Minél több a megoldatlan helyzet, minél több a gyanakvás, az ellenérzés, annál nehezebb kiutat találni. Székelyudvarhelyen megint elindult a görgeteg, de még megállítható.

Valami nem stimmel Székelyudvarhelyen: hónapok óta egyre feszültebb a légkör az egyik leggazdagabbnak és legsikeresebbnek tartott székelyföldi kisvárosban. Tavaly ősszel Recsenyéden volt gyújtogatás, a család, akinek a háza lángokba borult, Bethlenfalvára menekült. Ügyük mai napig nincs lezárva.

Az eltelt hónapokban a helyiek petíciót írtak, és az „állami szervek” hatékonyabb fellépését sürgették az egyre rosszabb helyi közbiztonság javítása érdekében. A tiltakozók és segélykérők jelezték, nem etnikai konfliktusról van szó. Továbbá azt is: a felgyújtott házban romák éltek, és hosszú ideje zavarják a helység nyugalmát.

A székelyudvarhelyi városi tanács azt firtatta, a menekültek (akiket a helyi sajtó rendre támadókként és rendzavarókként aposztrofált) jogszerűen költöztek-e ideiglenesnek mondott otthonukba.

Botrány a közszférától a magánszféráig

Néhány napja a városi kórházban tört ki incidens, a híradások roma rendbontókról szóltak, akik nem tartották tiszteletben az intézmény látogatási rendjét. Szintén az idei évkezdet híre, hogy a helyi panziósok és vendéglátósok a Székelyudvarhelyre látogató turistákat, valamint bevételeiket féltik a városközpontban kolduló roma gyerekektől.

Tegyük most azt a kérdést zárójelbe, hogy van-e joga az újságírónak megnevezni a feltételezett tettes, szabályszegő, kihágó nemzetiségét leírni. (Nincs joga, mert a – hangsúlyozzuk – feltételezett bűneset nem egyetlen elkövetőre, hanem egy egész etnikumra vet rossz fényt. Gondoljunk bele, milyen kedvvel olvasnánk román újságban arról, hogy „egy magyar” mi mindenre képes).

Összpontosítsunk arra tényre, hogy Székelyudvarhely legbefolyásosabb emberei (önkormányzati vezetők, közintézmények, vállalkozók) a legkülönbözőbb szinteken találkoznak ugyanazokkal a jelenségekkel, és hónapok óta nem körvonalazódik semmilyen hatékony, vállalható közösségi stratégia.

Karhatalmi gyermekvédelem

A koldusgyerekek ügyében például az önkormányzat jelezte, hogy kész őrző-védő szolgálattal biztosítani a város turisták lakta körzeteit. A recsenyédi konfliktus megoldása is afelé mutat, hogyan lehet a bajkeverőnek, „problémásnak” tekintett emberektől megszabadulni.

Holott a koldus gyerekek látványáról nem biztos, hogy az egyre gyengébb üzleti mérleghez kellene kapniuk azoknak, akiknek egyébként pénzük, hatalmuk van ahhoz, hogy egy várost élhetőbbé tegyenek. Bármilyen biztató is Székelyudvarhely belső gazdálkodása, bármilyen ötletesek is a helyi vállalkozók, ha a városban kiszolgáltatott kolduló gyerekek vannak (romák vagy sem, mindegy), akkor az a város is szegény és kiszolgáltatott.

Ha nincs közösségi eszköz a rászorulók megfelelő védelmére, akkor ott az egész közösség védtelen. Ilyenkor nem jelent megoldást a probléma szőnyeg alá seprése, a koldus gyerekek őrző-védő szolgálattal történő kiseprűzése.

Jellemző, hogy ebben az ügyben a megyei gyermekvédelem semmit nem mondott és ígért. A helyiekben fel sem merült, hogy ennek az intézménynek a segítségét kérjék. Holott hasonló esetekben törvényi kötelezettsége kivizsgálni nevezett hatóságnak, hogy ezek a gyerekek hogy kerülnek az utcára, szüleik gyakorolják-e szülői kötelességeiket, milyen szociális helyzetben élnek, és a gyermekjogok sérülése esetén intézményes védelmet kellene biztosítani. (Nem mellesleg a városközpont is így szabadulhatna fel, ha már a városkép a kérdés. Én mondjuk sokkal rettenetesebbnek tartom a gyermekkoldus látványát, mint azt, hogy a város nem öltheti magára a vonzó üdülőhely maszkját.)