HÍRDETÉS


HÍREINK
vissza

MOLNÁR ISTVÁN GÁBOR: Péli Tamásra emlékezem…

betűméret csökkentése betűméret növelése
2020 Augusztus 06    Forrás: https://www.kerekasztal-mp.hu/RomNet


Ez a cikk archív

Augusztus 7-én lenne 72 éves a fiatalon elhunyt “festő fejedelem” . Rá emlékezik Molnár István Gábor helytörténet kutató, az első magyarországi cigány helytörténeti gyűjtemény alapítója.

Hirdetmény

A nyolcvanas évek elején, mint 8 éves kisgyerek ismertem meg Tamást, anyám már régebbről, gyerekkorukból. Daróczival és Kováccsal, a két Józseffel, a költőkkel voltak nálunk, Újpesten. Szakálla, öltönye és stílusa különleges volt. Az orromban megmaradt parfümje illatát a mai napig fel tudom idézni. Anyám panaszkodott neki, hogy a gyerek nem nagyon beszél, csak figyel, meg verekszik az iskolában. Péli azt mondta, Gyöngyikém ne izgulj a legnagyobb roma lesz. Én nem tudtam mi az, hogy roma, azt hittem, hogy római, mert a római légiósokról olvastam könyvet. Másnap lementem a házunk elé a vándor ringlispílezőkhöz és kiabáltam, hogy én leszek a legnagyobb római. Aztán rám szólt a körhinta kezelő, hogy most már fejezzem be, mert azok kihaltak. Roma az más azok élnek, azok a cigányok. Aztán felnőttem. Többször találkoztunk a műtermében, a Vörös Postakocsiban, a Fészek majd a Kossuth Klubban. Hallgathattuk akadémiai szintű előadásait sörözés közben – művészetekről, elmélkedéseit a „cigányügyről” a „cigány témáról”. Dupla szívű, a mai fejjel is rendkívül művelt, európai ember volt, aki ha nem vallja, vállalja a cigányságot, mint magyar festőművész érvényesül és valószínű híres lesz. Ő, mint oly sokszor a nehezebb utat választotta. Cigány lett.


Kerékgyártó István művészettörténész fogalmazta meg a legtömörebben: Péli Tamás, a magyarországi hivatásos cigány képzőművészet megteremtője és korszaknyitó alkotója negyvenhat évet élt – felfokozott tempóval, magát nem kímélve, két végén égetve a gyertyát, kettős szorításban, a tiziani kor reményeivel és a közeli vég sejtelmével. Első olajfestményét tizenkét éves korában, 1960-ban festette, utolsó kiállított képeit 1993-ban szignálta. Alig több mint három évtized adatott neki, hogy kibontakoztassa életművét. A szűkre szabott idő ellenére a teljesség élményét adó életművet hozott létre.


Tamás, így foglalta össze születését: 1948. augusztus hetedikén jöttem a világra Budapesten, a nyolcadik kerületben, amely az úgynevezett pesti cigány kerület. Ide jártam általános iskolába, a Bezerédi utcába. Itt éltem meg 1956-ot mint nyolc-kilenc éves kisfiú. Ami a legfantasztikusabb és legfontosabb emlékem, az mégsem a nagy politikai mozgások, nem az, hogy a Népszínház utcában tudtam meg, Sztálin elvtárs meghalt, hanem az, hogy volt egy csodálatos közösség, amely körülvett, akikhez én mindenáron tartoztam, és tartozni szeretnék. Lehettem olyan három-négy éves – amikor is még platinaszőke hajam volt -, nagymamámnak ültem az ölében, aki egy száztizenkét kilós csodálatos indiai istenasszony volt. Gyönyörű fekete haja, szép nagy barna arca olyan volt, mint egy bronztányér. Megkérdeztem tőle: én olyan vagyok-e, mint ti? Mert pocsolyákban, itt-ott láttam, kicsit más vagyok, mint a többi unokája. Azt mondta: Hát kisfiam, ugyanolyan vagy, pont ugyanolyan. Ekkor dőlt el minden az életemben. Ennek nagyon örülök, hogy így döntött akkor a nagymama, és nem látott másnak, mint a többi unokáját.

 

Hilda néni Tamás gyermekkoráról a következőket mondta: Kilencévnyi házasság után lett a fiam. Nagyon vártam őt, mint a Messiást. Imádtuk, szerettük és már kicsit kora óta, mikor a kiságyban volt is már csak a papír meg a ceruza érdekelte. Ő például nem ment játszani, más kisgyerek elment ide-oda, ő meg nem, de az Ildi a testvére se. Mindig rajzoltak, állandóan. Kimentem velük a térre, akkor ők nem mentek a homokozóba, mert az piszkos! Unatkoztak, és kérték, hogy menjünk fel rajzolni. Tamás egy érzékeny gyerek volt, és aludni egyáltalán nem aludt. A pólyába nem lehetett vízszintesen letenni, csak így fogni. Az Istenért el nem aludt, csak szunyókált öt perceket, s fölébredt és nem lehetett betenni sem az ágyba, sem a kiságyba, mer’ akkor ordított és sírt, hogy „Nee, nee, nee!” De ha a pólyában ilyen egyenesen tartottam, akkor elhallgatott. Akkor egy szava se’ volt neki, akkor elnézegetett, akkor csöndbe volt, csak lefektetni nem lehetett. De egy nagyon jó érzésű, nagyon jó indulatú kisgyerek volt. 


Mik ennek az életműnek a jellemzői? Péli indulása idején azt a célt tűzte ki maga elé, úgy hozza létre a maga festészetét, hogy egyben cigány képzőművészetet teremt, s ezt a művészetet bekapcsolja az európai képzőművészet áramkörébe. Ennek a kultúrateremtő programnak a kibontakozását a roma alkotó értelmiség s ezen belül a művészértelmiség leglényegesebb és legsürgetőbb feladatának tartotta.


