HÍRDETÉS


HÍREINK
vissza

"Tudok tenni valami fontosat én is"

betűméret csökkentése betűméret növelése
Címkék:  jános, interjú, fejes
2006 Július 15    Forrás: RomNet


Ez a cikk archív

1992. augusztusában találkoztam az interjú alanyával először - gyermek "újságíróként". A kisterenyei Ifjúsági Klubot felügyelte, akit - az újságírótábor vezetőjének instrukciói szerint - az intézmény tevékenységi köreiről kellett faggatnom, s ezenkívül nem is igen tudtam róla mást. A tájékoztatáshoz szükséges - alig félórás - kérdezősködés után elváltunk, s aztán nem láttuk egymást egészen addig, míg tizenkét évvel később ismét el nem kezdett válaszolgatni - egy közeli ismerősömön keresztül - néhány elektrotechnikai kérdésemre anélkül, hogy tudtam volna: Fejes János a válaszadó.


Hirdetmény

Az interjú alanya 1958-ban született Mezőtúron. Tizenhét évig a település vonzáskörzetében élt, aztán szüleivel és testvéreivel Nógrád megyébe költözött. 1966 és 1978 között egy lábdaganat derékba törte gépészmérnöki álmait, a sors furcsa fintoraként azonban betegsége oda is elvezetett, hogy autodidakta módon magas szintű számítástechnikai-elektronikai tudásra tett szert, amelynek köszönhetően mostanság a bátonyterenyei Városi Közművelődési Központ és Könyvtár rendszergazdai feladatait látja el, számítógépterem-vezető, a közelmúltig - vállalkozói formában - egy iskolai intézményben adta tovább tudását magas színvonalon, jelenleg pedig a helyi tanoda-program keretén belül roma gyermekek számítástechnikai előmenetelét segíti.

RomNet: Beszéljünk egy kicsit a kezdetekről! Honnan indult?

Fejes János: Életem első öt évét egy fapadlós hercegi kastélyban töltöttem, ahol 1958-ban már volt telefon és villany. A helyszín azonban - lényegét tekintve - mégis egy tanya volt a Körös egyik holtágának partján. Nagy hársfák és csónakkikötő vette körül. Pusztabánréve nevet viselő vasútállomás tartozott hozzá.

A kastélyban több család is lakott. A padlását terménytárolásra használta a helyi termelőszövetkezet, ahol az apám traktoros volt, mintahogyan - születésem előtt - édesanyám is. Édesanyám egyike volt azoknak a bizonyos - akkoriban híres - traktoros lányoknak, de hasonlóképpen ezt a tevékenységet választotta egyik nagyapám is.

Szüleim borzasztóan kevés pénzt kerestek. Inkább természetbeni juttatásokat kaptak. A fakamrában zsákokban állt a cukor. Ha lisztre vagy búzadarára volt szüksége édesanyámnak, a kapott búzát felrakták a traktorra, s elvitték a mezőtúri malomba, ahonnan az őrölt termékekkel tértek vissza.

Mivel hárman vagyunk testvérek, édesanyám nem tudott egy idő után a mezőgazdaságban dolgozni tovább, otthon kellett maradnia. A háztartásbeli és az egyéb háztáji dolgokat látta el, illetve beült közénk játszani. De nem csak velünk, a környékbeli gyermekekkel is foglalkozott. Minden gyermeknek egy-egy kis cipót sütött, meg ötkilós kenyereket.

RomNet: Alig nyolc évesen kezdődtek - egy súlyos lábbetegség nyomán - a megpróbáltatásai. Mesélne arról, hogy mi is történt Önnel akkoriban?

F.J: 1966-ban találtak egy daganatot a bal combomon, amely miatt nem tudtam kiegyenesíteni a lábam. Akkor még az említett tanyán éltünk, Szolnok megyében, és nehézkes volt az orvoshoz járás, ezért a tanyához legközelebb eső Mezőtúron vizsgáltak meg először, amely után elkezdtek gyógyítani, de nem igazán jártak eredménnyel. Az állapotom egyre rosszabb lett. Később Szolnokon kezeltek. Ott azt remélték, ha kiveszik a mandulám, akkor a daganat is elmúlik, de természetesen nem múlt el.

