Nem szívesen kerülnek konfliktusba az őket "eltartó" önkormányzatokkal a magyarországi cigányok, inkább eltűrik a jogsértést - tapasztalta Mohácsi Erzsébet.
HVG: Baranyából "menekülthullám" indult Svédországba, több roma pedig az emlékezetes olaszliszkai gyilkosság után hagyta el otthonát. Mennyire tartja robbanásveszélyesnek a magyarországi helyzetet?
M. E.: A helyzet súlyosabbnak tűnik, mint néhány évvel ezelőtt. Sokat járok vidékre, tapasztalom a fenyegető légkört. Az egyéni sorsokon keresztül is látom: Magyarországon nemcsak általában nem jó cigánynak lenni, hanem konkrétan sem.
HVG: Az ön generációjának könnyebb volt kitörnie, mint a mai roma gyerekeknek?
M. E.: Bedő, a szülőfalum, egy eléggé különleges település, ahol a román és cigány lakosság mellett a magyarok kisebbségben voltak és vannak. Innen származik a cigány értelmiség egyik legnevesebb családja, a Daróczi is, akik példaként szolgáltak az egész közösség számára. Az én családomnak még krumpliföldje se volt, így még nagyobb volt a motiváció a tanulásra. Fel sem merült, hogy a családunkban valaki ne törekedjen legalább érettségit szerezni. Ezzel szemben ma a cigány gyerekek nem látnak perspektívát a tanulásban, hiszen a nyolcadik után például Miskolcon szinte csak használhatatlan képzést adó szakiskolákba kerülhetnek, ami szinte törvényszerűen a munkanélküliséghez vezető utat jelenti. Jellemző, hogy a korábban kifejezetten színvonalas miskolci vegyes iskola, a Fazola - ahol a mostani polgármester is tanult - mára szinte teljesen szegregált cigány iskolává süllyedt.
HVG: Alapítványuk országos ismertségét éppen azzal alapozta meg, hogy bíróság elé vitték több, szegregált miskolci iskola ügyét. A bíróság önöknek adott igazat, de mintha a helyi közösség nem lenne boldog az elvben nekik kedvező ítélettől...
M. E.: A cigány szülők félnek kiállni jogaikért. Az önkormányzattól kapják a segélyt, a munkalehetőséget, így aztán nem mernek fellépni ellene. Miskolcon az egyik, általunk bezáratni akart "cigányiskola" megőrzése érdekében néhány roma szülő aláírásokat gyűjtött, noha tudják, a vegyes iskolában sokkal jobb oktatási esélyeik lennének a gyerekeiknek. Ráadásul a polgármesteri hivatal elég sok pénzt irányozott elő a lerobbant iskola korszerűsítésére, és éppen azokat alkalmazza közmunkásként a termek kifestésére, akik nem akarják oda járatni a gyerekeiket. Próbáltuk bátorítani őket, követeljék az elkülönítés megszüntetését, de a kezdeti lelkesedés már az első akadályoknál alábbhagyott.
HVG: Tapasztalatai szerint mi az a kritikus tömeg, amikor az elkülönítés-elkülönülés folyamata megkezdődik?
M. E.: Ha egy osztályban már minden negyedik gyerek cigány, akkor a nagyobb városokban jellemzően minden más szempontot félretéve viszik el a nem cigány gyerekeket. Pedig nem nehéz belátni, hogy az elutasító többség maga alatt vágja a fát. Ha egyre több cigány gyerek kényszerül szegregált iskolába, akkor többségükből munkanélküli lesz, akiket a társadalomnak kell eltartania. Ha viszont megkapják az esélyt arra, hogy eljussanak az érettségiig - ma a cigány gyerekek tizedének sikerül ez, míg a nem cigány tanulók 80 százalékának -, már jóval nagyobb a valószínűsége, hogy munkát találnak. És akkor nem segélyt vesznek majd fel, hanem adót, járulékokat fizetnek.
HVG: Ez egybecseng Kertesi Gábor és Kézdi Gábor nemrég publikált számításaival, miszerint a hátrányos helyzetű gyerekek érettségihez juttatása több tízmillió forint költségvetési nyereséget-megtakarítást jelent tanulónként. De milyen gyakorlati lépéseket lehet tenni ennek elérése vagy épp hátráltatása érdekében?
