"Kaptam pofonokat - melyikünk nem kap? Nem is az a kérdés, hogy kaptam-e, hanem hogy felállok-e utána, vagy lent maradok a padlón" - mondja Váradi Gábor.

"1974-ben születtem, másfél éves koromban állami gondozásba kerültem. Onnan nevelőszülőkhöz adtak tovább egy velem egykorú fiúval, Gallyas Zolival. Olyanok voltunk, mint két testvér. Nyolcéves korunkig összesen három családnál éltünk Encsen, azután 1982-ben együtt kerültünk a Miskolci Gyermekvárosba is" - eleveníti fel a kezdeteket Gábor az önkormányzat irodájában.

A Miskolci Gyermekváros egy többhektáros parkban fekvő nevelőintézet. Amikor Gábor bekerült, mintegy harminc lakó számára jelentette az otthont, és próbálta pótolni a családot.

"Emlékszem, az első két hetet szinte végigsírták, annyira idegen volt számukra minden" - meséli Gáborék érkezéséről huszonöt év távlatából Kundrák Klára, akkori tanáruk, az intézet jelenlegi igazgatója.

Gábort azonban nemcsak az idegen környezet, hanem diszlexiája is hátráltatta: annyira le volt maradva olvasásból és írásból, hogy másodikban kénytelenek voltak megbuktatni. A kissrác azonban nem hagyta ennyiben, Kundrák Klára szerint már ekkor látszott a bizonyítási vágy, ami motorként kezdett dolgozni benne. A nyolcadik osztályt 4,4-es átlaggal végezte.

Tízéves korában kezdett el bokszolni a miskolci Kinizsi Klubban. Eleinte az jelentette a legnagyobb vonzerőt, hogy az edzéseken külsős, vagyis nem állami gondozott gyerekekkel is találkozhatott, rajtuk keresztül kapcsolódhatott a normális élethez.

"Meg kell említenem Haris Laci bácsi nevét, aki nem csupán kitűnő edző, de kitűnő pedagógus is volt: évente többször - például karácsonykor - kivitt magukhoz, és olyankor néhány napot én is családban tölthettem, közelről láthattam, hogyan működik egy igazi család, hogyan segítik, szeretik egymást" - mondja Gábor. Egykori edzője egyik legnagyobb ajándékának azt tartja, hogy képes volt elhitetni vele: "Meg tudod csinálni!"

Saját szüleit csak tizennégy éves korában a nővére által ismerte meg. "? hozta el az egyik edzésre az édesanyámat. Nagyon furcsa érzés volt, hogy ki az az idegen hölgy. Megismerkedtünk, később ki is mentem hozzájuk, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Igazából csak egy népes embercsoportnak láttam azokat, akikről azt mondták, ők az én családom."

Gábor 1995-ben költözött ki a Gyermekvárosból, néhány tízezer forint egyszeri állami támogatással a zsebében és karosszérialakatos szakmával a kezében.

Mivel úgy érezte, utóbbihoz nem eléggé tehetséges, ismerősök segítségével elszerződött portásnak a Karas Teréz lánykollégiumba. "Nem volt egyszerű: egy huszonkét éves kissrác, ráadásul cigány, bekerül egy középiskolai lánykollégiumba. Nem tudtam, hogyan fognak viszonyulni hozzám."

A fogadtatás a vártnál is kedvezőbb volt: amikor például kiderült, hogy Gábornak nem nagyon van hol aludnia, az igazgatónő felajánlott számára egy tizedik emeleti üres szobát, ahol a fiatalember közel nyolc éven keresztül ingyen lakhatott. "Ráadásul házon belül az étkezésem is meg volt oldva" - emlékszik vissza kollégiumi mentoraira Gábor, aki a munka mellett újabb fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy leérettségizik. A közbejövő katonai szolgálat és az iskolaváltások miatt az eredeti három év ugyan megduplázódott, de 2000-ben végül megszerezte az érettségi bizonyítványt.

"Alsó tagozatos korában biztos voltam benne, hogy minimum szakmunkásvizsgát fog tenni, néhány évvel később azonban már tudtam, hogy az érettségit is megszerzi" - eleveníti fel Gábor képességeivel kapcsolatos korabeli benyomásait Kundrák Klára. Az egykori nevelőtanár arra az esetre is emlékszik, amikor a kilencéves Gábor kijelentette: minden tankönyvet szóról szóra meg akar tanulni.

Váradi Gábor ma a Miskolci Egyetem harmadéves, szociológia szakos hallgatója. Főállásban az Országos Cigány Önkormányzat miskolci irodáját vezeti, emellett esténként két ökölvívóedzést tart a városi bokszklubban. Utóbbi tevékenységéről azt mondja: gyermekkori álma volt, hogy testnevelő tanár lehessen, s ha nem is pont ez, de valami nagyon hasonló sikerült az edzőséggel.

