Az elmúlt években a cigányság helyzete vált hazánk legégetőbb társadalmi problémájává. Ez a helyzet nem egyik pillanatról a másikra keletkezett.

A magyar társadalom évtizedes lejtmenete azonban rendkívüli erővel élezte ki ezt a kérdést, melyhez a viszonyunk mára önsorsrontó stratégiává vált.

Írásunkban ezért azt a célt tűztük magunk elé, hogy körvonalazzuk, milyen megközelítésmódra lenne szükség, hogy a társadalom a siker reményében láthasson hozzá ennek a rettenetesen összetett feladatnak a megoldásához.

Számítunk a bírálatra és hallani véljük a szokásos ellenvetéseket: „érzékenykedő” értelmiségiek vagytok, laknátok csak ti „ezek” közelében, vagy „rózsadombi szociológusok”, mit tudjátok ti, mi zajlik a valóságban.

Nos, mindhárman közgazdaságipénzügyi háttérrel rendelkezünk, ami biztosíthatja, hogy megközelítésünk kellően racionális legyen. Ám azt is gondoljuk, hogy a strukturált gondolkodás nem elég; a cigányság helyzetével nem lehet empátia és erkölcsi alapú felháborodás nélkül foglalkozni. És természetesen szükség van gyakorlati tapasztalatra is. Azt hisszük, rendelkezünk ilyenekkel. Egyikünk (Molnár) a Józsefvárosban él, régóta foglalkozik szociális rehabilitáció val. Másikunk (Ujlaky), több mint tíz éve foglalkozik az iskolai szegregáció kérdéseivel. És végül a harmadik szerző (Felcsuti) a kísérleti Kiútprogram egyik kezdeményezője.

Abból indulunk ki,hogy a cigányság helyzete és a roma–nem roma együttélés egyszerre polgárjogi, etnikai, szociális és pragmatikusan haszonelvű kérdés. Ez utóbbi alatt azt értjük, hogy az előrelépés közvetlen társadalmi és gazdasági előnyökkel járna az ország egésze számára. A magyar társadalom valójában saját magának teszi a legnagyobb szívességet, ha képes lesz eredményt elérni e téren.

Ám a várható haszon nem lehet elégséges motiváció; egy civilizált társadalom erkölcsi értelemben magát alacsonyítja le, ha elfogadja, hogy polgárainak egy része olyan fizikai, anyagi és szellemi deprivációban éljen, amilyenben a hazai cigányság nagyobb része él évtizedek óta. Sok baloldali és liberális politikusnak üzenjük: a jogok puszta deklarálása nem elég, sőt még az esélyegyenlőség sem; az embereket olyan helyzetbe kell hozni, hogy képesek legyenek élni jogaikkal és a számukra biztosított lehetőségekkel.

Egy analógia

Minden hasonlat sántít, ám vannak analógiák, amikre érdemes felfigyelni. A Nobel-díjas Akerlof és szerzőtársa Shiller könyvükben az amerikai fekete kisebbség helyzetével foglalkozva bemutatják azokat az óriási eredményeket, amelyeket az Egyesült Államok, mérhetetlen anyagi erejét mozgósítva és a politikai elit alapvető konszenzusára támaszkodva, az elmúlt ötven évben elért. Ám felsorolják azokat az életszínvonallal, illetve a bűnözéssel, kábítószer-használattal és más devianciákkal kapcsolatos statisztikákat is, amelyek azt bizonyítják, hogy a fekete kisebbség problémája továbbra is a Nagy Amerikai Dilemma, ahogy ők nevezik.