Aztán amikor harmadikos voltam, megműtöttek. A budapesti Heim Pál Kórházban távolították el a daganatot. Azok voltak az első igazán megrázó kórházi élmények. Az a fajta rettegés, hogy fognak-e bántani. Fúrni és faragni. A szülőket (látogatókat) nem engedték be. Üvegfal választotta el a kórtermet tőlük. Innen szereztem az első transzfúziós élményeket. Rengeteg vért veszítettem és kaptam.

1972-ben befejeztem az általános iskolát. Szeptembertől újabb intenzív kezelésnek vetettem alá magamat - szintén Budapesten -, de ezúttal - magánúton - a Szent János Kórházban. Akkoriban már könnyebb volt magánúton orvoshoz jutni. Hónapokat töltöttem bent, s csak ritkán lehettem otthon. Sok volt a műtét, az altatás, a gipsz. 1966-tól 1978-ig próbálkoztak az orvosok, de továbbra sem jártak eredménnyel. A bal lábam tizenkét éven át - száztíz fokos szögben - összezsugorodott, ezért lábujjhegyen tudtam csak járni. Végül 1978-ban kiegyenesítették. A csontokat átvágták. Térd alatt és comb fölött egy rakatnyi lemez és csavar van a bal lábamban, ami azonban máig sem tudott megizmosodni, mivel nem tudtam olyan mértékben használni, mint a jobb lábam.

RomNet: Feltételezem ez az állapot sok mindenre erős befolyással volt az életében? Mennyire határozta meg az életét? Érték-e hátrányok emiatt?

F.J.: Nagy befolyással volt az életem alakulására. Az első hatás talán az volt, amikor az iskolában nem tudtam focizni, a különböző játékokban részt venni. Állandóan vigyázni, hogy nehogy fellökjenek. Emiatt egy kicsit befelé is fordultam akkoriban. Diszkriminációk sora ért. Már maga a tanyasi lét is alapot szolgáltatott erre, mert lemaradtam a közvetlenül a tanítást szolgáló rendezvényekről, az úttörő foglalkozásokról, kirándulásokról, de a pályaválasztás volt az eső igazán nagy sokk.

Gépészmérnök akartam lenni. Szüleim mindketten meghatározták az életem, hiszen anyu állandóan velünk volt, de apuval állandóan traktoroztunk. Téli időszakban bevitt a műhelybe. Az esztergapad volt a kedvencem, mert soha nem értettem a működését. Ahhoz hogy gépészmérnök legyek, annak alapfeltétele volt az, hogy az ottani mezőgazdasági szakközépiskolát elvégezzem, mert akkor helyben mehettem volna főiskolára tovább. Nem sikerült bejutni.

A pályaalkalmassági vizsgálaton azt kérdezte az orvos: Hogy képzelem én, hogy ilyen lábbal lehet belőlem mezőgazdasági gépszerelő? Hiába mondtam neki, hogy sokkal magasabb szintre is szeretnék eljutni, hogy valójában nem mezőgazdasági gépszerelő akarok lenni, hanem mezőgazdasági gépészmérnök, azt orvos azt válaszolta: minimum traktort kell tudni vezetni ahhoz, hogy abba az iskolába bekerüljek.

Elküldött középiskolába, de én azt borzasztóan nem akartam. Abban az időben főleg lányok jártak középiskolába, talán ezért volt bennem ekkora dac ezzel szemben, mert addigra már kialakultak bennem a lányokkal szembeni gátlások, illetve azért, mert az orvosnak a hangneme, ahogyan mondta, és amit mondott, rendkívül sértő és bántó volt.

RomNet: Többször is szóba került az eddigiekben az iskola. Miként alakult a pályafutása?

F.J.: 1964-ben, Pusztabánréven, nem volt tanyasi iskola. Mezőtúrra kellett bejárni ilyen lábbetegséggel. Délelőtt és délután volt tanítás. Semmilyen könnyítő segítséget nem kaptam, ezért a délutáni foglalkozásokról kimaradtam. 1966-ban már harmadjára műtöttek, amikor is valami hihetetlen jóindulattal átengedtek negyedik osztályba. Az akkori osztályfőnököm azt mondta, hogy jó képességű gyerek vagyok, s be fogom tudni hozni a lemaradásom, amit azzal háláltam meg, hogy negyedik osztályig négyes volt az átlagom, amíg el nem kezdődtek a súlyosabb problémák. Általában félénk voltam és visszahúzódó. Mindig tudtam hol a helyem. A pálya széléről néztem a játékosokat.