Az önkormányzati munka jórészt lakossági fórumok, szülői értekezletek szervezéséből, családlátogatásból, információáramoltatásból és a városvezetéssel való kapcsolattartásból áll.

A gyönyörűen felújított Miskolc belvárosától autóval alig öt percre található a Szondi-telep. Rogyadozó házak, méretes gaz, kóbor kutyák, tapintható szegénység. Roma gettó. Gábor egy hivatali értesítőt kézbesít az egyik családnak, majd beszédbe elegyedik néhány férfiemberrel.

"Ezt ne fotózzátok, nem akarok bajt" - mondja egy negyven év körüli roma férfi, aki egy félig összedőlt ház romjai közül téglát válogat. Húsz forintért tudja eladni darabját, persze csak akkor, ha simára pucolta. "Öt gyereket nevelek, a harmincezerforintos munkanélküli segélyből pedig nem lehet megélni. A feleségem kap egy kis gyest és családi pótlékot, de ha nincs munka, talán még enni se tudnánk" - összegzi helyzetét, és hangjában egyáltalán nincs indulat. Mint mondja, néhány évvel ezelőtt még jól keresett a pulóverekből, mert Törökországban olcsón megvette, Németországban és Lengyelországban jó haszonnal eladta. "De mostanra annyira kiegyenlítődtek az árak az unióban, hogy már nem éri meg." Állást pedig nem kap.

"Egyszerűen nem közvetítenek ki. Meglátnak, és azt mondják, már betelt az állás, aztán a magyarnak a pult alatt odacsúsztatják a közvetítő cédulát" - kapcsolódik be a beszélgetésbe egy negyvenhat éves férfi.

"Ha mindig az ilyen visszásságokra hivatkozik, akkor nem lesz előrelépés. Ha a gyerekei azt látják, hogy egész nap itthon van, nem indul munkába, ők sem fogják keresni a kitörést, mert nem lesz előttük minta" - feleli Váradi, de beszélgetőpartnerei nem hagyják annyiban: "Négy bizonyítványom van, targoncakezelő, kerékpár- és motorszerelő, de hiába okosodok, ha egyszer nem használnak, mert nem kapok munkát" - mondja egy harmincéves, háromgyerekes fiatalember. "Mutatok négyet, most meg ötöt, melyik a több? - érvel Váradi. Ha nem tudsz elhelyezkedni négy vizsgával, tanulj meg egy ötödik szakmát, olyat, amire nagyobb a kereslet." "Dolgoztam utcaseprőként is, együtt söpörtünk egy tanárnővel, mert őt is elbocsátották" - kontráz rá az előző hozzászóló, majd Váradinak szegezi a kérdést: "Miről beszélünk, Gábor? Miből tartsam el a családot?"

"Soha nem puhánykodom, felelősségtudatra nevelem őket - mondja Váradi Gábor, már az irodájában. - Vegyék észre a magukra vonatkozó információkat, a madzagokat, amit megragadva fel tudnak jönni. Mert az élet nem vállveregetésről szól, nem arról, hogy együtt sírjunk, hanem arról, hogy vagy felállsz a vert helyzetből, vagy ha nem, akkor a környezetedet is a magad szintjére húzod."

Ugyanakkor a többségi társadalom hozzáállását is visszásnak értékeli: egyenlő esély kellene, de csak szavak szintjén történnek intézkedések. "Könnyű egy elegáns irodából, egy íróasztal mellől vagy a Parlamentből egy cigánytelep sorsáról dönteni, ha még sosem jártam ott. Mi, az OCÖ munkatársai viszont egymagunk nem tudunk segíteni a romáknak."

Arra a kérdésre, hogy ezek fényében mi az OCÖ haszna, Váradi Gábor azt mondja: ma egészen komoly szintre ért az előítéletesség. Ha nem működne a cigány önkormányzat, még komolyabb volna. Végül arról beszélgetünk, mivel magyarázza, hogy miközben egykori állami gondozott társa mára többszörösen büntetett emberré vált, neki sikerült a kitörés.

Gábor meglepő magyarázattal szolgál: "Emlékszem, amikor Zoli egyszer-kétszer elkésett a Gyermekvárosból, még neki állt feljebb, még elkezdett vitatkozni a nevelővel. Nekem talán abban volt több szerencsém, hogy megtanultam elismeri, ha nem nekem van igazam. Először nem egyszerű, de ha megtanulja az ember, adott esetben igenis jól esik kimondani, hogy ne haragudj, neked volt igazad."