Mondanivalónk szempontjából legfontosabb megállapításukat idézzük: „Láthatjuk, hogy az afroamerikaiaknak van olyan problémájuk, ami a fehér amerikaiaknak nincs. Egy olyan világban kell dolgozniuk, amely rossz lapot osztott nekik... Ráadásul ezzel a rossz lappal egy olyan világban kell játszaniuk, amely lélektani értelemben ellenük van. A kártyaosztó csalt. Extra ... erőfeszítést igényel, hogy egy olyan világban találjuk meg a helyünket, amelyet nem tartunk erkölcsösnek és méltányosnak.” És, teszik hozzá, akinek nem sikerül a helyét megtalálnia, annak az indulatai nem ritkán robbannak.

A társadalom mi és őkre oszlik. „A mit szeretjük, az ők iránt ellenérzésünk van.”Mind a két félnek megvannak a maga történetei magáról és az őt körülvevő világról. Ezek a történetek egyszerre védenek, magyarázattal szolgálnak, de túszként fogva is tartanak, mert a kétféle történet között szinte egyáltalán nincs átjárás.

A mi történeteink

A gyermekek joggal élik meg súlyos problémaként, ha társaik csúfolják őket az iskolában, és hajlamosak későbbi lelki problémákat is ilyen élményekre visszavezetni. A cigány gyerekek jelentős részének alapélménye a gyakran durva csúfolás. Szinte mindegyiküknek van erről története, amit egész életében tüskeként hordoz magában. Az ilyen történetek aztán tovább bővülnek, rendszerré alakulnak. Ha látszik, hogy cigány vagyok, nem kapok munkát, az utcán a szembejövők átmennek a túloldalra, a rendőr a cigányokat sokkal többször igazoltatja és durvábban beszél velük, a hivatalban packáznak velünk, nem vesznek emberszámba. Sokuknak aztán meggyőződésévé válik, hogy a gádzsók azt akarják: a cigányok örök nyomorban éljenek és ezen nem is lehet változtatni. Ezt a meggyőződést felerősíti a megalázások folytán kialakuló kisebbrendűségi érzés. Életstratégiájukat is ennek megfelelően alakítják ki.

A nem cigányok egy részének is megvannak a maguk cigány történetei. Ezek jelentős része előítélet, de sok a valódi történet is: Mentem az iskolába, jött egy csapat cigányfiú és megvert. A szomszédban lakó cigánycsalád folyton ordít, bőgeti a zenét, nem lehet pihenni tőlük. Koszosak, elszórják a szemetet. Hiába termesztek bármit a kertben, jönnek a cigányok és még félig éretten ellopják. Ezeket a sérelmeket sem lehet – valamiféle roszszul értelmezett politikai korrektség jegyében – bagatellizálni.

A kétféle tapasztalatot nem érdemes hasonlítgatni sem; nemcsak a nyomorgó és megalázott cigányoknak, hanem azoknak az élete is együttérzésre méltó, akik romák által elkövetett atrocitásoknak vannak kitéve. Ám, ahogy az egyenlőtlen viszonyokban lenni szokott, a kisebbségben élő cigányságot az előítéletek sokkal súlyosabban érintik, mint a többségi társadalmat. Akerlof és Shiller arra figyelmeztet, hogy e lélektani mozzanatok figyelembevétele és kezelése elengedhetetlen része kell, hogy legyen bármilyen integrációs stratégiának.

Az értelmes beszédről

Érdemi előrelépés nem lehetséges anélkül, hogy ezeket a történeteket megbeszéljük, feldolgozzuk és közösen megtaláljuk köztük az érintkezési pontokat. Ebben kiemelten fontos a nyilvánosság szereplői által választott beszédmód.

Szűk értelmiségi közeget leszámítva, a cigányságról való közbeszéd fő megközelítésmódja ugyanis a felelős keresése: ki a hibás? Sőt, kik a hibásak: a cigányok vagy a magyarok? Két tipikus megközelítést említünk: az egész azért van, mert a cigányok lusták, nem akarnak dolgozni; vagy azért mert a magyarok raszszisták. Mindenki szereti megmondani, hogy mit kéne a másiknak tennie a változás érdekében. Bár, hogy a dolog bonyolultabb legyen, hallottuk már az első véleményt cigánytól és a másodikat nem cigánytól is.

Ehelyett problémamegoldó beszédmódra volna szükség. Azt a kérdést kellmindig feltennünk, hogymit tehetünk mi annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Ennek előfeltétele a nem finomkodó, a közvélemény számára is érthető, ugyanakkor nagyon pontos beszéd. Ebben sajnos nagy hiányt tapasztalunk.

Állításunkat egy, a baloldalról (mert nekünk ez fáj jobban) érkező politikai megnyilvánulással szeretnénk alátámasztani. A közelmúltban Mesterházy Attila, az MSZP elnöke a Stop.hu szerint a következőket mondta: szerinte [mármint Mesterházy szerint] az államnak kötelessége fellépni minden normaszegéssel szemben, eddig „megbillent az egyensúly a kisebbség és a többség érdekeinek figyelembevétele között. ... A cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni.” Tipikus példája ez annak, hogyan lehet a problémát a megoldására irányuló gondolkodás helyett súlyosbítani. Ez a kijelentés azt üzeni ugyanis, hogy a többség és a kisebbség érdekei nem közösek, csak egymás rovására érvényesíthetők.

De többről is van szó! Az állam e szerint eddig nem lépett fel minden normaszegéssel szemben. Kiről szól ez a mondat? A cigányokról? Vagy a Jobbikról? És ha a cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni, akkor milyenből kellene még? Rendészetiből? Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy szándékolt a kétértelműség, a cigányellenes közvéleményre hangolt finom demagógia. Abszurdnak tartjuk azt is, hogy a magát baloldalinak gondoló párt, nemhogy nem áll az élére a polgárjogi mozgalmaknak, hanem még finoman el is határolja magát tőlük.

Tudatlanságunk

Ahhoz képest, hogy a közéletben mennyi szó esik a romákról, valójában elég keveset tudunk, akarunk tudni róluk. A kormány által frissen elfogadott Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiáról szóló határozat például roma nyelvként említi a romungrót, jóllehet ez valójában a magyar.

Vagy, mondjuk, nem állítanánk, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni, ha tudnánk, hogy 20-25 évvel ezelőtt a romák foglalkoztatási adatai megközelítették a nem romákét. Nem mondanánk, hogy csak a családi pótlék miatt szülnek, ha tudnánk, hogy a nők gyerekvállalása iskolázottságuk növekedésével bizonyítottan és törvényszerűen csökken. Az iskolázott roma és nem roma nők gyerekvállalása ugyanis hasonló.

Pedig hazánkban elérhetőek a fontos külföldi szerzők (Sir Angus Fraser, Michael Stewart stb.). A magyar tudósok – Havas, Kemény, Kertesi, Kézdi, Ladányi, Liskó, Solt és sokan mások – is alaposan feldolgozták a cigányok helyzetét. A probléma valószínűleg az iskolában kezdődik. Az átlag diák szinte semmit nem tanul a cigányokról, pedig az iskolában szerzett első benyomások egy életen át elkísérik az embert. 2009-ben tette szóvá néhány szakember, hogy az érettségizőknek készített történelmi atlasz gyakorlatilag nem említi Magyarország legnépesebb kisebbségét, szemben például a jászokkal. Ezt a hiányt nem pótolják a történelem, irodalom, földrajz tankönyvek sem. A kevés, nem kötelező tananyagot jelentő cigány népismereti tankönyv, olykor kétes értékű információkkal, nem tölti be az űrt. (A történelmi atlaszban időközben pótolták a hiányosságokat.)

A szociális, az etnikai és a polgárjogi megközelítés Ahhoz, hogy a tervezett szakpolitikai intézkedések sikeresek legyenek, nagyon jól kell meghatározni azok célcsoportját és az intézkedések szempontjait. A kérdésről több szakmai vita folyt, vannak, akik az etnikai, mások a szociális megközelítést részesítik előnyben. Megnyugtatóan ez a vita máig sem oldódott fel, sőt az EU-bizottság egy új szemléletmódot vetett fel, mivel a romák szegények, általában lakhelyük szerint is koncentrálódnak, helyes lehet területi szempontból megközelíteni a kérdést.