1972 és 1975 között egy másik (édesapám munkahelyéhez közelebbi) tanyán éltünk. Innen még nehezebb volt a közlekedés, mert még messzebb volt a köves út. 1975-ben Kisterenyére került az egész család. A szüleim meg a két testvérem. Ennek két oka is volt. Egyrészt a tanyasi megélhetés egyre nehezebb volt, itt pedig még virágzott a bányászat és az üvegipar; a másik oka pedig az volt, hogy nem voltunk túl gazdagok, ezért annak a lehetősége, hogy bekerüljünk városba, Mezőtúrra, annak hosszabb távon nem volt reális esélye, Kisterenye pedig alkalmasnak tűnt erre. Aztán volt még egy olyan motivációja is a költözésnek, hogy édesanyám szülei már korábban ide költöztek, s a testvérei is itt dolgoztak. Így kezdtem Salgótarjánban elvégezni a középiskolát levelező tagozaton.

Az első év végén elég jól összehaverkodtam az osztálytársakkal. Az egyik osztálytársnőm szólt, miközben két bottal jártam, hogy akarok-e dolgozni a férje cégénél, amire azt válaszoltam: természetesen igen. Adminisztrátori státuszt kaptam. A szüleim segédmotorral leptek meg. Próbálkoztam előtte is, hogy valamilyen módon tanulhassak és dolgozhassak, egyáltalában foglalkoztassanak, mert az elektronika már akkor is a szívem csücske volt, de mindig csak ígérgettek, felírták a nevemet, de soha nem kerestek. Mivel az egészség ismérve, hogy mindent meg tud csinálni, amit a főnök mond, fizikai munkát is végezzen, ezért nem nagyon akartak alkalmazni sehol sem. Az osztálytársnőm segítségével viszont munka mellett érettségizhettem le.

RomNet: Sok megpróbáltatásban volt része. Többen, mint ami ebből az interjúból kiderül, mégsem érzem Önt megkeseredettnek. Aktív és vidám embert látok magam előtt, az egykori szakorvosi véleményre rácáfolva, autóval megérkezni a munkahelyére. Honnan származik az állandó derű?

F.J.: Nekem nagyon sokat adott a fiatalon körülöttem lévő baráti kör. Egyáltalán nem éreztették velem, hogy más lennék, mint ők, hanem igenis igényt tartottak arra, amit tudok. A bulin én voltam a dj, a kirándulásokat én szerveztem, amikbe az öcsém rángatott bele szó szerint, mert én nem akartam kimozdulni. Kisterenyén volt egy kiváló társaság. Én imádok pinpongozni, de soha nem mondták, vagy érzékeltették azt, hogy erre nem vagyok képes. És hallgattak rám.

Kezdetben a barátokból, most pedig a fiatalokból merítem az erőt. 1986-ban az akkori Kastélykerti Művelődési Házhoz (ma: Városi Közművelődési Központ és Könyvtár - B.P.) kerültem, mint technikus, ahol most is dolgozom. Az első interjúvolásod idején a sok feladat közül csak az egyik volt az, hogy az Ifjúsági Klubot vezetni kellett. Az odajáró fiataloknak az egy részét nagyon jól ismertem és természetesen beültem közéjük. 1987-1988 tájékán megjelent az első számítógép. Én üzemeltem be, s ezért egy következő korosztály került mellém, akik nagyon szerették a számítógépet. Tulajdonképpen velük együtt kezdtem elsajátítani ezt a technikát, de igazából nem tudom, hogy ki tanított kit. Abból azt öt gyerekből, akik törzslátogatóvá váltak, három komoly számítógépes szakember most.

RomNet: Tehát lassan elérünk a máig. Az informatika korában korszerű számítástechnikai ismereteket közvetít az újabb generációknak. Mikortól tanít? Milyen szintű tudásra tett szert önszorgalomból?

