A romák felzárkóztatása terén a felelősség továbbra is a nemzeti kormányoké, de a sikerhez szükséges, hogy az Európai Bizottság felügyelje a folyamatokatt – vélekedik Bernard Rorke.

A magyar EU elnökség áprilisban indítja útjára az átfogó roma stratégiáját. Mire kell egy ilyen programon belül a legnagyobb hangsúlyt fektetni?

A magyar elnökség egy olyan stratégiát fog elindítani, amely megadja az Európai Uniós keretet a nemzeti roma integrációs stratégiákhoz. A felelősség a nemzeti kormányoké lesz, nekik kell az állampolgáraik jólétét és jogait biztosítani. Szerintem a kezdeményezés rendben van, szükség van arra, hogy összehangoljuk az erőfeszítéseinket az unióban. A prioritások azok lennének, amelyeket a Nyílt Társadalom Alapítványok a Világbankkal és más partnerekkel közösen kijelöltek a Roma Integráció Évtizede Programban: egészség, lakhatás, oktatás és foglalkoztatás. Fontos, hogy egyenlő hozzáférést biztosítsunk az erőforrásokhoz, fellépjünk a szegénység és az egyenlőtlenségek ellen, szembeszálljunk a faji előítéletekkel és erősítsük az összetartozás érzését a roma és nem-roma állampolgárok között. 

Egyes kritikusok szerint egy ilyen stratégia túl európaivá tenné a problémát, és arra ösztönözné a tagállamok kormányait, hogy áthárítsák a felelősséget az unióra.

Ez egy nem kívánt következménye lenne a stratégiának. Ezért szokták hangoztatni, hogy a legfőbb felelősség a tagállamoké. De amikor arról van szó, hogy elköltsük az európai strukturális alapokat, hogy promótáljuk a hatékony társadalmi változást és csökkentsük a strukturális egyenlőtlenségeket, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy sok új tagállam nem rendelkezik azzal a kompetenciával, kapacitással és politikai akarattal, hogy úgy költse el a pénzt, hogy tényleg történjen valami számottevő. Úgyhogy azt szeretnénk, - és ezt kérték a kormányok is a roma integráció évtizedének keretében - hogy az Európai Bizottság támogassa és koordinálja az erőfeszítéseiket. Nem hiszem, hogy vitatkozni kellene arról, hogy európai vagy nemzeti a probléma, hiszen a roma migráció miatt már most túllépte a probléma a nemzeti határokat. Továbbá hangsúlyozni kell azt is, hogy itt európai értékekről van szó: egyenlőségről, integrációról, toleranciáról. Szóval van egy európai dimenzió, egy nemzeti dimenzió és a decentralizált államigazgatásban egy nagyon fontos helyi dimenzió.

 
Az európai intézményekben többségben vannak a régi tagállamok. Az ezekből érkező tisztviselők át tudják egyáltalán érezni az új tagállamok problémáit?

Sokszor úgy tekintünk a az Európai Bizottságra, mint egy bürokratákból felépült hatalmas monolitikus tömbre. De az ott dolgozó emberek közt vannak sokan közép- és kelet-Európából is. Andor László foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztos is ezek közé tartozik. Õk képesek meggyőzni, és felvilágosítani a többieket. Megfigyelhető, hogy a bizottság az elmúlt években egyre fogékonyabbá vált a keleti tagországok gondjaira, miközben pár éve még ez a  tudatosság, egy biztos szavaival élve, nagyon alacsony volt. Továbbá vannak köztük sokan, akik a maguk országában már foglalkoztak a faji egyenlőség, az integráció és a sokszínűség kérdéseivel, és a maguk tapasztalatával segíthetnek a keletieknek. A feladat megoldásához nem előfeltétel, hogy valaki a régióból származzon.

Az utóbbi években nagy port kavaró esetekkel, mint a romagyilkosságok Magyarországon, vagy a romák kitoloncolása Franciaországból, nőtt az érdeklődés a romák problémái iránt?

