Bezárt az egyetlen bolt, megszűnt a kocsma, és a jégkrémes se nagyon mer a kétegyházi Újfaluba menni. Az ittenieknek már csak az óvoda maradt, de hamarosan az is becsukja kapuit.
- Ez gettó! Olyan, mintha árammal körül lennénk kerítve, és bezártak volna minket ide - mondja Faragó Csaba, s a Budapestet Bukaresttel összekötő, villamosított vasúti pálya felé mutat, mely az Újfalut szinte levágja Kétegyházáról. A roma fiatalember pedig csak az öregek elbeszéléseiből emlékezhet arra, amit a nemzetközi gyors utasai akkoriban elszörnyedve bámulhattak: a pálya mellett földbe vájt viskókban éltek a cigányok.
Ezeket már felszámolták, de az Újfaluba menet mégis kell a kísérő: az itteni romák az idegent éppúgy nem tisztelik, mint ahogy őket sem övezi nagy megbecsülés. Viszont a nehézsúlyú Faragó Csaba is meghunyászkodik, amikor az alacsony óvónő feltűnik közöttük. A harminc éve az újfalusi óvodában dolgozó Poptyilikán Györgynét a helyi romák szinte anyjukká fogadták, ehhez illő tisztelettel bánnak vele.
- Alig néhány magyar lakik Kétegyházának ezen a részén, az óvodába kizárólag roma gyerekek járnak. Állandó munkája nincs senkinek, a házak gyakorlatilag eladhatatlanok. Százezrekért lehet itt ingatlanhoz jutni. Évekkel ezelőtt itt állt egy általános iskola, az óvodát a szegregációról szóló törvény miatt be akarják vinni a faluba - int elhaladtunkban egy üres területre Poptyilikánné, ahol épp egy apró termetű, loncsos kutya vakarózik unottan.
Az első ház előtt az utca porában egy fotel áll, ám jelenleg üresen. A ház ura bent húzza a lóbőrt, érkezésünk nem nagyon zavarja meg. Az idősebb hölgy Faragónéként mutatkozik be, s csak ömlik belőle a panasz:
- Ami pénzt az urammal kapunk, az elmegy gyógyszerre, számlákra. Mire az ötvenezer forintunkból mindent kifizetünk, képzelheti, mennyi marad. Megette ezt a részt a fekete gyász, hitelt a boltban nem adnak, munka pedig nincs, és most az óvodát is elviszik tőlünk - sorolja. Tíz percen belül vagy kéttucatnyian fordulnak meg a sötét kis szobában, s hamarosan az egyik szomszéd meghívásának tehetünk eleget.
- Maga Orbán Viktor? - kérdezi e sorok írójától egy kis puja az utcán, általános derültséget keltve ezzel. A hangulat csak fokozódik, amikor felelevenítik a jégkrémes esetét, aki egyszer elfelejtette lezárni a hűtőkocsija ajtaját, s mire észbe kapott, már nem sok eladnivalót talált benne. - Szegény azóta se jön ide! - mosolyog Jakab István. Épp ottjártunkkor ért véget a közmunkaprogram, így másnap ő már nem dolgozik. A hatgyermekes apa nem nagyon tudja, hogyan lehetne kilábalni ebből a nehéz helyzetből, de ezzel nincs egyedül. Az itteni emberek épp azért ragaszkodnának az óvodához, mert érzik: ez az egyetlen és egyben az utolsó olyan hely, ami még az úgynevezett civilizációhoz köti őket.
Falakba ütköznek a gyerekek, ha kilépnek az Újfaluból
A kétegyházi Újfaluban olyan ház is akad, amelynek még az udvarán sincs WC. Azt persze a helybeliek közül is többen elismerik, tehetnének többet azért, hogy jobb legyen az életük. Viszont szinte mindannyian úgy tapasztalják, a gyermekeik már akkor megfoghatatlan falakba ütköznek, amikor kiteszik lábukat az Újfalu nyomorúságos, ám mégis biztonságot adó területéről, s "felmennek" a faluba. Ahogy Faragóné mondta: "- Ez a hely olyan, mintha nem is létezne, ezért soha nem lesz itt semmi."