F.J.: 1989-től kezdtem el a Zrínyi úton található Általános Iskolába számítógépes foglalkozásokat tartani. Ma össze tudok rakni egy komplett konfigurációt minden gond nélkül. Magas színvonalon ismerem a kiadvány- és szövegszerkesztő szoftvereket. Hangfalat rakok össze, de más kedvteléseim is vannak. Imádok fával dolgozni. A fa hálás anyag. Készítettem már dohányzóasztalt, íróasztalt, tv-állványt. Most a hegesztést tanulom. Az első munkám egy automata bejárati kapu, aminek az elektronikáját is magam készítem. Autót javítok. Nincs olyan műszaki cikk, amit szét ne szednék, és ne tudnék összerakni vagy megjavítani. Legyen szó cd-lejátszóról, videomagnóról vagy más hasonló műszaki cikkről. Az elekromechanikus eszközöket alaposan ismerem.

RomNet: Rokkantsági nyugdíj mellett dolgozik. Feltételezem oka van rá. Kap valamilyen anyagi segítséget az államtól?

F.J.: Évente 24.500 Ft közlekedési támogatást. Hét évente személygépkocsi szerzési támogatást igényelhetek, aminek az összege: 300.000 Ft, de nem törvényszerűen válok rá minden egyes alkalommal jogosulttá. Ezenfelül az elmúlt évtizedekben megkaptam az egyszeri 160.000 forintos összegű akadálymentes lakáshasználatot biztosító támogatást.

RomNet: Mennyi a rokkantsági nyugdíjának az összege?

F.J.: 39.000 Ft

RomNet: Már értem miért kell dolgoznia. Munkába járni viszont autó nélkül nem tudna. Az pedig nem olcsó mulatság. Mi marad?

F.J.: Az autó fenntartási költségei átlagosan 45.000 Ft tesznek ki, ami magában foglalja a havi törlesztő részlet díját, a benzin és az egyéb fenntartási költségeket. Emellé jön az évi 26.000 Ft-os biztosítás. Jó esetben 15.000 Ft-tal tudom havonta kiegészíteni a rokkantsági nyugdíjamat. Vis major esetén pedig a szüleimnek is van nyugdíja.

RomNet: Mi a véleménye a magyarországi mozgássérültek esélyegyenlőségéről?

F.J.: Örülnék, ha nem csak én és a sorstársaim éreznék át mennyire fontos az akadálymentesítésre vonatkozó törvény mielőbbi elfogadása és végrehajtása. Én még fel tudok bicegni egy lépcsőn, ha rákényszerít az adott szituáció, de mi van a kerekes székesekkel? Sok hozzám hasonló ember van, aki szívesen dolgozna.

Nekem szerencsém volt, mert mindenütt elfogadtak és befogadtak, ahol az elmúlt huszonöt évben dolgoztam. Nem adtak olyan feladatot, amit eleve nem tudtam megcsinálni. Én azt gondolom, ha valamilyen módon az állam támogatná azt a céget, amelyik a hozzám hasonló sorsú embereket foglalkoztatja, akkor könnyebben jutnának munkához. Nem éreznék magukat feleslegesnek és elveszettnek. Szerintem nem az a megoldás, hogy olyan cégeket hoznak létre, ahol kifejezetten ilyen embereket dolgoztatnak. Jobb lenne, ha az egészséges emberek között dolgozhatnának, mert abban az esetben az elvégzett munkával nem csak a megélhetést biztosítanák, hanem hozzájárulnának a lelki egyensúly megteremtéséhez azáltal, hogy az ilyen ember elmondhassa magáról: tudok tenni valami fontosat én is.




Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2019 Szeptember   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • Új jelentés szedi szét Járóka Lívia állításait a magyarországi romák helyzetéről

  • Németh Zsolt: az európai történelem és a cigányság története szervesen összekapcsolódik

  • Budapest Ritmo - Idén a roma kultúra áll a középpontban

  • Roma Pride 2018: “Te is a nemzet része vagy!”

  • Roma Büszkeség Napja -„Egyformán vagyunk emberek”



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt