Idén először a törvény ellenére nem írta alá Bihartorda a helyi cigány önkormányzattal való megállapodást, így a kisebbségi képviselők – elmondásuk szerint – nem tudnak támogatásért pályázni.

– Aztán csak óvatosan írd meg azt a cikket! Tudod, ti elmentek, mi meg itt maradunk – figyelmeztet Horváth Tibor, a bihartordai roma nemzetiségi önkormányzat tagja. Girbegurba kerítés, félig kész ház előtt állunk, az ablak legalább új, szép műanyag. Az egyik szaki lelépett, helyette Tibor fejezte be a munkát, már amennyire azt befejezettnek lehet tekinteni.

A férfi nem hiába aggódik; a falu képviselő-testületével van peres ügyük, tart a retorzióktól. A helyi képviselők idén nem bólintottak rá a roma önkormányzat és a település közötti együttműködési megállapodásra, így arról hiányzik a szignó. Emiatt Horváthék bírósághoz fordultak. Nem akartak, de nem tehettek mást – ezt hajtogatják folyton.

Az ezerlakosú Bihartorda Hortobágytól és Püspökladánytól egy köpésre fekszik, szegény emberek földje már kilencszáz éve. Egy nevezetessége van csak: a több mint kétszáz éves református templom. Itt is ugyanaz fogad, mint másutt; reménytelenül tolja portától portáig biciklijét a pufi dzsekis vagy fejkendős helybeli, a hatvanas évek kockaházait itt is élethosszig tuningolják, míg azok meg nem rogynak a pénztelenség miatt. Sokan közmunkások, mások Füzesgyarmatra, az ottani alkatrészgyárba járnak dolgozni, vagy idénymunkára szegődnek el 450 forintos óránkénti éhbérért.

Horváth Tibor a vizes falú, mosdó nélküli roma iroda előtt    FOTÓ: FEKETE ISTVÁN

 

 

Legutóbb akkor jártam a környéken, amikor innen pár kilométerre zarándokhellyé vált a ladányi szántó, mert híre ment, hogy Jézus arca rajzolódott ki a rögökön. A Google műholdképei voltak a „bizonyítékok”, a helyi közmunkás cigányok keresztet is állítottak a „szent helyen”. Pedig néhol csak száraz, ezért világosabb volt a föld, ahol még volt víz a mélyben, ott meg sötétebb lett a talaj. Fantázia kellett, meg ráérős idő – munka híján abból volt bőven –, hogy a foltokból alakot lásson valaki a fotókon.

Tibor felesége, Horváthné Mohácsi Tímea öt percet kér, siet valahova, addig férjével beülünk a konyhájukba. Az ablakban almák, fólia alatt vendégváró húsok. Délután érkezik az Angliába szakadt rokon brit férjével.

Tibor elmeséli, Tímeával mindketten közmunkások, de nem itt, hanem a szomszéd Nagyrábén. A férfi karbantartó a művelődési házban, a feleség meg az üzemben gyúrja a tésztát. Korábban Bihartordán dolgoztak közmunkásként, de nem jöttek ki a polgármesterrel, ezért inkább odébbálltak. Folyton csörög Tibor mobilja, tanácsot kérnek tőle, máskor ő tárcsáz, mert el akar intézni valamit. Akkor is fülén a telefon, amikor elkészíti nekünk a neszkafét.

Tibor 41 éves, Tímea 39. A kilencvenes években találkoztak Szabolcsban. A férfi ott volt határőr. A lány apja vasutas volt, anyja a ktsz-ben dolgozott. Nagy volt a szerelem, már két évtizede házasok, két nagy fiuk van: Krisztofer 18, Renátó 17 éves.

Kavargatjuk a kávét, végre Tímea is betoppan, mentegetőzve ül mellénk az asztalhoz. Õ a cigány kisebbségi önkormányzat elnöke. Folyton azon töri a fejét, kinek hogyan segítsen. Azt mondja, szülői a minta. Tibor közbevág, „engem meg ő vont be”, int a felesége felé.

A faluban már hatvan-hetven családnak segítenek: adnak tűzifát, karácsonyi csomagot, ruhát, gyümölcsfát, mikor mi van. A szétosztandó adományokat a baptistáktól, a szociális csomagküldő szolgálattól, magánszemélyektől, alapítványoktól kapják. Emellett pályázati pénzből szerveznek kulturális programokat, néptánc- meg cigánytáncestet, holokausztmegemlékezést, fotókiállítást, színházi előadásokat, vetítenek filmet, hívják a helyieket kézműves-foglalkozásra. Rendezvényeikre néha többen mennek el, mint az önkormányzati programokra.

– Szerettünk volna munkát is adni a bihartordaiaknak – mondja Tímea. – Programjaink szervezéséhez két kulturális közfoglalkoztatottat akartunk felvenni, emellett papírbrikett gyártását is terveztük. Ez nemcsak azért lett volna jó, mert 10-15 embernek adhattunk volna munkát, de tüzelő is jutott volna az embereknek.