 
Az utóbbi évek tragikus esetei - gyilkosságok Magyarországon, lángoló roma táborok Olaszországban - tudatosították az európaiakban, hogy probléma van, és még inkább tette ezt Franciaország tavalyi incidense. Hiszen ott direkt összetűzés alakult ki a bizottság és Sarkozy elnök között. Viviane Reding igazságügyi biztos úgy érezhette, a franciák hazudtak neki. A francia hatóságok azt állították, hogy nem volt etnikai profilalkotás, nem a faji sajátosságaik miatt utasították ki a romákat az országból. Aztán előkerült egy dokumentum, amelyik konkrétan a „cigányok” elleni szankciók életbeléptetéséről szólt. Ez példátlan eset volt, és a legerőteljesebb nyilatkozathoz vezetett, amit valaha egy bizottsági tagtól hallottam. Az eset nem csupán európai volt, nem csak arról volt szó, hogy Nyugat-Európa is érintett lett a romák migrációja révén egy eddig kelet-európainak számító problémában, hanem az egész világ figyelmét felkeltette. Hiszen olyanra nem volt még példa, hogy a bizottság kérdőre vonta volna az unió egyik alapító államát emberi jogok sérelme miatt.

Nem gondolja, hogy a nyugati tagállamok csak azért támogatnák a stratégiát, mert a romák a javuló helyzetük miatt már nem akarnának hozzájuk bevándorolni?

Semmi nem izgatja jobban a vezető politikusokat, mint a szegények tömege, amely az országában szeretne letelepedni. A migráció miatti aggodalmak talán jobban foglalkoztatják őket, mint az emberi jogok sérelme. De amíg az érintett csoportok kétségbeesése nem csökken, amíg nem javulnak otthon az életkörülményeik, addig nem fog megállni a bevándorlási hullám. Ezt ők is tudomásul veszik. Én azt mondanám, hogy nyugaton is vannak olyan emberek, akik az emberi jogokat védelmét tekintik fontosnak, és hangsúlyozzák, hogy minden ember egyenlő, és mellettük ott vannak az elnökök, miniszterelnökök meg a kormányok, akik inkább a bevándorlás miatt aggódnak. Ez olyan migráció, amely az unió határain belül történik, és olyan uniós állampolgárok teszik, akik szabadon mozoghatnak. Szóval ők is érintve vannak a megoldásában.

Nincs helye a romantikus Európa-vízióknak, amelyekben a romák szabadon utazhatják Európát keresztül-kasul a karavánjaikban?

Én pillanatnyilag nem álmodozom egy szép és tökéletes Európáról, hiszen az európai integráció válságban van, felemelkedő félben vannak mindenfelé a populista pártok. Másrészt szerintem ez egy félreértésen alapul, hogy a romák mindenáron utazni akarnának. Még él az a romantikus kép az emberekben, hogy a romák nomádok. De ez nem igaz. Ezek az emberek nem vándorok, hanem migránsok, úgy vándorolnak, ahogy azt a  múltban közülünk is sokan tették: egyik országból a másikba, a jobb élet reményében. Én azt szeretném látni, hogy az unió minden polgára szabadon utazhasson az unión belül, anélkül, hogy akadályoznák, zaklatnák vagy diszkriminálnák a bőrszíne, etnikai hovatartozása vagy a hite miatt.

A tervezett roma stratégiában látszólag nagy szerepe lesz az egyházaknak. Jó ötlet az ő tapasztalataikra építeni egy ilyen projektben?

Több hitközösség tagjai világszerte nagy szerepet játszottak abban, hogy elérjenek civil-társadalmi célkitűzéseket. Hogyha a vallás fontos szerepet játszik az emberek életében, és az egyházi emberek munkájának pozitív eredménye van, akkor én mint világi ember semmi problémát nem látok abban, hogy együttműködjek velük. Hogyha elmegyek egy mélyszegénységben elő közösségbe, és azt látom, hogy a pozitív példakép az ott élők számára egy pap vagy egy lelki pásztor, aki sokat tett az emberek méltóságáért, akkor örömmel dolgozom vele együtt. Azoknál a vallásoknál, ahol hangsúlyt kap a méltóság és az, hogy minden egyes ember egyedi, ott megvan a közös elvi sík a nyílt társadalom értékeivel, ami az együttműködésünknek is alapja lehet.

De ez a szerepük indokolhatja azt is, hogy Balog Zoltán személyében egy egyházi embert tegyünk meg társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkárrá?

