Az ember nem bújhat ki a bőréből, így nem marad más választása, mint hogy saját magát adja; a legbensőbbjéből hozza ki a lehető legtöbbet.

Eleonóra - maga sem tudja miért - úgy hitte, hogy aki képességet kapott az Úrtól arra, hogy mások életén akár csak egy hajszállal is segíthessen, akkor annak az, sziklaszilárd kötelessége. Mert ha nem tesz, úgy a Jó Isten haragra gerjed és a segítségnyújtást elmulasztó szorul támogatásra.

Milyen egyszerű lélek volt ez az Eleonóra!

Ekkor az időben, pontosabban a XXI. században szinte természetes természetességgel vette tudomásul egész Magyarország: Borsod- Abaúj- Zemplén megyétől kezdve Zaláig, Budapesten át Hevestől Somogyig, a Duna és Tisza legapróbb halától számítva a Kékestető ezertizennegyedik magassági pontjáig, hogy a cigány gyermek az e század Európájának bennszülöttje. A legtöbb közülük kora tavasztól késő őszig egy bugyogóba jár, azt eszik, amit éppen talál, öntörvényű és közösségben abszolút kezelhetetlen. A tudományos megfogalmazások is ugyanezt támasztották ekkora (vagy ekkor még,) alá, miszerint az integrációnak nem képesek megfelelni, az asszimiláció megvalósítása pedig - miután a többségi társadalom kimerítette mindennemű rafinált megvalósítását - egyszersmind elvetendő jelen pillanatban. Tehát nagy volt a zavar.

A magyar tanárok pedagógiai módszerei sorra kudarcot mondtak, kiégtek. A média hatása, közel nyolcszáz éves előítéleteiket tovább volt képes torzítani, megalapozva a kilencedik száz év viszonyait.

Megjelenni látszott az első generációs roma értelmiségi roma, akik legtöbbje a pedagógiai és szociális pályán kezdtek volna el dolgozni, ha kellettek volna valahova. Ilyen volt Eleonóra is.

A cigány pedagógusok érezték, nem követhetik azt a szemléletet, amelyet a többségi pedagógusok képviselnek, amikor azt senki sem látja. Azzal is tisztában voltak, hogy a cigány és magyar diák, a szülők és a tanárok valami egész mást várnak, ahhoz képest, amit a többségi tanárok nyújtani képesek. Keresték identitásukat, keresték cigány emberként és cigány értelmiségiként a helyüket. Ugyancsak, ilyen volt Eleonóra is.

Jó ideje már bejárt a helyi általános iskolába, ahol a cigány gyermekek aránya épp megfelelt a kezelhető együttélés feltételeinek. Az iskola vezetője - jobb híján - szabad kezet adott neki. Ahogy ő fogalmazott: házasságra léptek, s Eleonóra komolyan vette a házasság bármilyen intézményét. Az igazgató gyakran panaszkodott és várta a megoldást Eleonórától. Volt, hogy cigányasszony, a gyermekét ért sérelem miatt ollóval hadonászott az osztályteremben, gyermekével derekán. Az is előfordult, hogy cigány diákok szervezetten elintézték, ahogy közösségük kisebbjei jussanak elsőként élelemhez a menzán.

Aztán az elsőbe került egy kisfiú, akinek érkezésére különösen felkészült a tanári kar. Ennek a kisfiúnak fiatal s vékony édesanyja alkalmi munkából kereste mindennapi kenyerüket, általános iskolai végzettsége nem volt. Egyéb stigmáikon kívül, családjuk által is megbélyegzettek voltak, ugyanis az édesanya testvére részese volt az évekkel ezelőtt történt falubéli idős asszony kifosztásában, megbecstelenítésében és meggyilkolásában. Õrület. Egy szó, mint száz, sokkal nagyobb esély mutatkozott anya és gyermeke lecsúszására, mint bármely nemű felemelkedésére.

A kisfiú neve Dávid volt. Egyszerre több jelét viselte teste és szelleme addigi élete bizonytalanságait és gyötrelmeit: túlmozgása volt, szava gyakran megakadt, viselkedése szélsőséges volt. Verekedett, leverte a vízmelegítőt, nehezen tanult, szóval értik: igazi bennszülött gyermek volt.

