Kissé nyers ez a megszólítás, de őszinte. Nem írhatom azt, hogy "Kedves", mert számomra maga nem az - sokkal inkább visszataszító.

Azért is nem önözöm, mert a magyar nyelvben az önözés mindenképpen valami tiszteletfélét hordoz magában - márpedig én semmi okot nem látok arra, hogy magát bármiért is tiszteljem.

Marad tehát a tényszerű név.

Maga a híréhes média jóvoltából néhány nap alatt országos politikai ismertséget szerzett. Teljesen érdemtelenül. A kis elvbarátokból verbuválódott csoportocskája - mindannyiunk szerencséjére - valószínűleg kisebb létszámú, mint amennyi résztvevőt ma Magyarországon egy jól szervezett gombfoci-bajnokságra össze lehetne toborozni. De sokunkban él a félelem: a XX. század hírhedt diktátorai is hasonló marginális csoportokkal kezdték…

A média csinált magából "valakit" - néhány napja lett hírérétékű, hogy maga szabadlábon van-e, vagy börtönben; hogy kitart-e Szálasi-megemlékezési akciója mellett, vagy nem. Jobban jártunk volna, ha marad a közöny süllyesztőjében. A jelenség, amit képvisel, ugyan megmarad - de legalább akkor a valódi helyi értékén kezeljük, nem pedig "üggyé" tupírozva. A világban gyerekeket ölnek százával; felhőkarcolókban pusztult ezreket gyászolunk. Senkinek nem tűnik már fel öt-hat bombával megölt halott Bagdadban. A szomszédban büntetlenül vernek magyarokat, családok gondolkodnak a szülőföldjük elhagyásáról. Itthon a szegénység és a munkanélküliség rémével és valóságával hadakozunk. Van nekünk elég bajunk is a maguk műbalhéja nélkül is.

Mégis: én is levelet írok magának. Talán meglepi, de köszönetet szeretnék mondani. Szándéka ellenére akkora szolgálatot tett az országnak, amiért nagyon hálásaknak kell lennünk.

Hogy megértse, kissé messzebbről kell indítanom.

Ebben az országban az antiszemitizmust a II. világháború után évtizedekig agyonhallgatták. S miközben a téma nyilvánosan tabu volt, a sebek fájtak. Nem múltak, hanem üszkösödtek.

A rendszerváltást követően azonban felszínre került az antiszemitizmus mocska is.0 Az ország őszinte szembenézés helyett eleinte célozgatásokat, később egyre kevésbé kódolt üzeneteket kapott. S a demokrácia, a szólásszabadság nevében szabad volt az efféle kódolt beszéd. A kódolt beszédből pedig igen hamar nyílt uszítás lett.

Én még jól emlékszem mindarra a szennyre, ami az Antall-kormány idején az állami televízió egyes műsoraiból, s a jobboldali sajtóból az országra zúdult. Ez volt az a korszak, amikor az emberek vezetékneve és keresztneve közé beszúrták a vélt vagy valós zsidó "eredeti" nevet is. Néhány év alatt tapasztalhattuk meg, hogy a hallgatásból miként válik államilag tűrt és támogatott gyalázat. Nem szeretném újra megélni.

A felhúzott zsilipeken azután ömlött a szenny. Ma már talán látjuk - mert megéltük, s nem lehet letagadni - hogy a kódolt zsidózásból törvényszerűen válik nyílt zsidózás; a nyílt zsidózásból kirekesztésre való felhívás (méghozzá büntetlenül); a kirekesztésre való felhívásból antiszemita tüntetés és zászlóségetés; s mindennek a végén a hungarista akciócsoport nyíltszíni megjelenése.

Egyenes út vezet a "szalonzsidózástól" a magafajták utcai garázdálkodásáig - a történelem már megtanított erre.

A folyamat törvényszerű. S ami ezt a folyamatot táplálja, az a jogállam mulyasága. A rosszul értelmezett szólásszabadság jegyében nincsen olyan állami hatalom - az Alkotmánybírósággal együtt -, amelyik ki merné mondani: "eddig és ne tovább". A szólás szabadságának is vannak határai, valahol az emberi söpredék és a történelem legnagyobb tömeggyilkosainak ideológiája szintjén.

