Tóth József a Hajdú-Bihar megyei Gáborján és Szentpéterszeg református lelkésze. Először szülőföldjén, Szabolcsban keresett állást, ám a gyülekezet eltanácsolta, mert roma. Falut váltott, nem hivatást

A fiúk leszarják a hittant - hadarja egy ötödikes kislány.

Szentpéterszegen vagyunk, az általános iskola aulájában. Bántják a durva szavak a lelkészi fület, Tóth József mégsem esik kétségbe. Utóbb panaszolja csak, hogy a felsős diákok közül alig néhányan jelentkeztek hitoktatásra, és jó, ha a vasárnapi istentiszteleten fél tucat iskoláskorú összegyűlik. Amúgy sincs zsúfoltság a templomban, a gyülekezet alig harminc főt számlál. Pedig kálvinista vidék ez, immáron négy és fél évszázada.

A gáborjáni monostort 1217-ből említi először oklevél. A szerzetesházat a dunántúli nemzetségből való Gabrián alapította, róla a községnév. A 16. század derekától református erre a nép, a középkori katolikus templomot 1651-ben újították meg. Lakói azonban hiába kaptak kiváltságlevelet katonai szolgálatukért az erdélyi fejedelemtől, a település 1702-ben az Esterházyak kezére kerül. Ám a helyiek őrzik hitüket; pápista templom ma sincs a faluban.

Tóth József a román határ menti Biharkeresztes segédlelkészeként kezdte hivatását tizenkét esztendeje. Egy évre rá hazatért volna szülőföldjére, Szabolcsba, Kispaládra, Botpaládra, Magosligetre, de a helyi presbitérium elutasította jelentkezését. Érvük úgy szólt: van ott roma elég.

A határozatot csak a Jóistennek panaszolhatta József, akit ezután nevezett ki a Berettyó-parti Gáborján lelkészévé Bölcskei püspök. Eleinte új otthonában is ferde szemmel nézték, ám a gyülekezet hallgatott idős gondnoka szavára. Õ tanácsolta, csak akkor fintorogjanak az idegenre, ha rosszul hirdeti az igét. A hívek egy évre rá maradásra kérték az akkor mindössze huszonhat esztendős lelkipásztort. Időközben harmincmillió pályázati forint jutott a templom fölújítására, melynek során kétszáz éves festett kazetták bukkantak elő.

Isten házát Biharban is főként az idősek látogatják. Gáborjánban és a szomszédos Szentpéterszegen talán tízen konfirmálnak évente, közülük is csak kettő-három jelenik meg rendre a prédikáción. A fiatalok menekülnek, a kollégisták csak hétvégén járnak haza, a szombat estét a közeli szórakozóhelyeken töltik, vasárnap indulnak vissza. Nyáron a betakarítás miatt apad a templomjárók száma, de télen is csak szenteste és karácsony másnapján telnek meg a padsorok. Mégis, ha évente kétszer szabadságra megy József, telefonon riasztják a hívek, helyettese nem ér a nyomába.

Amikor Tóthék megérkeztek Gáborjánba, üres volt a gyülekezeti kassza, fűtés híján szekéren hordtak csutkát, szedett fát a parókiára. Azóta is akad dolog elég, szeptember óta a tiszteletes felel a falu labdarúgó ifjúságáért, vezeti az utánpótlás Bozsik programot. Edzésein olykor ötvennél többen tűnnek föl, közülük néhányan az igehirdetésre is követik a tiszteletest.

- Néhányukat matekból korrepetálom. Mindenre megtaníthatóak. Ha káromkodnak, elég rájuk nézni, elhallgat mind. Kell a mozgás is a Biblia mellé, mert kitartásra, fegyelemre nevel.

József maga is igazolt focista volt, csatár a megyei másodosztályban. Fél éve hagyta abba, kiöregedett. Rúgta a bőrt teológushallgatóként is, előfordult, hogy bicegve, gipszelt lábbal vizsgázott.

Amúgy a Szatmári-síkságra való. Szülőfaluja, Gacsály Nyíregyházától keletre, a hármas határ közelében fekszik. Másodikos volt, amikor a szomszéd fiú magával vitte a templomba. Ott ragadt.

- Hogy mi fogott meg a gyülekezetben? Az odafigyelés. Nyoma sem volt előítéletnek. Emlékszem, a lelkész gyakran két almát nyomott a kezembe, mielőtt hazaindultam. Ma ilyesmi nincs. Az iskolarendszer kiemel néhány gyereket, a többit magára hagyja. Pedig épp velük, a problémásokkal kéne törődni. Odahaza azt éreztem: a tiszteletes, a tanító nem muszájból végzi a dolgát, hanem mert úgy helyes. Nevelni akartak minket, és az mindennél fontosabb.

Hatodikos korában döntött úgy, lelkésznek áll. Öccsei között - hatan vannak, kész kispályás csapat - akad hegesztő, szerkezetlakatos, műszerész, gázszerelő, autószerelő, kőműves; de egyik sem talált szakmájában állást. És mind hallotta már, hogy köszönjük, roma nem kell.

Szülei innen még a hatvanon, de elkoptatta őket a kétkezi munka. Édesanyját gerincsérv kínozza, apja infarktuson esett át nemrég. A szövetkezetben dolgoztak mindketten, állatot láttak el, kaszáltak, almát szedtek, ládáztak, csomagoltak. Fizetésük kétezer-ötszáz forint volt '83-ban, amikor fiuk a debreceni református gimnáziumot kezdte. A kollégiumi díj ezerháromszáz volt. Két év után rokkant bele a költségbe a család, József Csengeren fejezte be a középiskolát. Amire ma is büszke: tizenhat évesen kerettag volt a helyi focicsapatban.

Feleségét már lelkészként, Toldon ismerte meg. Cérnagyárban dolgozott az aszszony, majd pénztárosi tanfolyamot végzett. Egy év után házasodtak. Most a százezer forintos lelkészi fizetéséből nevelik három gyereküket. Nem sok a pénz, mondja József, de nem is az a lényeg.

A lényeg másutt van, például a hittanórán.

- Mondjátok, gyerekek, vétkesek vagyunk? - kérdi a tiszteletes, vagy miként diákjai hívják, a hittanos bácsi.

Kórusban szól az igen.

- Melyek a vétkeink?

- Rosszkodunk, hazudozunk.

- Ordítunk, csúfolódunk.

- Irigykedünk.

Ha szófogadatlanok szüleikkel, inti őket József, az Istennek fordítnak hátat. Az pedig, mondja, komoly hiba. Mert kegyelmes az Úr, de büntet is olykor. Majd a Megváltó születésének történetébe kezd.

- Hogy nem fagyott meg a kis Jézus az istállóban? - csodálkozik egy alsós lányka. - Inkubátorba tették?

- Nem volt akkor még inkubátor. Lepedő volt, pólya és a pokróc.

Ahogy megszólal a csengő, mindenki fölpattan.

Hiába, legyint József, olykor a hittanóra után is elszabadul a pokol.