Lavotta János emlékére hirdettek prímásversenyt a füredi Anna-bálhoz kapcsolódva. A cigányzene jövőjéről Radics Ferenc prímással, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezetőjével a MNO beszélgetett.

Második alkalommal rendez a Hagyományok Háza és Balatonfüred önkormányzata prímásversenyt az Anna-bálhoz kapcsolódva, a város híres muzsikusa, Lavotta János hegedűművész és zeneszerző emlékére. A tervek szerint kétévenkénti versenyt első alkalommal 2013-ben hirdették meg, az idei zsűri tagjai a magyar népies műzene elismert szakemberei lesznek: Radics Ferenc, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása, Puka Károly az 1984-es cigányprímás verseny győztese és Sánta Ferenc, a Magyar Nemzeti Cigányzenekar művészeti vezetője. A kötelező anyag is Lavotta Jánoshoz kötődik, hiszen erőteljes részét a verbunkosok teszik ki, ugyanakkor az összeállítója, Radics Ferenc igyekezett mind a három korabeli szerzőtől – Lavotta mellett Bihari Jánostól és Csermák Antaltól is – műveket választani.

Radics Ferenc az első verseny tapasztalatairól elmondja: nagyon nagy lehetőséget jelent, hogy a jelentkezők az ország felé is megmutathatják a tehetségüket. A verseny összes fordulója ugyanis nyilvános, bárki meghallgathatja a jelentkezők műsorát. 2013-ben tizennégyen jelentkeztek, többnyire ismert cigányzenész dinasztiák leszármazottai, de még így is érte meglepetés a zsűrit: Felvidékről, Erdélyből, sőt Hollandiából is érkezett versenyző, utóbbi ráadásul egy lány volt, igaz, őt ismerték, hiszen a Rajkó zenekar egyik oda költözött volt szólócimbalmosának a lánya.

Annyit megtudunk Radics Ferenctől, hogy a cigányprímások köre zárt, csak a nagy zenészdinasztiákból lehet bekerülni, és ők maguk is nehezen tudnák elképzelni, hogy akár egy roma fiatal egy külső családból sikeresen integrálódjon ebbe a társaságba. Így aztán ennek a versenynek sem az az elsődleges célja, hogy ismeretlen tehetségeket fedezzenek fel, hanem inkább az, hogy a jók közül megtalálják a legjobbakat, akik szélesebb nyilvánossághoz jutva megkapják a szakma megerősítését is.

Természetesen nem titkolt céljuk, hogy a cigányzene is teret kapjon, hiszen Magyarországon jelenleg – ahogy maga Radics Ferenc is hangsúlyozza – a legnépszerűbb szórakoztató-zenei műfaj már a popzene. – A popzene hazánkban jelentős előnyben van, pedig nem ez az, amit meg kellene mutatnunk Magyarországból. Nincs is igazán kimagasló egyéniségünk ebben a szakmában, ez a műfaj abszolút az amerikaiaké. El kellene ismernünk végre, hogy ez az övék, ebben nekik van múltjuk, ahogy nekünk a cigányzenében – mondja.

Mindig a kereslet-kínálat határozta meg, ki milyen pályára ment, és az a tény, hogy a cigányzenének egyre gyengül a kereslete, sokakat elriaszt a pályától. Hasonló jelenséggel találkozhatunk az autentikus népzenét játszó cigány dinasztiáknál is, ahol viszont egyes helyeken már kezd megfordulni a folyamat, és egy generáció kihagyás után az unoka újra népzenei pályát választ, hiszen látja a műfaj megbecsülését és a biztos pénzkereseti lehetőséget.

Amikor erről kérdezem, Radics Ferenc elmondja: természetesen a kényszer nagy úr, és át is rendezi a romák pályaválasztását. –  Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a tehetségkutatók egyre inkább tele vannak roma fiatalokkal, akik a cigányzene helyett most az éneklést választják. Valamiből meg kell élni, és most a popzenén kívül nem sok más szórakoztatózenei szakmából lehet megélni – teszi hozzá.

A Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása a cigányzene térnyerésének lehetőségét az oktatásban látja, hiszen ha a fiatalok nem találkoznak ezzel a műfajjal, nem is tudják megítélni, hogy milyen, ugyanakkor úgy véli, a cigányzene nélkül nem lehet teljes az országimázs sem. Tény, hogy az énekoktatás hivatalos tananyaga sem tér ki a cigányzenére, annak ellenére, hogy egyre több helyen alternatív módon korunk zenéje címén könnyűzenéről is tanulnak már a diákok.

Ugyanakkor a magyar zenetörténet egy jelentős korszakát olyan szinten határozta meg a zeneszerzők cigányzenei élménye, hogy attól nem lehet elvonatkoztatni, és így a 19. századi, 20. század eleji komponisták műveinek többségét értelmezni sem lehet enélkül, legyen szó akár Liszt Ferenc magyar vonatkozású darabjairól, vagy például Erkel Ferenc teljes életművéről. Mindennek az az oka, hogy a cigányzene egykor a magyar nemzeti öntudat része volt, egy olyan nemzeti identitásé, amit a Kádár-rendszerben tűzzel-vassal igyekeztek eltörölni, és ezzel tulajdonképpen kihúzták a cigányzenészek lába alól a talajt.

Talán éppen ennek ellentételezéseként erősödött meg a táncházmozgalom, amely nagy népszerűségre tett szert a rendszer kritikusai között. A cigányzene további elutasítását, és a népzenével való szembeállítását furcsa mód éppen ez a táncházmozgalom hozta felszínre, miközben a gyűjtők által tisztelt és sokra tartott erdélyi adatközlő cigányzenészek egyáltalán nem tettek különbséget a két műfaj között, mindkettőt játszották, sőt, talán jobban is szerették a cigányzenét. Az elmúlt időszakban a Hagyományok Háza és a Magyar Állami Népi Együttesben muzsikáló Radics Ferenc személyesen is sokat tett az ellentétek feloldásáért.

– Tehetnek az ellentétekről a roma zenészek is, akik alábecsülték a magyar autentikus népzenét – mondja Radics Ferenc, aki ma már nagyon büszke arra, hogy nemcsak a cigányzenét, de az autentikus népzenét is hitelesen képviseli, és feltett szándéka, hogy ezt átadja a roma muzsikusoknak is. Éppen ezért Pál István Szalonnával, akivel a Magyar Állami Népi Együttes zenekarában együtt játszanak, létrehoztak egy 21 fős zenekart, a Folk Szimfonikusokat, amelyben roma és magyar zenészek muzsikálnak együtt autentikus magyar népzenét igazi nagyzenekari hangzással. – Kénytelenek vagyunk fuzionálni ezt a két műfajt. Régen is elkülönült egymástól, és az egyik büszkébb volt, mint a másik. Ma viszont már egyértelmű: fel kell adni a büszkeséget, és fel kell vállalni, hogy mind a kettő a miénk, mindkettő Magyarországé – teszi hozzá.