Erőszakhullám a romák ellen - Tizenöt hónap alatt tizennégy súlyos támadás.

A romák ellen tavaly januárban indult erőszakhullám hét áldozatot követelt, kilencen súlyos sérüléseket szenvedtek. Tíz házat felgyújtottak, kilencre rálőttek. Az összesen tizennégy eset közül ötben a tettesek ismertek. A fennmaradó kilencből hét mutat feltűnő hasonlóságokat, kérdés persze: valóban egyetlen titokzatos elkövetői csoport számlájára írható-e valamennyi? Munkatársunk hasonlóságokat és különbségeket keresve újra bejárta néhány támadás helyszínét.

A tatárszentgyörgyi támadás sorrendben a tizenharmadik volt a romák elleni erőszakhullám tavaly január 22. óta jegyzett krónikájában, és talán a hatodik abban a sorozatban, amit a hasonló módszerek és a helyszíneken talált nyomok alapján ugyanazon elkövetőknek tulajdonít a rendőrség. Tatárszentgyörgyön fordult elő első alkalommal, hogy gyermeket öltek. Az ötéves kisfiú halála megrázta a társadalmat - mintha az elkövetők átléptek volna egy határt.

Pedig nem: tavaly szeptember 5-én éjjel Nyíradony-Tamásipusztán egy tizenkét éves fiúra nyitottak tüzet a ház ablakán át - a lövedék a kályhacsőbe csapódott. Utólag megismerve a részleteket, úgy tűnik: csak a véletlennek köszönhető, hogy az áldozatok közt nincs több gyermek.

A tettesek nemcsak elszántak és kegyetlenek - szerencsések is. A rendőrség munkáját ugyanis rengeteg körülmény hátráltatja. A Molotov-koktéllal felgyújtott házakból menekülő emberek emlékeit a rémület homályosítja, a szemtanúk leírásai nem tartalmaznak részleteket.

A megtámadott családok az első percekben fel sem fogják, mi történik körülöttük. A lövések hangját, a torkolattűz látványát többen még akkor is petárdák robbanásaként azonosítják, amikor a sérültekből dől a vér. A támadók meglepően közelről tüzelnek. Piricsén legfeljebb három méterről lőtték combon az ajtón kilépő aszszonyt, Nyíradony-Tamásipusztán a kerítésen benyúlva, az ablaküvegtől alig egyméternyire húzták meg a ravaszt.

Mégis, minden jel szerint volt idejük kényelmesen menekülni. Nagycsécsen többen is emlékeznek egy sötét autóra, amely a falun kívül, a 35-ös főút hídjánál, a szántóföldre vezető úton várakozott a támadás éjszakáján. Ha valóban volt ott autó, és tényleg a tetteseket várta, az elkövetőknek majd' kilométeres gyalogtúrát kellett megtenniük a szántóföldön át. Nem valószínű, hogy ezt az utat választották, de biztos, hogy idejük bőven lett volna akár erre is.

Forrónyomos üldözésről sem ott, sem máshol nem lehetett szó. A helyszínelőknek összetaposott környéken, többórás késedelem után kellett valami használható nyomot találniuk. Nem csoda, ha az eljárás, különösen a kezdeti szakaszban, nem túl fantáziadús nyomozati cselekményekkel zajlott. Piricsén például, ahol három lövést gyanítottak, a környező településekről összegyűjtötték a bejegyzett sörétes puskával rendelkező vadászokat, és az encsencsi lőtéren mindenkivel leadattak három lövést. A hüvelyeket a tulajdonos nevével ellátott nejlonzacskóban laborvizsgálatra küldték, hátha az ütőszeg nyoma azonos lesz a helyszínen talált lőszerével. A szakértő nem talált azonosságot.

A meglőtt asszony fia viszont - a szomszédok elmondása szerint - talált egy negyedik hüvelyt, amikor napokkal később gyomot kaszált az udvaron. E negyedik hüvelyt, miután többen is kézbe fogták, bevitték a rendőrségre, hátha szükség lesz rá a nyomozáshoz.

Úgy tűnhet, az elkövetők nemcsak Tatárszentgyörgyön kaptak tetemes előnyt. A szomszédok elmondása alapján a két halálos áldozatot követelő nagycsécsi támadás helyszínére elsőként kiérkezett két rendőr sem állt a helyzet magaslatán. A főutcán lakó Kiss Csaba például arról számolt be, hogy ahogy az égő ház felé futott, a rendőrök épp csak rávilágítottak az elemlámpával, meg sem kérdezték, ki rohan ott a sötétben, mit akar.

Furcsának tűnhet a kívülálló számára az is, ahogyan az érintett romák a kihallgatásukat felidézik. Az Alsózsolcán hasba lőtt Rontó Krisztián azt mondja: őt ki sem kérdezték. A kórházban nem keresték őt a nyomozók, addigra pedig, amikorra hazaengedték, már alighanem holtpontra jutott a vizsgálat.

