Öt család húzta meg itt magát. A felnőttek egy része a kertben aludt, plédeken. Õrködtek, nehogy a bentiekre gyújtsák a házat.

A küszöbön egy fakanál hever. Rászáradt az étel. A szoba közepén kihúzott fiókok, kiforgatva belőlük a számlák, a fehérneműk, személyes emlékek. A helyiségben elviselhetetlen bűz terjeng. A szoba sarkában álló kályha előtt szétkent emberi ürülék. Az ablakon át beszűrődik a fény a falon lévő Jézus-képre. Aprócska termetű fejkendős néni ügyes léptekkel kerüli ki lánya és egyéves unokája szanaszét dobált holmiját. Amikor átlép a másik szobába, határozottsága megtörik, elsírja magát.

- Nagyon hiányoznak, de nem volt más lehetőségük, el kellett menekülniük - siránkozik szemét törölgetve.

- Védelmi pénzt akartak a lányomtól szedni, nem akart fizetni. A fővárosban dolgozó férje után ment a gyerekkel.

Az urához költözött a szállóra. Aztán néhány pillanatra elhallgat.

- Magunkkal vihetjük a dunyhát? - kérdezi aztán Mária. - Legalább ezt mentsük meg, mert ha megint visszajönnek, és nem fizetünk nekik, lángra lobban itt minden. Legalább ezt mentsük meg - kérlel tovább.

A ház udvarán apró vályogépület, egy kiterített PVC-padló, magára hagyott babakocsi. A hátrahagyott kertet lassan birtokba veszi a gaz. Az ajtót egy szétrepedt furnérlappal torlaszolták el. A kilincset három dróttal erősítették a veranda korlátjához. Mária, miután kilép a házból, letörli könnyeit. Fájdalma mintha elillant volna, minden idegszálával figyeli a szomszédos utcákat. Az autókat, a járókelőket.

- Mindjárt kiszúrják, ha mozgás van, és idejönnek. Mondják, hogy Miskolcról vannak.

Kilépünk a kertkapun át az utcára. Átellenben egy narancssárga ház bejáratából egy nő figyel bennünket.

- Észrevettek - figyelmeztet Mária.

Autó kanyarodik be az utcába. Lassan közeledik a jármű, négy cigány férfi ül benne. Amikor mellénk érnek, végigmérnek, gázt adnak, és továbbhajtanak. A ház előtt állunk. Egy nő és egy férfi közeledik gyalogosan. Élénk színű ruhát viselnek, a nő ajkán rikító piros rúzs. Nem szólnak, csak Máriára néznek, és a férfi állával felénk bök. Mária sem szól, csak lemondóan legyint. A pár visszafordul.

- Mennek, aztán jelentenek a mocskok - mondja Mária.

A szomszéd ház felé indulunk. A mestergerendák kormosak, a tető teljesen leégett. Lakhatatlan az amúgy takaros épület.

- Gazemberek - sziszegi az öregasszony, majd indulásra sarkall, mert ismét feltűnik az autó a négy cigány emberrel. Elhagyjuk a Kölcsey utcát, és a rá merőleges Gyöngyvirág utcára fordulunk. Az egyik ház előtt idős férfi ül két fiatal cigány asszonnyal. Megállunk. Mária kipattan, és kicibálja az autóból a dunyhát. Az egyik nő felugrik az árokpartról, s ráripakodik az öregasszonyra:

- Miért hozta el? Nem megmondtam, hogy semmit nem hozhat el onnan?

A fejét fogja, úgy kiabál tovább.

- Hagyd el - szólal meg szelíd hangon az öregember. - Legalább ez megmarad.

Mária ügyet sem vet a jajveszékelő nőre, a hóna alá gyűri a dunyhát, és a szemközti ház felé veszi az irányt. Balogh Klára hirtelen elhallgat. Nem veszekszik. Átellenben megáll az autó, amely korábban a Kölcsey utcán cirkált. Egy harminc év körüli kigyúrt férfi ugrik ki belőle, felfut a betonlépcsőn, valamit bedob az ajtón, majd bepattan az autóba, és elhajtanak. Szitokáradat zúdul az elhaladó autó utasaira. Betessékelnek a kertkapun. A házba csak az ablakon át jutunk be. Embertelen körülményeket találunk.

- Itt éjszakáztunk a gyerekekkel, de innen is elűztek minket - mondja Klára.

Öt család húzta meg itt magát. A felnőttek egy része a kertben aludt, plédeken. Õrködtek, nehogy a bentiekre gyújtsák a házat. Egyszer már megpróbálták. A háztetőn jókora koromfolt tanúskodik a támadásról.

- Miért bántják magukat? - kérdezzük.

