Amikor általános iskolás voltam, nem igazán volt fontos a tanulás. Az édesapám egyedül nevelt kiskorom óta és mindig mondta, hogy tanuljak és próbált ebben nekem segíteni.
Rostás Krisztinának a Belügyminisztérium civil kapcsolati és esélyegyenlőségi főosztályán dolgozik romaügyi referensi főállásban, valamint 2002. augusztus 1-től a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetben, ugyanebben a beosztásban.
- Hogyan jutottál el idáig, milyen végzettség kellett ehhez?
- Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem 2004. júniusában, mint szociálpolitikus, jelenleg végzős politológus hallgató vagyok szintén az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
- Honnan jött a gondolat, hogy neked diploma kell, hogy neked tanulni kell?
- Amikor általános iskolás voltam, nem igazán volt fontos a tanulás. Az édesapám egyedül nevelt kiskorom óta és mindig mondta, hogy tanuljak és próbált ebben nekem segíteni. Ároktőről érkeztem. Ároktő Borsod-Abaúj-Zemplén megyében van egy nagyon pici falu, ahol nagyon szegény emberek élnek. Én voltan az első roma, aki bekerült egyetemre. Amikor 8. osztályos voltam, akkor mindenkinek be kellett adnia a pályázatát valahová, hogy bekerüljön akár egy középiskolába, akár egy szakmunkásképző intézménybe. Szerettem volna orvos lenni, hogy mindenkin tudjak segíteni, de kiderült, hogy nem lehetek sem védőnő, sem pedig nem dolgozhatok olyan területen, ami gyakorlat, hiszen sajnos nincs meg a bal kezem. Bal kéz csökevényes fejletlenséggel születtem és nem is gondoltam, hogy ez a jövőben meg fogja határozni azt, hogy hová fogok kerülni. És amikor 8. osztályba jártam, akkor sajnos nekem nem sikerült beadnom a jelentkezési lapomat sehová hiszen nagyon rossz volt a tanulmányi átlagom, körülbelül 3,0-3,3-as, amivel el lehetett volna egy szakmunkásképző intézménybe menni, de sem varrást, sem más fizikai munkát nem tudtam végezni.
Budapesten volt egy intézmény, ahol mozgássérült gyermekek tanultak tovább, ez egy szakmunkásképző, virágkötő intézmény volt. Valamilyen úton-módon édesapám erre az intézményre rátalált, de most már örülök neki, hogy nem engedett el, hiszen azt mondta, hogy nem fogja engedni, hogy fél kézzel én ott kapáljak és ássak, és ezért sajnos otthon maradtam. Egy évet voltam otthon, nagyon sok helyre jelentkeztem. Jelentkeztem dolgozni, jelentkeztem iskolákban. Dolgozni nem vettek fel, mert nem volt képesítésem, fizikai munkát nem tudtam végezni. Végül nagyon nagy szerencsémre a miskolci egyetemre menten 1995. szeptemberében.
Szeptember 10-én. - Milyen megfontolásból?
- Láttam, hogy az egyetemen ki van írva, hogy továbbképzés, és azt gondoltam, hogy fel fognak venni. Ezt tudom most így nagyon naivan hangzik, de tényleg azt gondoltam és elmentem a miskolci egyetemre, beszéltem egy nagyon aranyos tanár úrral és elvittem neki azokat a leveleket ahonnan elutasítottak. Kértem a tanár urat, hogy segítsen nekem, mert én nagyon szeretnék továbbtanulni, és nagyon szeretnék előrelépni. És a tanár úr azt mondta nekem, hogy sajnos egyetemre általános iskolával nem tud fölvenni, de segít munkát találni. A miskolci egyetemen egy ilyen portási állást sikerült nekem intézni, ez egy pénteki napon volt, azzal, hogy hétfőn fogok kezdeni. Haza felé mentem, és Ároktő mellett van Mezőcsát, és ott van egy középiskola. És már harmadjára jelentkeztem és nem vettek föl. Volt egy nagyon kedves ismerősöm, akivel együtt jártunk általános iskolába és mondta nekem, hogy Kriszta, képzeld a gimiben van felvétel Csáton, hát ugorj be, ha már úgyis itt vagy Csáton. Az az igazgató aki most már nagyon-nagyon büszke rám, az meglátott, és azt mondta nekem, már megint Ön az, és kértem, hogy hallgasson meg. Végén valamilyen úton-módon bejutottam a szobájába és elmondtam neki, hogy hallottam, hogy még 10 embert kell fölvenni, mert kevesen vannak. És hogy én egy évet kihagytam, mert a kezem miatt és az átlagom miatt sehová nem vettek fel. És vittem neki a pírokat és mutattam, hogy nézze meg mennyi helyen voltam, iskolákban, munkahelyeken. Az öreg egy nagyon szigorú ember és azt mondta nekem, hogy képtelenség, hogy fölvegyen. És mondtam neki, hogy én csak egy esélyt kérek, csak egy esélyt, és mondtam neki, hogy milyen szegények vagyunk és a papám egyedül nevel, és hogy most is stoppal jöttem be, mert hogy nincs annyi pénzem, hogy buszra tudjak szállni. Hogy ha megkapom ezt az esélyt, akkor én nagyon fogok tanulni. Végül azt mondta nekem, egy esélyt kapok. De ha fél évig nem tudok teljesíteni, akkor páros lábbal kerülök el. Életem legboldogabb napja volt, és hát most hogy így vissza kell emlékeznem ez egy nagyon jó élmény volt.
