozott hozzátok Túró Zoli is, a félárva kölyök, akivel még korábban ismerkedtél meg egy éjszakai bárban, ahol kidobóként dolgozott. Amikor elmesélte neked, hogy csodálód és szeret festeni, másnap felmentél a kis szoba konyhás lakásba, ahol az édesanyjával kettesben élt, hogy megnézd a műveit.

– Keress meg, szeretnélek tanítani – mondtad a megszeppent fiatalembernek, aki mellett szinte eltörpültél, pedig te is erős alkatú voltál.

Szenty rendszerint taxival érkezett és ment haza, mert eltanulta tőled, hogy kerülni kell a konfrontálódásokat a tömegközlekedésben. Naponta adtál pénzt neki, hogy ki tudja fizetni a taxiját.
Így már két tanítványod hajolt a saját vázlattömbjeik fölé. Miközben a festészet-mesterségre tanítottad őket, mindenféléről beszélgettetek. Nem nagy világmegváltások voltak ezek, de elengedhetetlenül fontos emberi, atyai eligazítások az élet útvesztőiről, az előítélet-mentességről:
– Ha ti büdös parasztoknak nevezitek, lenézitek a nem romákat, akkor hogyan várhatjátok el, hogy ők ne büdös cigányozzanak benneteket? Miért tartjátok bántónak, ha cigánynak mondanak benneteket? Miért veszitek támadásnak? Mert nem vagytok büszkék a származásotokra. Nézzétek, mennyi szín van a festőpalettán! Csak úgy tudtok színpompás festményt készíteni, ha ott van a nápolyi-kék, a rubin-fekete, a Rubens-vörös, a Van Dycke-barna, az elefántcsont-fehér. A minket körülvevő világ is ilyen. Többfélék élünk benne, de ettől színes.

Egész nap tanítottad, életre nevelted őket, s amikor este hazamentek, egyáltalán nem voltál fáradt, sőt felvillanyozódtál. Akkor határoztuk el, hogy szervezünk egy képzőművész tábort roma festőknek, fafaragóknak. Szánalmasan szerény helyen a Visegrádi Állami Szanatórium omladozó falú melléképületében sikerült szállást szereznem, de a körülmények cseppet sem törték le sem a Te, sem a roma alkotók kedvét. Minden szavad magukba itták, s a két hét alatt több minisztériumi csoporthoz is eljutott a híred, akik meglátogatták táborunkat. Még vásároltak is az ott készült alkotásokból. Én is beálltam a többiek közé és a tőled ellesett módon alapoztam a farostlapot, amire olajjal festettem. »Terméseinket« a klubszobában kiállítottuk. Egy amerikai kulturális szervező szintén a látogató csoport tagja volt. Az én festményemre vetett szemet. Folyékonyan beszéltél hét nyelven, így angolul is. Én csak kapiskáltam a párbeszédetek tartalmát.

– Tomikám, miért mondod, hogy nem eladó? Jól jönne nekünk egy kis pénz… – de rám se hederítettél. Hazautaztattuk a festményt a Lehel úti műtermedbe. Tényleg, mi lett vele? Festettél valamit rá, szokásod szerint? Nem érdekes. Majd száz, kétszáz év múlva egy kutató csoport átvilágítja és megtalálja egy festményed alatt az enyémet… Jaj, csak nehogy azt higgyék, valamelyik tanítványod festette.

Látom, örülsz, hogy jót nevetgélek. Sosem szeretted a savanyú embereket. És mi olyan sokat nevettünk együtt.

Most hátam mögött tíz szerelmes évvel, amit leéltünk egymással… hátam mögött huszonhat nélküled-évvel is azt mondom, ha újra találkoznánk, akkor sem hagynám ki, hogy beléd szeressek, akkor is Téged választanálak minden férfi közül. Szeretnék táncolni veled, lerészegedni csókjaidtól, Aramis parfümöd illatától, átbeszélgetni veled sok-sok éjszakát. Veszekedni és kibékülős-szexelni. Elveszni ölelő karodban.

Már együtt vagy Szentyvel abban a nem tudom hányadik dimenzióban, alaposan hátba veregettétek egymást márciusban és azóta békésen kvaterkáztok. Már tudod, hogy Kossuth-díjas festőművész lett, s hogy tanítványa, Kunhegyesi Ferenc – aki sosem találkozott veled, festményeidet csak fotókon, meg a lakásomban látta – tökéletesen eltanulta tőle a Péli-iskola jellemzőit. Nagy zseni, tisztelettudó roma fiatalember, hatalmas lélek, több tanítványának adja át a te színvilágodat, stílusodat… büszke lennél rá.

Mit mondhatnék még neked, hiszen mindent tudsz rólam, látsz, hallasz engem… Hogy Isten éltesse az emlékedet, mert úgy szeretted tanítványaidat, akár nagy fiaidat? Hogy Isten éltessen, mert az én fiamat is sajátodként nevelted férfivá? Hogy Isten áldjon, mert szerethettelek és te viszontszerettél engem?

Kevesen képesek tudatosan élni. Látod, itt van Túró Zoli, aki rendkívül tehetséges és tovább viszi amit tőled tanult, úgy alkalmazza, hogy megőrizte a saját művészeti világát. Nem próbál utánozni téged, nem epigon, de nem tudja magát menedzselni. Pedig sokkal több figyelmet érdemelne, mint amit kap. Hallom, amit mondasz: „Segíts neki! Karold föl, Gyöngyöcském.” Ígérem, megteszem.

Te vállaltad – minden árnyoldalával együtt – a sorsod, aminek megítélése már egyedül Istenre tartozik.

( A szerző költő, író, kiadó az alkoTÓház működtetője.)

Illusztrációk:
Fotók a családi albumból, grafikák az alkoTÓházból:
– PÉLI TAMÁS, A MÛTERMÉBEN,
– SZENTANDRÁSSY ISTVÁN: SZT. RITA -vázlat
– TÚRÓ ZOLTÁN: VÁZLATOK