A válasz kusza és zavaros.

- A sógorom egyszer beszólt az úton a Ruszóéknak, akkor kezdődött a háborúskodás - érkezik a válasz. - Arra már senki nem emlékszik, mit mondott...

- A rokonaink ők is - folytatja Klára -, mégis védelmi pénzt követelnek tőlünk. Nem akarunk nekik fizetni. Miből? Nyolcvanezret kapunk segélyből, abból adjunk oda nekik negyvenet? A férjemet bevitték a rendőrök a tűz miatt, mert megkiabálta őket. Számon kérte rajtuk, miért nem intézkednek és viszik be a család másik ágának állításuk szerint fenyegetőző tagjait, akiknek szerintük köze lehetett a tűzesethez. Klári átvisz az út túlsó felére, egy tekintélyes méretű családi ház udvarára.

- Ez a mi házunk - mutatja büszkén.

- Az anyósom besegített, meg szocpolból építettük, a nyáron csináltunk mellé egy garázst. A kert vetetlen, de a fű le van nyírva. Hátravezet. Öklömnyi köveket és tégladarabokat emel fel.

- Ezekkel dobálják a házunkat meg bennünket - panaszolja. - Nem merünk bent maradni a gyerekekkel, félek, hogy rám gyújtják. Mióta elvitték a férjemet, tudják, hogy védtelenek vagyunk. Összeálltunk többen, de elűztek innen is. A vasárnap hajnali tűz után lementünk a falu túlsó végébe egy másik házba. Ismét autóba ülünk. A községet kettészelő vasút túloldalára megyünk, a Petőfi utcába. Egy aprócska ház előtt állunk meg. Klárát már a kapuban azzal fogadják, itt voltak a rendőrök, és az egyik fiút elvitték, mert nem jelent meg a pártfogójánál.

A nő felsóhajt:

- Megint kevesebben maradtunk.

A komfort nélküli, kétszobás házban legalább harmincan zsúfolódtak össze. Semmi bútor. A betonra néhány plédet, paplant terítettek. Az egyik szobában az asszonyok alszanak a gyerekekkel, a másikban a férfiak. Tisztálkodni, amikor jó idő van, a kerti csapnál szoktak. Egy idősebb férfi lép előre. Megrángatja a melegítőjét.

- Saját rokonaim gyújtották rám a házat, ennyi maradt belőle, a ruha, ami rajtam volt. - Szinte kiabál a dühtől.

- Mert nem akartam jelzálogot felvenni a házamra.

Ekkor közbevág Mária.

- Engem is megfenyegettek. Az éjszaka is követ dobáltak az udvaromra. Mire vegyek én már fel hitelt?

- Már a fél utca elmenekült, mert rákényszerítik őket, hogy jelzálogot jegyeztessenek be a házukra - veszi át a szót egy fiatal fiú. Kapkodva veszi a levegőt. Tetovált, kigyúrt karján megfeszül az izom. - Elveszik tőlük a pénzt. Amikor a bank a törlesztőrészletet kérné, akkor vagy hajléktalanként elmenekülnek, vagy nem marad más választásuk, mint a kamatos pénz felvétele. Egyre többen gyűlnek körénk, mindenki egyszerre kiabál, panaszkodik.

- R. Zsoltot már lefogták, mert szervezte a szocpolcsalásokat - mondja Balogh Klára. - Mégis szabadon ár a faluban, és fenyegetőzik. Vannak emberei, a Cicus meg a Karatés, Õk is vele vannak. Megmondták, hogy elűznek bennünket innen a faluból. A házainkat akarják, aztán sorba az egész utcát. Két hét után most mentünk el először a boltba, addig a gyerekeket küldtük kenyérért.

- Engem kirúgtak az iskolából, mert két hetet hiányoztam - mondja az egyik húsz év körüli fiú. - Szakácstanfolyamra jártam. Nem mehettünk ki a házból, mert megtámadtak bennünket. A ruháim is mind ott maradtak, nem is tudnék mit felvenni.

- Tehetetlenek vagyunk, a férjemet elvitték - veszi vissza a szót Balogh Klára. - Tegnap éjjel, amikor az ablak alatt fenyegetőztek, hogy ránk gyújtják a házat, ha nem adjuk ki a védelmi pénzt, arra gondoltam, bár megtennék...

Klára kezében borítékok. Itt járt a postás. Fizetésre váró számlák és két levél a rendőrségtől. Kiosztja az érintetteknek. Egyiküknek idézés, a másikuknak negyvenezres bírság.

A környékbeliek rettegve hallgatnak, a hatóság vár. Addig nem avatkozhat be, amíg nem folyik vér...