Kilenc alkalommal támadtak, és hat embert öltek meg a romagyilkosok. Egy időben ők voltak hazánk első számú közellenségei.

– Az elmúlt hetekben befejeződött a romagyilkosságok bírósági tárgyalásának első felvonása, hogyan értékeli az eddigieket?

– Igazából most értékeljük a tárgyalás első szakaszában történteket az ügyvédemmel, de annyit mondhatok, az nem történt, ami a sajtóban megjelent.

– Mire gondol?

– Igazából nem történt semmi. Az események feltárása zajlik a tanúk meghallgatásával. Azonkívül, hogy elmondták, szerintük mi történt, nem kompetensek semmiben. Nem közvetlen szemtanúi az eseménynek, nem láttak sehol elkövetőket.

– De például fekete terepjárókat igen…

– Igen. Egységesen így nyilatkoztak. Kicsit nagy jelentőséget tulajdonítanak az autónak, de tény, a legtöbb helyszínen fekete autót láttak a tanúk. Aztán még olyan előadásokat hallottunk, amelyekből nyilvánvalóan látszik, hogy fantáziálás.

– A vád koronatanújának nevezett Fehérné Nyalka Éva vallomására gondol?

– Évát tizenhárom éve ismerem, egyébként is ilyen szeleburdi, hamar elszalad vele a ló. A tárgyalásokon is érezni lehetett, hogy vallomásaiban nagyon gyorsan átcsap a fantázia világába, azután vissza, igazából nem nagyon lehet őt korlátozni. Nem értem, miért lett ő koronatanú, neki is az okozza a legnagyobb dilemmát, hogy mi az az óriási tudás, amelyet tőle várnak. Nem tagadjuk, hogy Balmazújváros mellett, hetven kilométerre a tiszalöki bűncselekménytől elakadt a kocsink, és ő segített nekünk, de ennyi. Ennek a momentumnak azonban semmi köze nem volt a tiszalöki cselekményhez.

– Felvetődött, hogy a hatóság őt is be akarja „húzni” az ügybe?

- Nem tudom. Nem hiszem. Megtették volna már. Nem tudok rá haragudni, mert mindezek mellett kedvelem, volt köztünk érzelmi kapcsolat is.

– Értem, de vádlott-társa, Csontos István vallomásában megemlíti, hogy Fehérné Nyalka Éva lehetett a bűncselekmények egyik finanszírozója. Sőt Csontos különféle más segítőkről és résztvevőkről is beszélt vallomásában. Voltak ilyenek?

- Mit kellett volna finanszírozni, azt nem tudom. Ezt ő sem mondta meg, s egyébként azt sem, ha vannak mások, akik részt vettek a bűntettekben, akkor kik azok. Ha megmondaná, szerintem neki is jó lenne.

– Tudtak arról akkoriban, hogy Csontos a Katonai Biztonsági Szolgálatnak (KBH) jelentett?

– Lehetett ezt hallani. Pontosan nem tudtam róla, csak úgy, hogy volt valamilyen ügye Koszovóban, ahol együtt csináltak valamit a társaival, és utána vallomásokat tett rájuk. Tehát pletykák keringtek róla.

- De akkor csak leesett, amikor a nyomozásban elkezdett a KBH-ról beszélni?

– Nyilván most már azért lehet tudni róla, hogy jelentett egykori katonatársairól, barátairól, a testvéremről (Kiss István másodrendű vádlottról – a szerk.). Az ő vallomása alapján hallgatták ki a tartótisztet is. Azért nem gondolom, hogy nagy titkok lappanganak, mert akkor valószínűleg elkerülték volna H. Ernő ( Csontos KBH-s tartótisztje – a szerk.) kihallgatását. Együtt elég egybevágó dolgokat mondtak. Akad egy-két furcsaság kettejük vallomásában. Például a 100 millió forintos, úgynevezett vérdíjról mind a ketten beszélnek, de ezt Kisléta ( az utolsó bűncselekmény - a szerk.) után tűzték ki, ők meg állítólag előtte találkoztak egymással. Lehet egyszerű tévesztés, de mégis furcsállom, ahogy azt is, hogy a tartótiszt lakásán találkozgattak, SMS-ezgettek, ilyesmi.

– A H. Ernő-féle vallomásról írtam korábban cikket, finoman utaltam is rá, hogy nem mindenben állná ki az igazság próbáját.

– Értem, de mindezektől függetlenül azért azt nem gondolom, hogy civileket figyelne meg a katonai biztonsági hivatal.

– Ha ők nem is, talán a Nemzetbiztonsági Hivatal.

– Ügyvédemmel már jó háromnegyed éve kikértük az NBH és a KBH jelentéseit az ügyről, de még olyan választ sem kaptunk, hogy nem adják ki, egyszerűen nem válaszolnak. Pedig jó lenne tudni például Csontos furcsa elfogási körülményeit, hiszen a hatóság azt állította, ő nem volt képben. De olvastam a jelentéseket, hogy már fél évvel az elfogás előtt is felfigyeltek rá, hiszen minden elkövetői kritériumnak megfelelt. Mintha egymástól független erők lettek volna azok, akik őt elengedték, aztán újra elfogták. Nem akarok ezzel különösképpen védekezni, de szerintem valamiféle alkut köthetett a hatóságokkal.

- Ha már itt tartunk, hogyan fogták el magukat?

– Többünket elfogtak a Perényi 1-ben, két srácot elengedtek. Minket éjjel kettő órakor fogtak el, Csontost reggel hatkor. Visszarendelték a Perényi 1-be az Éván keresztül, és amikor megérkezett, őt is őrizetbe vették. Önszántából érkezett vissza, biztonságban érezte magát, nem tudok más következtetést levonni. Feküdtem a földön, mint mindenki más, a kommandós a hátamra fordított és láttam, hogy Csontos a kabátját és a sapkáját véve távozik a helyről úgy, hogy utána kezdték csak el a rendőrök egyenként igazoltatni az embereket. Csontos meg kisétált a helyről, pedig az egész környék le volt zárva.

– Számítottak az elfogásra?

– Egyáltalán nem. 2008-ban megtettük azokat a biztonsági intézkedéseket, amelyektől úgy gondoltuk, hogy rendben vagyunk. Az, hogy a Perényiben végül fegyvert találtak, teljesen érthetetlen. Biztos vagyok benne, hogy ott nem volt fegyver. Ezer meg ezer hely lehetett volna a szórakozóhelyen, ahol el lehetett volna rejteni, csak éppen oda nem, ahova egyébként mindenki bejár. Lejöttek oda a rendőrök, odamentek arra a helyre, és meg is találták.

– Úgy, mintha ezt valakitől tudták volna?

– Egyértelműen. Előtte felújítás volt abban a helyiségben. Ott voltak a festők holmijai, festékek, ruhák, szemét, hulladék felhalmozva. Tehát ott a munkások jártak-keltek, dolgoztak. Ezzel kapcsolatban Évának volt egy megjegyzése a tárgyaláson, hogy nézze meg a bíró úr a Perényi 1 főbejára­tára néző térfigyelő kamera felvételeit, hogy ki vitte oda a fegyvereket, mert azon rajta van.

– Csontos a két utolsó cselekményt, a tiszalöki és a kislétai támadás elkövetését ismerte el úgy, hogy a tetteseket ő szállította a helyszínre, de a gyilkosságokban nem vett részt. Elkövetőként önt és két társát nevezte meg.

– Ezeket az ügyeket még nem tárgyaltuk, úgyhogy ezekről nem akarok mondani semmit. Amit elkövettünk, azt már bevallottuk. Nyilvánvaló, hogy Csontosnak van valami tudomása az ügyekről, én sem állítom, hogy ezek tejesen légből kapott történetek lennének. De egyelőre hagyjuk ezeket.

– Csontos csak sofőr volt, ahogyan állítja?

– Remélem, ez kiderül. Soha senkire nem fogok terhelő vallomást tenni. Szerintem a többiek sem. Abban bízom, hogy eljön a tárgyaláson egy pillanat, amikor Csontos azt mondja, hogy nem az volt, hanem ez volt. Úgy gondolom, a vallomása nem tartható. Az mondjuk figyelemre méltó, hogy Csontos végig azt mondja, ő az egészben mellékszereplő, de egy olyan mellékszereplő, akinek mindenről van tudomása, és olyan információk birtokában van, amelyekkel könnyűszerrel kiszolgáltat másokat. Valójában azonban szerintem arról van szó, hogy provokálta a környezetét, nem más célból, mint amivel őt megbízta a KBH.

– Õszintén szólva azért Csontos vallomásán kívül is vannak bizonyítékok ön és a többiek ellen.

– Eddig elsősorban a tanúvallomá­sok voltak terítéken, így nem is történt eddig semmi a tárgyalásokon, ősszel szakértői bizonyítások lesznek. Szerintem ekkor válnak majd érdekesebbé a dolgok, de a szakértőknek is lesz majd mire válaszolniuk, mert vannak paradoxonok a véleményeikben. Például amikor úgy alakulnak a bizonyítékok a nyomozás alatt az elfogásunkig, ahogy alakulnak, és utána meg teljesen más irányt vesznek.

– Vallomásaikban azt állítják, hogy csak azokat a támadásokat követték el, ahol nem halt meg senki, a többit tagadják. Viszont amikor önöket elfogták, megszűntek a támadások. Mi erre a magyarázat?

– Nem tudok erre magyarázatot adni. Viszont az a meggyőződésem, hogy elég nagy joghátrányt szenvedtünk mindannyian, mert mire elkezdődtek a tárgyalások, addigra mi már a sajtóban romagyilkosok voltunk, jogerős bírósági ítélet nélkül. Megjegyzem, az állami vezetők, a rendőrség akkori vezetője, Bencze József és a nyomozást vezető rendőrök nyilatkozatai alapján. Ezt nem értem. Szerintem ez akár Nyugat-Európában is már önmagában kétségbe vonja a tisztességes eljárást. Ha ez nem így alakult volna, talán minden irányban nyitottabb lett volna a nyomozás.

– A vádirat szerint, illetve Csontos is arról beszélt, hogy ön volt a csapatban a komoly, megfontolt stratéga.

– Nagyon nehéz ez ellen védekezni.

– Másképpen: ön volt a társaság agya?

– Ezt a címkét csak a munkahelyi dolgokra tudom visszavezetni. Ott létezett egyfajta hierarchia. Az tény, hogy részt vettem a Perényi 1 vezetésében, szervezésben, és irányítgattam is az ott dolgozókat. Csontossal emiatt volt is konfliktusunk, mert ő ezt nagyon nehezen tudta elfogadni. Említi is a vallomásában, hogy csicskáztattam. Nos, az tény, ha hamarabb el akarta hagyni a munkahelyét, szóvá tettem. Ilyenek történtek, de amit Csontos állít, az nem, de ez ellen nem tudok védekezni. Annyit tudok csinálni, hogy a konkrét állításait próbálom megcáfolni. Ott állunk egymással szemben a bíróságon, ő azt mondja, hogy fenyegettem, én meg azt, hogy ez nem így van. Ha nem sikerül a konkrét állításait cáfolnom, nagyon nehéz helyzetbe kerülök.

– Önről még a vádirat sem állítja, hogy szélsőséges nézeteket vall. Általánosságban az szerepel benne, hogy ön és a csapat nem voltak megelégedve az igazságszolgáltatás működésével.

– Ez teljesen alaptalan. Arra építették, hogy a testvéremnek volt egy ügye, amikor egy csetepaté alkalmával megszúrták. A tettest ugyan felmentették, de ez a vádiratban úgy jelent meg, mintha az egyik cselekmény kiváltó oka lenne, holott abban az időben, amikor a bűntett történt, még meg sem volt a felmentő ítélet. Azt sem tudom, ki az az ember, aki megszúrta, cigány-e vagy sem – amit a vádirat állít. Egy kocsmai verekedés volt, amelyben teljesen váratlanul megszúrták őt hátulról. Ennyi.

– Szerepel még a vádiratban az is, hogy a Magyar Gárdával szimpatizáltak ugyan, de kevésnek tartották őket a problémák megoldásához.

– Igen, hát ez fantasztikus! Teljesen más ügy miatt jöttünk fel Budapestre, mit ad isten, valóban éppen aznap volt a gárdaavatás, így kíváncsiságból felmentünk a Várba, hogy megnézzük. De ha a tévében látom, elkapcsolok. Ehhez képest a vádiratban ez jelentős eseményként szerepel, mint a radikalizálódásomnak a mérföldköve. Nem tudom másra visszavezetni, csak arra, hogy a hatóság nem talált ellenem semmi mást.

– Nem akartak belépni a gárdába?

– Dehogy! Soha nem kerestük velük a kapcsolatot. Akkoriban ez mindenkinek furcsa jelenség volt. De eleve furcsa hangulat volt akkor az országban is. A galgagyörki eset előtt a korábban ott történtekről (2008 júniu­sában a Magyar Gárda segítségével költözött el egy magyar család a cigányok terrorja elől - a szerk.) több, gyújtó hangú riport született, amelyek polgárháborút vizionáltak. Ezek mind olyan hatásúak voltak, hogy komoly felháborodást váltott ki abban a felfokozott politikai helyzetben. Szóval engem is felháborított a galgagyörki eset, ezt nem tagadom.

– Nyilván önön kívül még másokat is, de a felháborodás és a tett között azért sok különbség van. (Kiss Árpád és Kiss István a galgagyörki, a piricsei és a tarnabodi támadás elkövetését elismerték - a szerk.)

– Nagyon sok egyéb körülmény összejátszása is kellett ehhez. Számtalanszor hangsúlyoztuk, hogy nem volt semmilyen ölési szándékunk, ha lett volna, nyilván alkalmunk is lett volna rá.

– A vádiratban önhöz konkrétan egy ember megölését és egy megsebesítését kötik. Mit gondol, hogyan fest a szereposztás a hatóság számára?

– Nos, ez nagyon vitás kérdés lesz, hiszen például a tiszalöki támadásról (ahol a vád szerint Kiss Árpád lelőtte Kóka Jenőt – a szerk.) áll rendelkezésre a legtöbb adat, mégis ennél a cselekménynél a leggyengébb a vádirat. De mivel a helyszíneken semmit nem találtak személyhez köthetően, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az általunk beismert három cselekmény szereposztására és elkövetési módszertanára építették fel a vádiratot. Ez látszik.

– Azokat a cselekményeket, amelyeket beismertek, miként értékeli?

– Nem nevezném ésszerű folyamatnak. Elragadott magával minket valami, és biztos, hogy átestünk a ló túlsó oldalára.

– A miértekre azonban nem kaptunk választ.

– A miérteket pontosan nem taglaltuk.

– Mégis, elmondaná?

– Nem. Az elkövetés módjáról viszont részletesen beszámoltunk.

– A többiekhez képest ön nehezebb helyzetben van, mert ott a gyermeke, akinek majd egyszer mondani kell valamit. Nem fordult meg a fejében, hogy talán emiatt nem kellene belemenni erőszakos dolgokba?

– Ez pont fordítva játszódott le. Az ő jövőjének féltése is közrejátszhatott, bár lehet, hogy csak utólag érzem így. Az is igaz, hogy nyilván túlzott reakció volt. És nem állítom, hogy az erőszak bárhova vezetne, vagy célravezető lenne.

– A „túlzott reakciókhoz” hozzájárultak a 2006-os események?

– 2006-tól kezdve érdekelt a közélet. Tüntetéseken is részt vettem, ha nem is túl aktívan, jórészt a televízió­ból követtem végig az eseményeket. Forradalmi hangulat volt akkoriban. Abszolút felemelkedett pillanatok voltak. Utána az elfojtása viszont frusztráltságot váltott ki. Valószínűleg ennek következménye az erőszakba sodródás, meg annak, hogy a tüntetéseket tulajdonképpen vérbe fojtották, utána pedig még rosszabb lett a helyzet. Akkor még pluszban megtörténtek azok a nagy társadalmi felháborodást kiváltó, nagyon komoly gyilkosságok, amelyeket a sajtó felkapott, és az megint olaj volt a tűzre. Szóval volt ennek az évnek egy sodró hangulata, végül is ezzel tudom magyarázni. És persze az, hogy végül nem volt megoldás, hanem elnyomták a frusztrációt, és a politika újabb és újabb hazugságokkal tarkította a már meglévő hazugságait.

– És kitüntették a tüntetéseket vérbe fojtó rendőröket.

- Igen, ezek nyílt provokációk voltak. De persze nem akarom a felelősséget eltolni magamról, mert állok elébe, csak szerintem ezek a dolgok tényleg provokációnak számítottak az akkori kormány részéről.

– Ön szerint a romagyilkosok miért nem a bűnöző cigányokra támadtak, miért a védtelenekre?

- Én is éreztem ezt az óriási dilemmát, de nem tudom magam belehelyezni más gondolatmenetébe. Nem tudom, számomra ebből az látszik, hogy nem azoknak az embereknek a megölése vagy bántása volt a lényeg, hanem valami összetettebb hatás kiváltása volt a cél, szerintem.

- Ami végül el is maradt.

- Csupán annyi történt, hogy még inkább szétszakadt a többségi és a kisebbségi társadalom. Olyan szintű szakadék keletkezett a két tábor között, hogy ezt nem lesz egyszerű betemetni.

– Beszéljünk egy kicsit önről. Ismert, hogy egy debreceni metálzenekarban játszott korábban.

– Igen, doboltam, nagyon fontos volt régen a zenélés. Jó turnékat, lemezeket csináltunk a zenekarral, ez akkoriban jól is jövedelmezett. Három-négy évig ment, de kiszálltam, mert egyszerűen elegem lett az éjszakázásból. Arról szólt az életünk, hogy csütörtökön elmentünk otthonról, és vasárnap estem haza. Ez nem tett jót a párkapcsolatomnak sem.

– Járt konzervatóriumba is, ahol cigány zenészekkel is együtt zenélt.

– Igen, később, amikor már nem zenéltem, hanem koncerteket szerveztem, a Szakcsi családtól kezdve több, nemzetközi hírű cigány dzsesszzenésszel volt kapcsolatom.

– Úgy hagyta abba a zenélést, hogy soha többet nem akart színpadra állni?

– Igen, letettem a dobverőt. Elkezdtem más műfajokkal foglalkozni, elektronikus zenével, meg a stúdiótechnika érdekelt még. Lényegében ugyanaz: zene, csak más dimenzióban.

– Úgy tudni, Izraelben is dolgozott három évet. Oda miként vetődött el?

– Kint dolgozott húsz-harminc ismerősöm, akik folyton hívtak, hogy menjek ki én is dolgozni. Sablonos dolgok: pénz, tengerpart, szálloda. Szóval vonzó volt, ráadásul itthon éppen magánéleti válságban voltam, a zenekarnak is vége lett, így kimentem, és három évet maradtam.

– Magyarok között élt?

– Igen, velük tartottam a kapcsolatot. A munkaadóim lényegében rám bíztak egy éttermet, nyitástól zárásig: egyedül nyitottam és zártam, mindez tengeri akváriumok között, idilli környezetben.

– A feleségét is ott ismerte meg?

– Nem, már előtte ismertük egymást. Neki jó állása volt itthon, először nem is akart kimenni, aztán egy év elteltével jött utánam.

– Miért jöttek vissza?

– Elfogyott a levegő, már olyan értelemben, hogy az izraeli kormány elhatározta, hazatoloncolja a vendégmunkásokat, és csak állampolgárokat foglalkoztat. Így hazajöttünk.

– Jellemzésében is az áll: fontos ön számára a családi kötelék. Testvérével, Istvánnal is összetartó csapat voltak?

– Igen. Apám korán meghalt, így nagyobb felelősség hárult rám a családban. Ezért amiben tudtam, segítettem Istvánt.

– A lánya mikor született?

– Ötven nappal az elfogásom előtt. Kiegyensúlyozottan, szépen fejlődik a gyerek. Gondolom, ebben a korban még nem érzi meg a hiányom. Azt látom, hogy ő legalább boldog, a családom is összetartó.

– Hogyan viseli a családja az ön ellen folyó eljárást?

– Mondom, egyelőre a család összetart…

Szenvedi Zoltán