A kérdés csak látszólag egyszerű. Mivel nálunk nincs lehetőség a személy etnikai adatainak nyilvántartására (illetve csak személyes hozzájárulása esetén), nehéz megmondanunk, egy intézkedés szempontjából kit tekintünk romának. Igazságtalannak tűnik kihagyni a célcsoportból azokat a nem roma családokat, akik nagyon hasonló szociális körülmények között élnek, és akik legalább olyan számosan vannak, mint a romák, ráadásul sok esetben a lakókörnyezetük is megegyezik, oldjuk meg tehát a szegénység kérdését regionálismegközelítésben.

A következő kérdés, mit is akarunk ezekkel az emberekkel csinálni? Az alkalmazott kifejezések váltakozása: felzárkóztatni, integrálni, újabban integrálni saját környezetükben, önmagában jelzi a zavart. Akármilyen nevet is adunk a gyermeknek, a lényeg az, hogy a magyar társadalom többsége nem tekinti a cigányokat teljes jogú állampolgárnak. Ezért szükség van arra, hogy ezt a kérdést polgárjogi szempontból is vizsgáljuk.

Mert bármilyen szegény és nyomorult valaki, ha nem barna a bőre, könnyebben jut munkához, kisebb valószínűséggel nyilvánítják fogyatékosnak és ültetik külön osztályba a gyerekét, beengedik a kocsmába és kevesebbet vegzálja az utcai rendőr, és még sorolhatnánk. Ezt a megkülönböztetést, kirekesztést a törvény tiltja, de sokszor maguk a törvény végrehajtói szegik meg, társadalmi nyomásra, megszokásból, közönyből, időnként rosszhiszeműségből.

Ahhoz, hogy a helyzet javuljon, tudatosan tiszteletben kell tartanunk állampolgártársaink alkotmányos jogait, ha pedig ezt mégsem tesszük, az államnak kötelessége azt polgáraiból kikényszeríteni.

Az ellensúlyok szükségessége

A cigányság negatív megkülönböztetése nem csak erkölcsi kérdés. Ez a helyzet az egész társadalom kárára van. A Világbank szakértői néhány térségbeli országra kiszámolták, hogy a cigányság munkaerő-piaci integrációja akár 3-4 százalékos GDP-növekedést is eredményezhet.

Egy másik példa az oktatásból. A cigány fiataloknak csak töredéke jut el az egyetemekre, pedig az átlagnál nem kevesebb közöttük a tehetségesek aránya. Ha nem teremtünk ellensúlyokat a hátrányos körülményekkel és a negatív megkülönböztetéssel szemben, ha nem biztosítjuk a sokszínűséget, az egész társadalom veszíteni fog.

A diszkrimináció társadalompolitikailag tudatos ellensúlyozása –nem túl szerencsés kifejezéssel a pozitív diszkrimináció – az egész társadalom jólétét növeli. Végül a szolidaritás megközelíthető – az etikain kívül – a már említett haszonelvű módon is. Csermely Péter és társai azt vizsgálták, hogyan küzdik le a válságokat a biológiai hálózatok. Legfontosabb következtetésük: a válságok utáni helyreállítást lehetetlenné teszi, ha a szervezet (a társadalom) szigetekre esik szét, egyes részei között nincs összeköttetés. A válságok leküzdésében tehát kulcsszerepük van azoknak a híd szerepet betöltő embereknek, akik többféle társadalmi csoporthoz is kapcsolódnak. Felbecsülhetetlen tehát a haszna azoknak, akik képesek hidat képezni romák és nem romák, szegények és jobbmódúak között.