Vele és a többi diákkal Eleonóra hivatalos viszonya éveken keresztül alakulgatott barátira. Egyszer pénze és lehetősége nyílt arra, hogy a diákokat színházba vigye. Nem adott a véletlenre, hisz a házasság intézményén túl a spontán kínálkozó lehetőségeket is komolyan vette. Így cigány színházba - ja, akkor még csak cigány részről türelmetlen törekvések, a magyarok részéről pedig hétköznapi ígérgetések voltak a cigány színházzal kapcsolatban - tehát: cigány színtársulat előadására vitte a gyermekeket.

A távolság ideje a falutól a fővárosig autóbusszal szűk egy óra volt. Eleonóra a buszon látta kialakulni, hogy közeli rokon gyermekek kis körben megtalálták egymást, a kisebbekre mindig akadt nagyobb testvér felügyelő. A nem cigány magyar gyerekek - csak, hogy hivatalos legyek - szépen, észrevétlenül beépültek a cigány közösségbe. Eleonóra, mivel csak a cigány diákokkal folytatott pedagógiai munka területén bírt tapasztalatokkal, így rájuk különös gondot fordított. Zárójelben megjegyezendő, hogy a következő generáció szűk látókörűségét szerencsére nélkülöző magyar gyerekekről van szó. Nagy kár, hogy a nagyközösség töredékéről beszélhetünk. Ezek a gyermekek - kétség kívül - kiváltságosak. Az embert - még ha cigány is - értékei alapján ítéli meg, holmi etnikai mivolt mindennek nem szabhat gátat esetükben. Már csak ezért is megérdemlik a külön figyelmet. Zárójel becsuk.

Folytatva, néhány olyan cigány diákra is külön figyelmet kellett fordítania Eleonórának, akik a tipikusan európai bennszülöttnek számítottak. Ezeket, a gyermekeket szép sorjában egy karnyújtásnyi távolságra igazgatta magától. Egyik testvérpár fiú tagja nagyothalló volt. Õ csak Eleonórával társalgott, keveset, jelbeszéddel De ne sajnálják túl, ugyanis testvérei részéről olyan szeretet és támogatás vette körül, hogy a gyermek egész életet élhetett, aki nem ismerte, nem is tudta, hogy fogyatékkal élő! A másik fiú attól volt különleges, hogy állandóan kívülállóként vett részt a közösségben. Legtöbbször hallgatott, ha megkérdezték valamiről, akkor sem biztos, hogy válaszolt. Magányos volt. A családjával nem régen költözött ebbe a faluba. Itt romungró cigányok éltek, ők oláhcigányok voltak. A többiek sokat bántották, nem értették meg őt és nem is próbálkoztak a megértésén, végső soron tehát az elfogadásán.

Eleonóra maga mellé legközelebb Dávidot vette. Dávid belül, míg Eleonóra kívül ültek. Az odavezető úton a fiú nem szólt útitársához, leginkább bámult ki az ablakon. Eleonóra erőltette, de nem tudott kibújni a bőréből. Egy - egy feltett kérdésére Dávid legfeljebb vállat vont. Mindketten tudták, ezt nem érdemes erőltetni.

Az előadás érdemes volt, kevés szereplővel, eredeti zenével, színészi bájjal. A színház, ami, mint tudjuk, nem is színház, igen hangulatos volt. Áthatotta Zsigó aurája. A cigány világ legmélyébe engedtek betekintést nyerni a kortárs cigány képzőművészek alkotásai. Micsoda színek, micsoda érzések. A kettő együtt akár a borda és a lehelet.

Hazafelé utazva Eleonórának és Dávidnak szintén utitársuk lett a kínos csend. Fák, fák után, épületek sokasága, autók rengetegje, repülő az égen. Talán tíz percre lehettek a kis falujuktól, majd, hogy megérkeztek, amikor is megtörve a némaságot, Dávid:

Játszunk "Csendkirályt"? - kérdezte hirtelen.

Igen - válaszolta Eleonóra abban a hirtelen világra jött reményben, hogy a gyermekek problémamegoldó képessége révén spontán feloldódhat a kettőjük között lévő feszültség. A gondolat monológja ki sem forrhatta önmagát, amikor is a fiú belekezdett a mondókába:

Ezerkilencszázhatvanban ördög szart a katlanba. Aki hamarabb megszólal, azé lesz a katlan szar. Én még hármat szólhatok: uk, muk, fuk!

A szemkontaktust félbeszakítva Dávid újra bámult ki az ablakon, Eleonóra pedig a játék szabályainak szigorúan eleget téve: hallgatott. Tovább.