Petőfi Sándor (1823-1849) Kuruttyójában, egy párjára féltékeny cigány kovács a címszereplő, aki megcsalatva érezvén magát világgá indul.

A hosszú - és messzi tájon kitöltendő - katonaidő csak ilyen praktikák révén válhatott vonzóvá a parasztlegények legtöbbjének. Gvadányi József (1725-1801) A peleskei nótárius című elbeszélő költeményében a cigányzene lenyűgöző hatásáról ír, amikor lefesti - két, akkoriban jó hírű cigány zenész, Sugár és Hiripi - verbunkost játszó katonatoborzó bandájának működését, melynek hatására még a nótárius fia is felcsap katonának: ".Hiripi Sugárral húzták a száraz fát, / Ámbár ezek Pártest nem tudnak, sem kótát; / De mégis oly rendin megvonnyák a nótát, / Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát."

Petőfi Sándor (1823-1849) Kuruttyójában, egy párjára féltékeny cigány kovács a címszereplő, aki megcsalatva érezvén magát világgá indul. Miközben búslakodik egy csapszékben, összefut egy katonatoborzó társasággal. A búbánat, a bor és a zene őnála is eléri célját: ".jő toborzó víg legények / Cifra serge, / S énekelnek sarkantyújok / Összeverve: // Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl / Katonának, / Szép szolgálni a királynak / És hazának." Kuruttyó beáll a seregbe, de hamarosan visszasírja a régi kohót, üllőt s kalapácsot. Nem csoda, hogy nem fűlik a foga a katonaélethez: "Tarka, foltos fegyvere / Rajt virít a rozsda, / S fényesítni oly nehéz / Az istenátkozta." Ráadásul régi nője is meglátogatja, s újszülöttjét látva váltig állítják katonatársai, hogy csakis ő lehet az apja, fölös dolog volt tehát világnak indulni. ".a rajkót és a nőt / Kebelére kapja. / S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. / Jókat kacag rajt a víg ujoncsereg" - zárja versét Petőfi.

Persze, korántsem akart mindenki katona lenni. Sokszor az sem, akit pedig a vármegye is annak szánt. Ilyenkor aztán - ha tehették - a szülők alaposan a pénztárcájukba nyúltak, s felfogadtak valakit (néha épp egy cigányt), aki a helyébe állt. Tompa Mihály (1817-1868) a Más a császár katonája, más a haza katonája című versében így ír egy ilyen esetről: ".Szegény bolond anyja majd kétségbe esett, / De pénzzé tett mindent, amit csak lehetett; / Féláron túladott földecskén és réten, / S egy cigányt fogadott fiáért jó pénzen!" Néhány versszakkal később még rosszallóan hozzáteszi: ".cudarság, hogy fia helyett holmi / Bitangot, cigányt küld honáért harcolni.".

Az 1848/49-es szabadságharcban dicsőséget szerző cigányokról számos költőnk megemlékezik egy-egy versében. Bartók Lajos (1851-1902) A mariseli cigányokban a honvédsereghez oldalára álló, faluszéli cigányokat jeleníti meg, akik a katonákhoz csatlakozva mutatják az utat az ismeretlen terepen, majd muzsikájukkal lelkesítik az elcsigázott harcosokat. A csatában sem futnak meg, együtt válnak sebesültté, hősi halottá a magyar szabadságért harcolókkal, a fejszékkel, szekercékkel rájuk támadó ellenséggel szemben: ".Középre cigányság! s mint táncvigalomban, / Úgy indul a honvéd vad bércre rohanva. / Húzd!.S húzza a rongyos mariseli cigány, / Rákóczi haragja zúg a bősz muzsikán. // .Mind áll a cigány, mint ördög feketén, / S játszik szilajon testhalmok közepén / Szikrát üt a húzóból a vonó. // .S hegedűt együtt aprítja a fejsze, / És fekete, vézna karjaikat.". Darmay Viktor (1850-1878) A vén dádéban egy elöregedett - egykor népszerű - muzsikus sanyarú sorsát írja le, aki a magyar szabadságért harcolt s rokkant meg: ".Hír, dicsőség, minden elhagy; / Nem hallod már: hogy volt, hogy volt! /Dehogy hallod, hisz süket vagy. / Nagysallónál egy ágyúhang, / Szegény dádé, fülbe rúgott; / Azt se hallod, azt se midőn / Kedves régi hegedűdön /Pattognak a régi húrok."

