Nem tudom, ki vagyok, mondja Oláh Mara. Anyámat megerőszakolták a németek. Meg az oroszok is. Lehet, hogy német vagyok. Lehet, hogy orosz. Még az is lehet, hogy apám gyermeke. Nem tudom, ki vagyok.

1945-öt írtunk, még dörgött a fülekben a háború, amikor egy Pest közeli faluban megszületett Oláh Mara. Édesapja a helyi roma banda nagybőgőse volt, lakodalmakban, kerthelyiségekben muzsikált, édesanyja edényfoltozó beás cigány családból származott. Olykor egy kicsit jobban ment nekik, de az is megesett, hogy földkunyhóban laktak, ürgét ettek vagy sündisznót, ha meg nagy ritkán malachoz jutottak, annak bizony nem volt ideje arra, hogy megnőjön...

Amúgy neki se nagyon. Édesanyja betegsége miatt Oláh Mara ötödikes korában kimaradt az iskolából, és tizenegy évesen tanulás helyett már mosott, takarított és főzött. Hogy legyen miből, apja eladta a bőgőt, és gyári munkásnak állt.

- Tudod, hogy van ez. Apám nem keresett valami sokat, de viszont kellett a pénz kenyérre, és nekünk a bőgő volt az OTP!

Tizennyolc éves korában ő is gyárban kezdett dolgozni. Homályos csarnokban hatalmas gumitekercseket cipelt. Egyszer elé állt a kolléganője, és halkan, indulat nélkül, tulajdonképpen tényszerűen azt mondta: cigány kezéből nem veszem át az anyagot. Hírbe hozták a főnökével, még szűzvizsgálatra is elküldték.

Mara otthagyta a gyárat, takarítónő lett. Kerülte az embereket, és imádott moziba járni. Lollobrigidát, Claudia Cardinalét meg Rosanna Schiaffinót csodálta. Gyakran álmodott arról, hogy őt is rajongók üldözik egy autogramért, és éppen olyan ruhát hord, mint azok a nők. Egy napon aztán beleszeretett egy fiúba.

- Magyar ember volt, gyémántom, egy igazi szőke herceg! Egy isten! Pontosan úgy nézett ki, mint Roger Moore! A szerelemből házasság lett, a házasságból pedig 1967-ben egy gyönyörű lánygyerek. Mivel a takarításból akkor már rendesen jött a pénz, a család házat épített. Marát az sem zavarta, hogy anyósa annyira gyűlölte ezt a kapcsolatot, hogy sohasem volt hajlandó megismerkedni Mara szüleivel. A család Pestre költözött. Mara hol hatalmas irodaházat takarított, hol híres sportolók, politikusok lakását.

- Egyik nap rá akartam gyújtani, és képzeld csak, gyémántocskám, a felénél gyújtottam meg a cigarettát. Na, Mara, neked annyi, mondtam akkor, és igazam lett: az egyik szememet nemsokára ki kelletett venni.

Elvált, ráadásul 1988-ban meghalt az édesanyja. Úgy érezte, rárogy a mennyország. Bírhatatlan fejgörcsök kínozták. Az orvosok legyintettek: majd elmúlik. Nem múlt el. Kínjában mindenfélét kitalált, ami elvonja figyelmét a lüktető, hasító fájdalomról. Rajzolni kezdett. Hogy miért pont rajzolni, maga sem tudja. Lánya színészképgyűjteményéből kiválasztotta Sophia Lorent, és húsz perc alatt lemásolta. Büszke rá, hogy radírozás nélkül, ahogy ő mondja: "egyvonásokkal".

- És tudod, mi történt? Hát az, hogy elmúltak a görcseim! Kirajzoltam magamból a fájdalmat! Õrület volt, gyémántom, őrület!

Oláh Mara rákapott a rajzolásra. Hat hónapig másolt, szinte mindent: képet, fotót, ami a keze ügyébe került. Később festett is. Egyszer lefestette a Mona Lisát. Megmutatta a lányának, aki elcsodálkozott: hiszen ez a Mona Lisa. Az, bólintott Mara, majd elmázolta a képet. Vége a másolásnak, mondta, és elkezdett saját stílusában festeni.