És aztán elkezdtem dolgozni. Dolgoztam a Melódiáknál, újságokat hordtam ki, volt egy kedves tanárnőm, akinek velem egyidős lánya volt, és Õ adott rám ruhát. Mindig motivált arra, hogy tanuljak és én magam is gondoltam azt, hogy innentől kezdve most már csak az lehet, hogy én keményen tanulok. Este hazamentem, és még főztem - ugye mert a papámmal éltem -, mostam, tehát igazából még a háztartást is el kellett, hogy lássam, de éjszaka tanultam és nagyon sokat tanultam, és amikor a többi évfolyamtársamnak kettes lett a dolgozata nekem meg ötös könyv nélkül akkor éreztem azt, hogy tanulnom kell mert tovább fogok lépni.
Teljesen véletlenül a Soros Alapítványtól kaptam ösztöndíjat. Mindig hitoktató tanárnak készültem és nagyon sokat dolgoztam önkéntesként idősek otthonában, papokkal, az apácákkal, és gondoltam, hogy a gimnázium után hitoktató történelem tanár leszek. Ez nem így sikerült. Kaptam egy ösztöndíjat, ami során egy egyetemi előkészítőre járhattam a Kurt Lewin Alapítványhoz. És Ligeti György - ő volt az alapítvány elnöke -, azt mondta nekem, hogy kizárt Kriszta, hogy te hitoktató legyél. Te szociálpolitikusként fogsz a jövőben dolgozni. Amikor érettségire készültem és felvételire, akkor természetesen beadtam hitoktató tanárnak és szociálpolitikusnak is, de akkor már megfogalmazódott bennem, hogy szociálpolitikusként sokkal több eszköz áll a rendelkezésemre, sokkal több emberen fogok tudni segíteni. Első nekifutásra fölvettek. Aztán mikor bekerültem az egyetemre, egy olyan körben forogtam, akik folyamatosan segítettek nekem. Kollégista voltam. A kollégiumban ugye fizetni kellett. Egyetemi éveim alatt is dolgoznom kellett. Jelentkeztem a minisztérium egyik háttérintézményébe ahová sikeresen fölvettek. Aztán jelentkeztem a Belügyminisztériumba, ahová ismét fölvettek, tehát negyediktől két minisztériumban dolgoztam és két egyetemre jártam és úgy érzem, hogy olyan főnökeim voltak, akik nagyon megértőek, akik nagyon támogattak engem és talán így tudtam megcsinálni az első diplomámat és ugye most csinálom a második diplomámat.
- Miért gondoltad azt, hogy szükség van még egy diplomára?
- Ugye nekem az első szakom a szociálpolitika. A második szakom a politológia. Engem kimondottan érdekel a politika. Lehetőségem nyílt arra, hogy roma alapítványoknál, roma szervezeteknél dolgozzam, és hogy a romákon segítsek. Én mai napig dolgozom önkéntesként a vakok állami intézetében, hiszen nagyon fontosnak tartom az emberi értéket, nagyon fontosnak tartom azt, hogy az emberek szeressék egy picit egymást És azért nem foglalkozom más területtel, és azért pont a roma területtel, mert roma értelmiségként felelősségemnek érzem azt, hogy azokon a romákon, azokon a roma fiatalokon akik hasonlóan rossz anyagi helyzetben élnek mint én régebben, azoknak egy pici lehetőséget tudjak nyújtani.