Pedig nem akármilyen művész veszett el benne, komoly kockázatot vállalt, amikor pódiumon megszerzett nevét a csatatéri zenész sorsára cserélte. ".Mint valami bársonymentén / Az ezüstgomb, úgy ragyogtál. / Egy fél ország vígadott, sírt / Édes hangján hegedűdnek." Farkas Emőd (1866-1920) 1888-ban tette közzé Szabadságharc 1848-49-ben című hőskölteményének első füzetét. Fejezetei a forradalom kitörésétől a szabadságharc első hónapjain keresztül követik nyomon a történelmi eseményeket. A szerb felkelők támadásáról szóló tábori jelenetben a honvédek cigányok zenéje mellett fokozzák harci készségüket és elszántságukat: ".Húzd rá cigány, gyújtóhévvel húzd nekünk, / Érte drága harcbabérral fizetünk, / Fényes terhét úgy se bírja homlokunk, / Nem babérért, mi hazánkért harcolunk. /.mámorunkból ellentiprott terére / szálljon jobblét hajnalának szent fénye!." Tóth Kálmán (1831-1881) versének, Az öreg cigánynak címszereplője a szabadságharc idején mind a kilenc gyermekét elküldi a katonákat lelkesíteni. (A vers a vészkorszak és megtorlások idején íródik, ezért az Életkép a török világból alcím alatt került kinyomtatásra.) A purdék között több tíz éves körüli is akad, ezért az öreg ekként rendelkezik: ".Tehát mert nem forgathat panganétot, / Forgasson hegedűt, klarinétot, / Egyik táborból a másikba járjon, / S kevés pénzért sokat, s jót muzsikáljon. / Mert úgy mint a kard pusztít, / A jó muzsika buzdít." Õ pedig, mivel a fegyverforgatáshoz vén, hogy mégis hasznossá tegye magát, a harcok idején naphosszat kardot, kaszát csinál, fegyvert kovácsol. Amikor pedig a csaták elültével a harcmezőkről egyetlen fia sem tér vissza, beleőrül a fájdalmába, s alamizsnán, kegyelemkenyéren tengeti életét. A szükség végül mégiscsak kovácsszerszámaihoz kényszeríti, nagy zokogás közt láncokat kovácsolni, mivel éppen annak lett keletje.

Farkas Imre (1879-1976) költeménye, A magyar nóta egy olyan történetet beszél el, amelyben a szabadságharcon átgázoló cári hadsereg tisztjei - az országból hazavonulóban - megpihennek egy útszéli kocsmában, s szembesülnek tetteikkel. Mulatni vágynak és zenét rendelnek. A parancsolt muzsikát féllábú cigány csatahős szolgáltatja, aki honvédként vesztette lábát Isaszegnél. Olyan művészi hőfokon húzza, hogy a négy orosz tudatáig, lelkiismeretéig hatol, milyen gyalázatos szerepre kényszerültek: ".Összenéz a négy tiszt némán, halaványan: / Micsoda fájdalom sír a muzsikában? / Eltemetett könnyek fel-feltörő vágyak, / Szilaj, szívettépő, egetverő bánat. / Hallgatják csöndesen elboruló kedvvel, / Nem tud ilyen nótát, csak a magyar ember. / Minek jöttek ide, mért is parancsolták? / Szegény leigázott, árva Magyarország."

Egy háborúval később, az I. világháború idején vált nagyon népszerűvé Kiss Menyhért (1880-1934) Magyar cigány című verse. Radics Béla meg is zenésítette, s ez tovább növelte közismertségét. A költeményben szereplő Béla cigány ujját ellőtték a fronton. Õ azonban harctéri hőstetteivel, kitüntetésével büszkélkedik a hazaírt levélben: ".A felséges trónörökös adta a medálját: / " Fiam hetedhét országban híredet csodálják, / Hogy megélhess, kis mód jár a medálja mellé" , / Több dicsőség egy életre egy cigánynak kell-é?"