Én tökéletesen elégedett lennék, ha a magyar jogállamiság csak annyira volna korlátozó, mint a német. Akkor végre nálunk is egyértelműen bűncselekmény lenne a náci (vagy nyilas) karlendítés, a nyilaskereszt terjesztése, a demokratikus államrendet megdöntő ideológia és "program" hirdetése, a zsidók és cigányok szervezett kiirtásának tagadása, a jogerősen ma is háborús bűnös éltetése. Magát Németországban négy-öt bűntettben találnák vitathatatlanul és senki által nem kétségbe vontan bűnösnek - maga ott rohadna meg a börtönben.

A mi jogállamunk jelenleg mulya és gyáva.

Amiért mégis hálásak lehetünk magának és bandatársainak: az, hogy felnyitotta a szemünket. Megmutatta, hogy törvényszerű út vezet a zsidózástól a nyilasok megjelenéséig utcáinkon, ha a törvény nem parancsol megálljt. Hogy aki a kirekesztésre felszólító embert védi, az védi az újnyilas szervezkedőket is. Hogy a gyenge törvénykezés, a bátortalan jogalkalmazás és a szabad szólás parttalan félreértelmezése szükségszerűen vezet a nyilas bandák megjelenéséig. Maguk bebizonyították, hogy a Weimari Köztársaság példája nem megismételhetetlen: újra és újra megtörténhet.

És végezetül: maga bebizonyította, hogy vannak kérdések, amelyekben jobb- és baloldal egyformán érez és egyformán gondolkodik. Hogy a demokráciában pártállástól függetlenül elítélik azt, ami az emberiesség minimumát sem éri el. Õszintén örültem, amikor a parlamenti pártok egységesen ítélték el a maguk kis förtelmét. Bízom mindegyik pártban és a vezetőkben, hogy komolyan is gondolták. S csak remélni merem, hogy ez a nagy egyetértés egyszer még megjelenik a törvényekben is…

A lelkiismeretvizsgálat már akkor elkezdődött, amikor Medgyessy Péter a Holokauszt Emlékközpont megnyitóján az egész nemzet nevében jelenthette ki: a zsidóüldözést magyarok követték el magyar állampolgárok ellen. Akkor úgy tűnt, hogy nagyon sokak egyetértésével találkozott. Reméltük: olvad a közöny és az elhallgatás jege. Végre őszintén szembenézhetünk saját történelmünkkel.

De nem arra gondoltunk, hogy a történelem legsötétebb fejezetei makacsul visszatérni igyekeznek.

De mégis: van egy reményem. Történelmi tanulmányaiból talán tudja - tán igaz, tán legenda -, hogy a náci időkben a dán király sárga csillagot varrt a mellére és sárga karszalagot vett fel - úgy állt a tiltakozók élére.

Remélem, hogyha a "jogállami" tehetetlenségünk következtében maga és bandája mégis megtarthatja kis demonstrációját, jóérzésű emberek tízezrei fogják az útjukat állni az Andrássy úton. És azt remélem, hogy az első sorban együtt megy majd Mádl Ferenc, Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, egy-egy sárga csillaggal a mellükön, vagy gyász-szalaggal a karjukon.

Persze, az sem kevés, amit maga eddig is előhozott a lelkiismeretünkből. De ha még ez is megtörténne - őszintén, nagyon hálás lennék maguknak.


Sós Péter János

Utóirat: ezt már nem Bácsfinak írom, hanem mindazoknak, akiknek lehetőségük és felelősségük az országot megvédeni az efféle mocsoktól. Amit az újnyilasoknak felrónak - és törvény szerint felróható - az a múzeumból előrángatott ideológiák és szimbólumok felidézése. Karlendítés, nyilaskereszt, szálasizás. Joggal mondhatjuk, hogy ezek félelmetes, de gyermeteg dolgok.

Az igazi veszély azonban a szélsőséges radikalizmus maga. Ha a szegénység nő, az emberek egyre nagyobb része csalódik a parlamenti pártokban, akkor törvényszerűen előkerülnek a társadalom és a demokrácia szabályait felrúgni akaró, erőszakos nézetek, mozgalmak. Rengeteg példáját látjuk a világban ma is. S biztosan lesznek majd, akik kicsit okosabbak, mint ez az újnyilas banda: a régi ideológia helyett újakat gyártanak majd, a karlendítés és nyilaskereszt helyett új szimbólumokat találnak majd. Egy marad közös: a gyűlölet az éppen kiszemelt embercsoport ellen, az erőszak, a gátlástalanság, a radikalizmus.

S ha a jogrendünk még ezt a szánalmas kis bandácskát sem képes megállítani, vajon hogyan lesz képes majd megállítani az új szélsőségeket?