Horváthné Mohácsi Tímea: Szerettünk volna munkát adni a bihartordaiaknak

Ám a falu képviselő-testülete idén nem írta alá a roma önkormányzattal a törvényben előírt megállapodást. Azt mondják, a dokumentumra nagy szükség lett volna, azt a pályázathoz be kellett volna nyújtaniuk. Így elúszott a munkahelyteremtés terve.

Mesélik, a polgármester ímmel-ámmal válaszolt a kérdéseikre, így pontosan ők sem tudják, mi velük a baj. Talán az irigység lehet az ok: az ő rendezvényükre többen járnak, mint az önkormányzatéra? Vagy egy tévényilatkozattal romlott el a viszony, amelyben Tímea nehezményezte, hogy a helyi közintézményeknél nincs roma alkalmazott?

A hivatal ellenkeresetéből az derül ki, nincs is itt probléma, hiszen „a megállapodás ráutaló magatartással” már létrejött. Hogy ez mit jelent? Szerintük az önkormányzat teljesítette a törvényben előírt kötelezettségét, vagyis biztosította a cigány kisebbségi önkormányzat működésének feltételeit. Ezzel pedig indirekt módon azt jelezték, él a kontraktus. Arról nem szól a fáma, hogy tavaly miért nem így jártak el, akkor miért fogott a toll, miért került szignó a papírra, ma meg miért nem.

Bihartorda ügyvédje jelezte, évi négy alkalommal odaadják a helyi kultúrt, az úgynevezett Népházat a roma önkormányzat rendezvényeire, de új irodát már nem tudnak adni. Nincs. Ezt a jogász azért tartotta szükségesnek megjegyezni, mert megbízójával Mohácsi Tímea korábban közölte, egy vizes, mosdó és vécé nélküli, pár négyzetméteres helyiségben nem szívesen tartanának tovább gyerekfoglalkozásokat. A parányi ház ráadásul az úttest szélén áll, a rohangáló kicsik könnyen balesetet szenvedhetnek. Mohácsi Tímea az elmaradt megállapodás miatt először a kormányhivatalhoz fordult, de az önkormányzat, Módos Imre polgármesterrel az élén, hajthatatlan maradt.

– A megyei cigány kisebbségi vezető azt mondta, ilyet még ő se látott: rajtunk kívül valamennyi bihari település írásban kötött megállapodást a helyi kisebbségi önkormányzattal – magyarázza Tímea.

Mielőtt elmennénk a tárgyalásra, megnézzük a kis házat, amit az önkormányzattól kaptak. Tibor fehér zakót vesz fel, Tímea fekete kabátot. Csatlakozik hozzánk Suki Róbertné, a roma önkormányzat harmadik tagja, ő most egyedül lakik a gyerekkel, a férje Németországban talált munkát.

– Látja, ezt a gázpalackot mi köttettük be – vezet körbe a két nő a lapos tetejű, rácsos ablakú, aprócska épületben. Játékok és könyvek az egyik helyiségben, a másikban teknők meg zenéléshez való kannák. A falon roma zászló, képek, gyerekrajzok, elismerések. Kiderül, a Sárrét íze ételfesztiválon Tibor és Tímea első díjat nyertek. Állítólag isteni bodagot sütnek, amit még pesti fesztiválokon is szoktak osztani, de a sárgaborsógulyásuk szintén verhetetlen. Valóban vizes a hely, hideg és tényleg sem mosdó, sem vécé nincs benne. Talán raktár lehetett valamikor.

Módos Imre polgármester: Nem szerencsés dolog az önkormányzat fölé kerekedni

Közmunkások dolgoznak a közelben, metszik a köztéri rózsákat. Körénk gyűlnek hamar. Jókedvük van, nyilatkozni kell, nagy nap ez; pesti ember kíváncsi rájuk. Irén 61 éves, szívműtétje volt, csak gyógyszerre 25 ezret kell fizetnie. Hetvenezer a nyugdíja.

– Timitől kapunk adományruhát meg tűzifát – mondja.
– Az önkormányzattól nem kapnak?
– Nem, se fát, se más tüzelőt.

Aranka – nevezzük őt így, igazi nevét nem árulja el – azt mondja, egyedül neveli a nyolcéves kislányát. A roma önkormányzattól ruhát, cipőt kapnak, meg ennivalót.

– 35 ezer forintból kellene megélnünk, ez a csekkekre sem elég – mondja.
– Kéne egy gyümölcsfa a kertembe, az felszívná a talajvizet – kérleli Mohácsi Tímeát egyikük.
– Próbálok szerezni – kapja a választ.

Ketten kerekeznek el mellettünk. Vé­­gig­­mérnek minket, összerezzennek a nők.