Március 3-án, amikor Tatárszentgyörgyön végső nyugalomra helyezték az áldozatokat, a Piricsén meglőtt Getyinás Erzsébet azt mondta fiának: jobb lesz, ha nem alszanak az öt gyermekkel a faluszéli házban, ki tudja, mikor térnek vissza a támadók. Az idős asszony elhagyta a faluszéli házát, most egy, az önkormányzat által biztosított otthonban húzza meg magát, éjjelente maga köré gyűjti unokáit.

Úgy gondolják, bent a faluban nagyobb biztonságban vannak. Fia, az utolsó házban élő Getyinás Tibor a támadás után kilépett munkahelyéről, a nyírbátori baromfi-feldolgozó üzemből, mert fél magára hagyni a családját. Most a piricsei segélyezettek közé tartozik. Piricsén éjjelente őrtüzeket gyújtanak az utca roma lakói, és elengedik a kutyákat. Felkészültek a védekezésre. Az Ady utca lakói közül többen azt állítják, fenn maradnak, amíg meg nem virrad, hajnali háromig, olykor ötig is ott üldögélnek a tűz körül. Az égő autógumik bevilágítanak oda is, ahová az utcai lámpák fénye nem jut el, észrevétlenül már nem lehet a közelükbe jutni.

Míg Piricsén a félelem az utcára küldte a romákat, Nagycsécsen időközben kialudt a roma polgárőrség ötlete. A november 3-i támadás után Kiss Csaba helyi roma vezető azt javasolta, hogy a cigánysoron lakók védjék magukat, ahogy tudják, de a tervekből nem valósult meg semmi. Igaz, az első hónapban minden este rendőrautó állt a házak közt, és a polgárőrök is folyamatosan járőröztek a környéken. Mire a megerősített szolgálatot felfüggesztették, az elhatározás is odalett.

Itt november 3-án, úgy éjfél környékén a Sajó-part felé eső két utolsó házat érte támadás. Nagy Tibor kis házába az udvarra néző ablakon dobták be a Molotov-koktélt, és az utcára néző ablakon lőttek be. A férfi feleségét és testvérét halálos találat érte. A ház teljesen kiégett. A férfi látta összeesni feleségét és bátyját. Huszonhat éves, születése óta süketnéma lánya, Marika tanácstalanul ült az ágyon, nem hallotta sem a lövéseket, sem az ablak csörömpölését, sem a tűz ropogását. Megvárta, míg valaki kiviszi őt az égő házból - talán ennek köszönhető, hogy életben maradt.

A kiégett ház helyére az Országos Cigány Önkormányzat támogatásával takaros új ház épült, még a kemény fagyok beállta előtt. Az áramot azonban azóta sem sikerült újra bekötni, a kapcsolók ráznak, az épület egy részében újra kell húzni a vezetékeket - miután azonban ezért már senki nem fizet külön, a kivitelezőknek a jelek szerint nem különösebben sürgős. Nagy Tibor és a fogyatékos lánya ápolására hazaköltözött másik gyermeke (és az ő családja) esténként gyertyával világít az ablak elé tolt szekrény takarásában. Korán fekszenek, de keveset alszanak, mert a cukorbeteg férfinak éjjelente többször is ki kell mennie, s az ajtó nyikorgására mindenki felriad.

Az alsózsolcai Dankó utca sűrűn lakott része a falunak, Rontóék háza nem is az utolsó, igaz, a Sajó-part felől nyitott a tér. December 15-én délután a 19 éves Rontó Krisztiánt onnan lőtte hasba egy - a szemtanúk szerint - magányos támadó. A vékony alkatú fiatalember hasüregét érte a lövés, a sörétek (vagy a lőszer szétforgácsolódott darabjai) a csípőcsontot és a forgócsontot is zúzták. A kórházból azzal engedték haza, hogy a bal lábát egyáltalán nem terhelheti, ha begyógyul a sérülése, meszesedni fog, idővel alighanem protézisre szorul. Rontó Krisztián kimaradt az iskolából, napközben otthon fekszik a tévé előtt vagy az ágyán ülő családtagjaival kártyázik.

- Nem volt itt semmi terepjáró meg bűnszövetkezet - mondja Rontó Barnabás, az édesapa. - Lakik itt a környéken néhány fiú, aki időnként lopja a fát. Azt mesélték, aznap délután az egyik háznál rájuk lőttek, úgy szaladtak el. Úgy gondolom, az tüzelt az én fiamra is, aki rájuk lőtt.

- Két helybéli fiútól vettünk egy olajos gerendát 300 forintért - meséli Rontó Krisztián. - Nem kérdeztük, honnan van. Azt vágtam fel a lépcső tetején, épp be akartam vinni az első adagot, amikor meglőttek. Ahogy fordultam, hatalmas ütést éreztem, elestem. Akkor még egyszer lőttek, a lövés átvitte a barátnőm kabátjának szárnyát, de őt nem találta el. Neki szerencséje volt. Nekem nem.