A kifejezetten propaganda célú alkotás a dicső cigány példáját kívánja a háború értelmében kételkedni merészelők szemébe vágni. Magyarokat tanítani azzal, hogy a sokszor lenézett cigány is tudja, mi a kötelessége a hazával szemben: "Oroszlánként álld a posztod, mint a Kárpátok őre, / Napsütésben pacsirta vagy, de a vészbe, harcba: / Légy a magyar örök Isten bosszúálló kardja!."

Ligeti Károly (1890-1919) a Szegény testvérem, Kalányi János című versben merőben más cigánybaka-képet fest. Igaz, hogy ő frontkatonaként és hadifogolyként kötött hús-vér ismeretséget költeménye cigány hősével. ".S elküldtek téged halál elébe, / Hogy az elbánjon örökre véled." - írja egy helyütt.

Pásztor Árpád (1877-1940) a Májusi eső-ben három - a fronton hősi halált halt - honvéd mennybemenetelét verseli meg. Ott a helyük - fejti ki a költő - hiszen a hazáért haltak. A jóistennel való találkozás részletes leírásában, találunk egy jelen tanulmány szempontjából fontos részletet. A mennyországba érkezőket ugyanis az Úristen trónusánál az angyalok és tündérek között - igaz: kissé hátrább a sorban (így is milyen gyönyörű idea?!) - cigány zenészek várják: ".Mint a csillagfény ezüstje / Ezer angyal áll körülte, / Aranyfelhőn tündérlányok, / Hátul muzsikus cigányok. // Hátul muzsikus cigányok, / Nemzetiszín szivárványok, / Gyémánt trónusán szelíden / A jóságos Atyaisten."

Boschan Sándor (1891-1942) A cigányasszony című elbeszélő költeményében egy szerelmi románc fordítja tragédiába az I. világháborús cigány katona életét. A bálványozott hölgyet, amíg ő a hadak poklát járja, ifjabbik fivére szerzi meg magának. Bátyja nem tud mit kezdeni a lelkébe horgadt kétséggel, hazaszökik a frontról, hogy felkeresse a nőt, s ez lesz a veszte. Elfogják, katonaszökevényként elítélik és kivégzik. Bárd Miklós (1857-1937) balladájában, a Cigányszerelem-ben, Kolompár Vica katonája, az őbelé szerelmes Teru Jóska is katonaszökevény lesz. A huszárkürtösként szolgáló Jóska, ugyanis hiába csapná a lánynak a szelet - az a nem cigány Gavallér őrmester szeretőjévé lesz. Később, amikor az őrmester - végsőkig kiélvezve a kapcsolatot - egy idő múlva "szeretőjét váltja", a megcsalt lány az őrhelyét odahagyó Jóskával tér vissza, és közösen torolják meg rajta a szerelmi sértést. "Nagy vadon erdőben, avatag kopáron, / Pihen a cigánypár, dolgát szedi számon: /'Én háromszor vertem a késemet szívébe!' /'Én tizenháromszor - ez az asszony vére!' / Aki minket kerget, megfogja az átkunk, / Zörgő avarfűben vetjük a nászágyunk, / S virradóra kelve, / Futunk a felszéllel. Lengyelbe! Lengyelbe!"

A II. világháborúban szolgáló cigány katonáknak is állított emléket a magyar költészet. Csicsa, a Bóka László (1910-1964) versében megénekelt egyszerű, vályogvető cigányember a Don-kanyar mentén, a voronyezsi áttörés viharában tűnt el, halt hősi halált.

Nem mondhatók soknak ezek a versleletek, azt azonban így is bizonyítják, hogy költőink szívesen írtak a képzeletük szülte, de a valóságos cigány katonákról is. Nemcsak - és nem elsősorban - az egzotikumot, a különlegességet, hanem az igazi hazafiak képét is felmutatták bennük. Joggal tehették, hisz a cigány katonák évszázadok óta együtt véreztek magyar bajtársaikkal a különböző csatatereken. Kár lenne tagadni, s bűn lenne feledni ezt a cáfolhatatlan igazságot.