1991-et írtunk, Oláh Mara negyvenhat éves volt, akkor már minden pénzét ecsetre, festékre, farost lemezre költötte. Festett, de hogy pénze legyen, takarított, és a takarítás mellett piacozni is járt. Csencselt mindennel, ami a keze ügyébe került. Bécsből rádiót hozott, amit az oroszokkal aranygyűrűre cserélt, az aranygyűrűt meg eladta Romániában. Árult a piacon, ruhát, törülközőt, csillárt. Egy alkalommal aztán ellopták a batyuját, benne az összes áruval, ott állt egy fillér nélkül, még kispesti háza fűtését sem tudta kifizetni. Mara, rendezz be hűtőházat, viccelt a barátnője, de neki jobb ötlete támadt: rendez inkább egy kiállítást a saját házában. Arra gondolt: kiakasztja a festményeit, telekürtöli a világot a hírrel, és ha szerencséje van, talán egy-két képet el is tud adni. Felhívta egy művészettörténész ismerősét, és megkérdezte, mi kell ahhoz, hogy kiállítást csináljon. Hát először is szög, kalapács meg méhészdrót, mondta a férfi. Nem árt aztán néhány zacskó ropi, valamint kóla és egy-két üveg bor a megnyitóra.

- Kétezer forintot kértem kölcsön, hogy mindezt megvegyem. Néhány nap múlva 170 ezret számoltam össze!

Jöttek vendégek, újságírók, tévések, jöttek mindenféle nagy emberek, és vették a képeket. Ó, Mara, ez nagyon fájin, mondták, és én magam sem értettem, mi a fene van itt! Egy csapásra híres lettem, gyémántocskám, híres, mint a Lollobrigida!

Vége volt a cécónak, ült a lakásban, és arra gondolt: valahogy a cigány barátain is segítenie kellene. Úgy döntött: cigány képzőművészeti galériát nyit a saját házában. A galéria megnyílt, már majdnem mesésre fordult az élete, amikor torokrákos lett, és bár felgyógyult, vidékre kellett menekülnie a fullasztó Budapestről. Hol itt lakott, hol meg ott, végül Városföld közelében egy kissé repedezett bakterházban kötött ki. Festett megállás nélkül. Néha égő kolorittal, máskor meg egyetlen fátyolos színnel. Festette az életét, a lányát, festett madonnákat, faluban sertepertélő cigányokat és festette a fájdalmát. Mondatokat írt a képre: Istent dicsőítő, cigányok megbecsülését számon kérő mondatokat. Festményeit akkor már úgy írta alá: Omara. Kiállított Magyarországon, egyebek mellett a Műcsarnokban is, de megfordult Kanadában, Svájcban, Svédországban, Németországban, Franciaországban és Olaszországban; nevezték naivnak és autodidaktának, festményeit művészettörténészek elemezték, sokszor nem is igen értette a nehéz, tudományos körmondatokat. Vették a képeit, és egyre-másra keresték újságírók, filmesek.

Teltek az évek, és a bakterház falán a tőle tíz-tizenöt méterre zakatoló vonatok lüktetésétől egyre nagyobbak lettek a repedések. Az épület tavaly életveszélyessé vált. Mara ekkor taxiba ült, és nekivágott Magyarországnak. Eltaxizott vagy kétmillió forintot, miközben hol az egyik budapesti szállodában élt, hol a másikban. Nemrégiben talált egy földdarabot Pesttől száz kilométerre, Szarvasgedén; mobilházat vásárolt rá. Már csak egyetlen vágya van.

- Szeretném lefesteni a lányomat, az én egyetlen, szépséges hercegnőmet. De úgy igazán, élethűen. Hát erre vágyom, gyémántom, de tudom, hogy nem lehet, mert más a művészet, és más az élet. Hidd el nekem: nagyon más.