 
Számomra nem az az első számú kérdés, hogy Balog Zoltán egyházi ember-e vagy sem, hanem az, hogy a kormány által kinevezett államtitkárként hogyan végzi a dolgát. Szóval az igazán fontos tényező az elkötelezettsége, és az hogy mit képes majd elérni.

Nemrég Balog Zoltán és Andor László azt írták a Heti Válaszban, hogy az Európai Unió szerint is „számos példamutató, jó gyakorlat, program, törvényi előírás segíti a romák esélyeinek kiegyenlítését” Magyarországon. Tényleg ennyire jók lennénk?

Az elmúlt évtizedben irányelvei – papíron – nagyon progresszívek és előrelátók voltak. De amikor életbeléptetésükről van szó, akkor azt kell mondanom, hogy nem voltunk megelégedve. Hiszen nem történt érdemi javulás a romák helyzetében. Erősödtek az országban a romaellenes indulatok, nyíltabbá vált a kisebbségek elleni erőszak. Ezek a jelenségek pedig egy tágabb értelemben vett rendszerbeli problémában gyökereznek. A kormánynak azt a képességét, hogy bármilyen szakmapolitikai intézkedést is végrehajtson, aláásta egy legitimációs krízis, ami a legutóbbi választási vereségbe torkollott. A Jobbik körül mobilizálódó erőszakos, neofasiszta választóbázis még nehezebbé tette a roma integrációt célzó szakpolitikai intézkedések végrehajtását. Azt mondanám, hogy Magyarország nagyon sokat tett, hogy megfogalmazzon alapelveket, de egy decentralizált államban nem annyira könnyű ezeket sikeresen alkalmazni. És nyolc év alatt a szocialisták és a liberálisok képtelenek voltak igazi változást elérni.
 

És az új kormánytól mit lehet várni?

Nem vagyok látnok. A kétharmadból következik, hogy a kormány korlátlanul élhet a hatalmával. Szóval várunk, és kiderül, a szavak terén eddig úgy tűnik, hogy nem lesz probléma. Nem tűnik úgy, mintha ezen a téren szakítottak volna a korábbi kormányzattal. Az uralkodó elit arra vágyik, hogy elősegítse a roma integrációt, és lehetővé tegye a békés együttélést. Hogy mindez miképpen fog megvalósulni, az még a jövő zenéje. De az egy jó jel, hogy az EU elnökség egyik kiemelt kérdése lett. Hogy megállapítsuk, mi lesz a vége, ahhoz nem lesz elég hat hónap. Látni kell, hogyan tudunk együttműködni az Európai Bizottsággal, és hogyan alakul a mikrotérségek sorsa. Mert ezek a területek elkerülték a politikai döntéshozók figyelmét. Járóka Lívia felhívását ismételném: szükségünk van egy krízis-térképre, hogy megállapításuk, pontosan hol és milyen kihívásokkal néznek szembe a mély-szegénységben élő rétegek.

A kérdés mára túllépett a jobb és baloldali ellentéten, persze mindig vitat tárgya marad, hogyan lenne a legjobb belekezdeni, de mára mindkét oldal egyetért abban, hogy a kérdéssel foglalkozni kell, mert ha nem teszünk semmit, az nem jó senkinek. Hisz mindannyian megfizetjük az árát. A Világbank nemrég jelentetett meg egy elemzést, amelyből kiderül, hogy az integráció igenis megfizetődő. Ha a korai gyermekkortól befektetünk az oktatásba és a társadalmi integrációs szakpolitikába, akkor cserébe rengeteget nyerhetünk. Mert kapunk egy olyan generációt, amelynek tagjai úgy érzik, nem zárták ki őket, és be tudnak lépni a munkaerőpiacra. Elég képzettek ahhoz, hogy szembenézzenek azokkal a problémákkal, amelyek a felnőtt életben rájuk várnak. Egy olyan régióban élünk, ahol a társadalom öregedő félben van, a romák adják a legfiatalabb és leginkább növekvő részét. És a jövőben a potenciális munkaerő jelentős részét is ők prezentálják majd. Szóval nem csak etikai, de gazdasági kérdés is, hogy ne rekesszük ki őket.