– Egyikük a felügyelő volt – súgják. – Csak nehogy lehúzzák a napunkat.
– Lehúzzák?
– Kihúzzák a nevünket a listáról, hogy aznap nem voltunk dolgozni. Akkor pénz se lesz.
Sietve köszönnek el, mi kocsiba ülünk. A püspökladányi járásbíróság épülete előtt találkozunk Petkó Mihály ügyvéddel, aki elmagyarázza: a tárgyalás tétje az, hogy a bíróság érvényesnek tekinti-e az aláíratlan megállapodást.

A szigorú bírónő a bükkfa pulpitusról még minket is kikérdez: nevünket, újságunk címét akkurátusan jegyzőkönyvbe veszi. Biztos, ami biztos, ritkán járhat errefelé hírlapos fotós meg újságíró. Az ügyvédek megismétlik ügyfeleik álláspontját, nem egyeznek meg, hamar vége is a tárgyalásnak. (Két héttel később, a második fordulóban sem születik döntés, nyúlik az ügy, mint a rétestészta.)

Hazafelé beugrunk Bihartorda polgármesteréhez. A szűk hivatalban nagy a forgalom, ügyintézők verik a klaviatúrát, ügyféllel vitatkozik valaki.

– Épp most ment el a polgármester úr – mondja a jegyző. De legalább segítőkész, felhívja a faluvezetőt, hátha visszajön. Addig várunk. Állva. A hátsó irodában egy idős férfi szendvicsezik az asztalánál. Szánakozó tekintettel néz ránk.

Hamar megérkezik a polgármester, nem járhatott messze. Nagydarab, bajszos, mosolygós férfi. Módos Imre – nomen est omen – vállalkozó, marha- és sertéstenyésztéssel foglalkozik, fideszes színekben nyert a választásokon. Néhány éve a Népszava írt róla, akkor éppen családilag földet és trafikot is nyert: „Módos Imréné, a polgármester felesége Bihartordán és a szomszédos Nagyrádén is nyert koncessziót azután, hogy férje több mint félszáz hektár negyvenkoronás termőföldet szerzett meg Kaba mellett” – írta a lap. „Nem tudom, kik döntöttek, és nem láttam semmilyen listát a dohánypályázókról sem” – mondta Módos a Népszavának.

A kormányhivatal szobájába tessékel minket. Szól az ott dolgozó nőknek, hagyjanak minket magunkra. Az asszonyok első szóra felpattannak, szaladnak ki azonnal. A faluvezető kezdetben nem akarja, hogy fotózzuk, de azt mondja, kérdezhetjük. Zsebemhez nyúlok papírért, tollért.
– Nem kell – int.
– Csak jegyzetelnék.
– Meg tudod azt jegyezni – vált tegezősre.

Elmondom, mi járatban vagyunk, Horváth Tibor és Mohácsi Tímea nevére rögtön megered a nyelve:
– Nem voltam megelégedve a munkájukkal. Sokszor úgy szervezték a programokat, hogy nem egyeztettek velünk. Nem szerencsés dolog az önkormányzat fölé kerekedni. Azt mondták, nem jó az irodájuk, pedig ők választották. Mi mindent megadtunk nekik. De nemcsak szórakozni kell, hanem munkahelyteremtésre koncentrálni. Nem halat, hálót kell az embereknek adni.

– Hiszen ők pont ezt akarták, több mint egy tucat embert akartak foglalkoztatni, de aláírás nélkül nem tudnak pályázni – vetjük ellen.
– Lehet.
– Az aláírás megtagadása figyelmeztetés volt?
– Így határozott a képviselő-testület. Majd a bíróság eldönti, kinek van igaza.
– Azt halljuk, ők még tűzifát is szereztek az embereknek. Miért nem maguk intézkednek?
– Kiszámoltuk, ha bérlünk teher­­autót, kétmillióba kerül a fa idefuvarozása. Helyette hoztunk a Tüzépre kedvezményes árú tüzelőanyagot a rászorulóknak.
– De ők nem tudják kifizetni.
– Nincs kétmilliónk arra, hogy hozassunk fát. Segítünk, ahol tudunk. A gyerekek kilencven százaléka ingyen eszik nálunk.

Dohog még kicsit, azt magyarázza, ez nem cigánykérdés. Szerinte nagy baj, hogy az emberek jelentős része nem szeret dolgozni. Ezen elvitatkozunk egy darabig. Végül megengedi, hogy fotózzuk.
– De ne ferdítsd el, amit mondtam – ad kezet búcsúzáskor. Mosolyog. Visszamosolygok:
– Nem fogom.

A kocsiban térdemen a papír, gyorsan leírom mindazt, amit beszéltünk. Az udvaron néhány lézengő pislog felém, azon töprengenek, vajon mit jegyzetelek.

Megkönnyebbülnek, amikor végre gázt adok.