A márciusi zavargások idején 56 olyan askáli család házát gyújtották föl Koszovóban az albánok, akik visszamentek Újvidékről az eredeti lakóhelyükre.
Õk muzulmánok az ortodox Szerbiában, és albánul beszélnek a szerb nyelvi közegben. Nem véletlen, hogy a feltüzelt újvidéki fiatalok a Sangáj-telepet akarták megtámadni, hogy visszaűzzék Koszovóba az onnan kiűzött askálikat. Az sem véletlen, hogy a Sangáj megtámadásakor a szerb rendőrség rendkívül keményen lépett fel: kilenc újvidéki rendőr megsebesült a verekedésben, amikor a több mint ezer főnyire becsült tömeg át akarta törni a rendőrkordont a márciusi zavargások idején, hogy családostól meglincselje a telepen élőket.
Abedin Dino Toplica, az újvidéki Matica Askalija elnöke szerint népének sem Koszovóban, sem Szerbiában nem biztosítják a törvény által előírt kisebbségi jogokat. Az UNPROFOR által felügyelt Koszovóban Toplica szerint még mindig mintegy 200 ezren vannak az askálik (kétszer annyian, mint a maradék szerbek), akiket az albánok minden eszközzel ki akarnak szorítani a tartományból. Egyrészt azért, mert etnikailag tiszta Koszovót akarnak, másrészt, mert úgy tartják, hogy a koszovói romák a szerb szabadcsapatokat segítették a bombázások előtt, amikor Milosevics ki akarta űzni az albánokat Koszovóból. Abedin Dino Toplica szerint ők nem vettek részt a fosztogatásokban, ahogyan az albánok állítják, ellenben a katonaköteles korú férfiakat valóban besorozták a hadseregbe és katonai szolgálatra kényszerítették őket.
A Matica Askalija elnöke azt erősgeti, hogy ők nem romák, hanem önálló, nagy múltra visszatekintő nép, amely egyik ágról perzsa, a másikról egyiptomi eredetű. Külső jegyeik alapján azonban többnyire romának tartják őket, noha konfliktusaik vannak a szerbiai romákkal is. Ugyanakkor a menekült askálik mégis leginkább a roma telepeken találnak menedéket. Újvidéken a becslések szerint jelenleg mintegy 12 ezer menekült askáli tartózkodik.
Körülnéztünk a Sangáj-telepen, és elborzasztó állapotokat láttunk. Az összetákolt, beázó tetejű viskókban nincsenek bútorok, nyolc-tíz ember alszik egy-egy szobában a földön. Rengeteg a gyerek és a kutya, iszonyatos a sár. A beteg gyerekeket a Máltai Szeretetszolgálat mentőautójában vizsgálja meg egy orvos.
Az askálik egy része fuvarozást vállal, a kordé elé fogott kis termetű lovak ön- és közveszélyesen hőkölnek a nagyvárosi közlekedési dugókban. A munkaképesek egy másik része kukázik. Vannak, akik kereskedni próbálnak, ám a csempészpiacot főleg menekült szerbek ellenőrzik, akik egymással is rivalizálnak, az askálikat pedig erőszakkal igyekeznek távol tartani az árusítástól. Szerbiának elég gondja van a szerb nemzetiségű menekültekkel, a hatóságok jobban szeretnék, ha a koszovói romák, vagy annak látszó népcsoportok visszamennének oda, ahonnan jöttek. Egyrészt Szerbiában amúgy is erős támogatottsága van annak a megközelítésnek, hogy Szerbia a szerbeké, másrészt a több százezer albánul beszélő, muzulmán vallású menekültet még nehezebb lenne beilleszteni a szerbiai társadalomba, mint a délről, vagy Horvátországból érkezett szerb ajkúakat. Ezért a Koszovóból érkezett askálik és romák nem kapnak menekült státust, és nem vehetik igénybe az azzal járó kedvezményeket. Jó részüknek személyi okmányaik sincsenek, azt is Pristinában lehetne beszerezni, de jó okuk van azt gondolni, hogy valakik már gondoskodtak a hivatalos létezésüket igazoló iratok meg-semmisítéséről. Gondot okoz Újvidéken a roma és askáli gyerekek iskoláztatása is, hiszen csak albánul beszélnek, tehát vagy albán iskolákat kellene nekik létrehozni, vagy olyan programokat megvalósítani, amelyek során megtanulnak szerbül. Európai normák szerint meg kellene oldani a vallásgyakorlásuk lehetőségét, bár pragmatikus megfontolásból előbbre valónak tűnik, hogy legalizálják a jövedelem nélküli emberek elektromos áramhoz jutását. A jelenlegi helyzetben megoldhatatlannak látszik a lakáshelyzetük és a szülők foglalkoztatása is.
A márciusi zavargások idején 56 olyan askáli család házát gyújtották föl Koszovóban az albánok, akik visszamentek Újvidékről az eredeti lakóhelyükre. A koszovói atrocitások hatására ismét visszamenekültek a vajdasági székvárosba, ahol viszont a szerb nacionalisták támadták meg őket. És az a támadás nem szimbolikus volt, hanem valóban vérre ment: nem kultúrházak és sírkövek ellen zajlott, hanem hús-vér nagycsaládok ellen; nem festékszóróval támadtak, hanem késekkel és vasdorongokkal.
Abedin Dino Toplica szerint az askáli menekültek problémáit csak európai segítséggel, európai normák szerint lehetne megoldani. Ehhez azonban mindenekelőtt az kell, hogy a világ tudomást szerezzen ennek a népcsoportnak a létezéséről, rettenetes életkörülményeiről és a kilátástalan helyzetéről.