M. E.: Óriási tévedés volt például, hogy a többletnormatívát 2005-ig az úgynevezett felzárkóztatásra, gyakorlatilag tehát a szegregáltan tanító iskolákra, osztályokra lehetett igényelni. Nagyon biztató változás, hogy az extrapénzt most már integrációs célokra adják. Az sem volt szerencsés, hogy egészen a közelmúltig az óvodai felvételnél a dolgozó szülők gyerekei élveztek elsőbbséget, mondván, a munkanélküli anyuka úgyis otthon van, ráér vigyázni a gyerekeire. Ez persze elsőre ésszerűnek tűnik, csakhogy így a cigány vagy egyszerűen a nagyon szegény családok gyerekei már az iskolakezdésre hatalmas lemaradást szednek össze óvodás kortársaikhoz képest. Hasonló a helyzet az általános iskolákkal. Az iskolaválasztás szabadsága eddig gyakorlatilag az iskolák szabad diákválasztását jelentette: a legjobb iskolák zárkóztak el a leginkább a hátrányos helyzetű gyerekektől. Az új szabályok szerint a beiskolázási körzetben lakók után fennmaradó szabad helyekre elsőként a hátrányos helyzetű jelentkezőket kell felvenni, mindenki más csak utánuk következhet. Más kérdés, hogy máris hallani kijátszási kísérletekről: amikor például a vonzónak tartott városi tanintézmények beiratkozási körzetébe jelentkeztetik be rokonokhoz, ismerősökhöz a ténylegesen nem ott lakó gyerekeket.
HVG: Az előítélet az élet annyi területén működik. Miért csak az oktatás szerepét hangsúlyozza?
M. E.: Persze, azt szokták mondani, komplexen kell kezelni a problémát, a lakhatásban, munkavállalásban, az egészségügyben is fellépve az esélyegyenlőtlenség ellen. De mindezt egyszerre nem lehet. Ha sikerül a mai gyerekkorosztályban - az oktatási rendszeren keresztül - elindítani a változásokat, akkor ez a generáció már eleve jobb esélyekkel indul, mint a szüleik. Ezért sem tartom jó üzenetnek, hogy míg Magyar Bálint minisztersége idején az integrációt segítő intézmények kialakításában kulcsszerepe volt egy miniszteri biztosnak, addig Hiller Istvánnak szinte első intézkedései közt volt ezt a posztot megszüntetni.
HVG: Nem bizonytalanítja el, hogy a jogérvényesítés önök által alkalmazott keményebb módszereit - például az önkormányzatok elleni perek indítását - még a cigányság helyzetével foglalkozó olyan szociológusok is értetlenül fogadták, akiknek műveit a roma jogvédők "bibliájukként" forgatják?
M. E.: Valóban volt olyan kutató, aki kiváló tanulmányt készített a miskolci és a nyíregyházi iskolai szegregációról, de nem járult hozzá, hogy ezt a perben felhasználjuk, és tanúskodást sem vállalt. Az eredményeinket látva azonban máris sokat változott a különböző szereplők hozzáállása. Hajdúhadházán például tízévi huzavona után a perindításunk nyomán kezdték végre előkészíteni az egyik szegregált iskola épületének bezárását, ami a helyi cigányság követelése volt. A perindítás az alapítványnak csak eszköz, hogy egyáltalán tárgyalási pozícióba kerüljünk. A munkánk nagyobb része a helyi közösségek megismeréséből, meggyőzéséből áll.
HVG: A demográfiai mutatókat és még inkább a Magyarországon belüli migrációs folyamatokat nézve Északkelet-Magyarországon hamarosan viszonylag nagy, cigány többségű területek jöhetnek létre. Ha már ilyen, a magyar körülmények közt radikálisnak nevezhető megoldásokkal próbálkozik, megérjük egyszer, hogy felvetik a cigány területi autonómia felállítását?
M. E.: Ez még nem jutott eszembe. Igaz, Románia és Bulgária belépésével már mintegy 12 millió cigány lesz az unióban, de bármiféle autonómiatörekvés pillanatnyilag irreálisnak tűnik, az integrációra törekszünk. Nekem egyébként a cigányságom vállalásához soha, sehol a világon nem hiányzott, hogy azt mondhassam, egy önálló cigány országból származom. Legismertebb roma példaképeinkre, Papp Lacira vagy Csányi Sándor színművészre pedig az összes magyar büszke lehet.
Mohácsi Erzsébet
A hat általánost végzett szülőktől származó Mohácsi Erzsébet - öt testvérével, köztük húgával, az SZDSZ európai parlamenti képviselőjével, Mohácsi Viktóriával egyetemben - saját sorsán keresztül is példázza: van remény a romák felemelkedésére. Ehhez persze kellett a román határ melletti Bedő színvonalas helyi általános iskolája, majd a hajdúszoboszlói gimnázium is, amelynek elvégzése után begyűjtött három - tanító, szociálpedagógus, romológus - diplomát. A matematika- és magyartanárság mellett közéleti tevékenységét a Mediátor Alapítványnál kezdte, majd két éve az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány egyik vezetője lett. Írt cigány népismereti tankönyvet, és szerkesztett a témában egyetemi jegyzetet is.