PTK: Szeretem ezt a népet, amit most meg is nevezek: történetesen a cigányságot. 1962-ben lettem gimnazista. Akkor elhatároztam, azért fogok tanulni, ha Isten is megsegít, festő, festőművész legyek, hogy egy másik “lőállásból” tudjak segíteni népemen, a világgal, a társadalommal szemben, amely régen sem, most sem szeret minket – sajnos.

 

Hatvankettőben bekerültem a Képzőművészeti Gimnáziumba, az egész Mátyás tér örömére. Nagyon nagy dolog volt ez egy cigány gyereknek, hogy eljutott idáig. Hát jól-rosszul tanultam az orosz nyelvet, de érdekes mód jól tanultam a fizikát, a művészettörténetet. Felmerült bennem, hogy miért nincsenek cigány költők. Az nem, hogy mért nincsenek festők, mert én már akkor tudtam, hogy az leszek. Azért akartam ennyire, mert a fotók újságba kerülnek, és azt eltépi vagy vécépapírnak használja az ember. De ha egy festmény műtárgy, azt úgy megbecsülik. Nagy megpróbáltatások következtek, mert nem voltam annak a tudásnak a birtokában, amit elvárt volna tőlem a művészeti gimnázium. Végre egy bukott év után sikerült leérettségiznem. 1968-ban kijutottam Hollandiába, ott megismerkedtem egy olyan világgal, ahol nem a származás a fontos, hanem az ember által létrehozott érték. A magyar Képzőművészeti Főiskolára nem vettek fel, ki tudja, miért. Ennek ellenére felvételt nyertem a Holland Képzőművészeti Főiskolára a kicsempészett képeim alapján. Ekkor egy rettenetes háború következett, édesanyám, Fejes Nyári Hilda és az akkori Művelődésügyi Minisztérium között kiutazásom végett. Ezt a csatát édesanyám megnyerte. 1968 tavaszán ott álltam a Keleti pályaudvar peronján, kis batyummal. Talán Bécsig is vizes volt a zakóm, amin ott sírt a család és az összes barátom. Megérkeztem Hollandia fővárosába. Hát nem volt könnyű leszállnom a vonatról. Körülnéztem, március negyedike volt. A nap által a felhők alulról voltak megvilágítva, ahogy ezt a hollandok mindig meg is föstötték’. Akkor megnyugodtam, hát mégsem kerültem a világ végére. Summa summárum: a református egyház fizette a tanulmányaimat egy évig. Utána jó tanulmányaim miatt az akadémia is fölajánlott egy plusz ösztöndíjat. Mindig volt bennem egy gondolat, amit a nagymama mondott: Kisfiam, egy cigány embernek mindig százszor többet kell tenni, mint egy másiknak.

 

Hollandiában egy magyar-cigánynak vagy cigány-magyarnak ezerszer többet kell tenni. 1974-re újra itthon voltam. Úgy éreztem, hogy két állampolgárságra nincs szükségem, hisz azt az egyet itt kell megélnem és megvédenem. Ez év őszén elmentem a lila iskolába Újpalotára, mint képesítés nélküli rajztanár. Azért nem mint tanár, mert marxista vizsgáim nem voltak. Jószerivel akkor már két éve ott tanított Choli Daróczi Jóska barátom. Az iskolában rengeteg támadás ért minket. Az előítéletek olyanok, mint a páncélos lovagok, nehéz őket kiütni a nyeregből. Ezért eljöttünk, Choli ötéves, én hároméves munkásságomat hagytam ott. Rájöttem, nálunk nem úgy műkődnek a dolgok, ahogy én azt azelőtt hittem, mint Hollandiában. De most is hálát adok Istennek, hogy visszajöttem. Tudniillik a rossz testvér is testvér. Én így vagyok a magyarokkal. A hollandok pedig kedves szomszédok voltak mindig, és hát egy rossz testvér csak több, mint egy jó szomszéd. Hát én a magyarokkal nagyon sok jó, és nagyon sok rossz időt töltöttem együtt.

 

Péli Tamás nem csupán művészetének éltető forrását találta meg a reneszánszban, hanem önmagát is reneszánsz egyéniséggé formálta. A reneszánsz számára az öntudatra ébredt, élet teljességét megélni kívánó ember kitágult világát jelentette. Ezért idézi egyik költeményében félreérthetetlen azonosulással, egyszerre példaként és cimboraként Cellini emlékét: „Magas volt az Angyalvár fala? / Jó volt zuhanni a szabadság felé? / Benvenuto Cellini nem félted a rendet. / Vágtatva nevettél pápák, királyok / hangján. / Jó lovak, szép cimborák voltak társaid. / Félted a halált, Te halhatatlan? / Bátor éjszakák, harcos nappalok / az ébredő Európában. / Reneszánsz templom-kupolák. Paloták / Michelangelo, / kit – egy a száz közül – tiszteltél. // Benvenuto Cellini, de jó volt élni!”


Reneszánsz alkotóegyéniség a XX. század utolsó harmadában? Lehetséges ez? Megélheti-e az ember az élet teljességét egy olyan korban, amely őt folytonosan korlátozni akarja? S ami még nehezebb, megidézhető-e a művészetben az élet teljessége? Vagy legalábbis az élet teljessége utáni vágy ebben az egyre jobban elgépiesedő, elidegenedő neurotikus világban? Lehet-e még tárgya a művészetnek nem csupán az emberi kapcsolatok kiürülése, hanem olyan, elavultnak tekintett fogalmak, mint szerelem, barátság, hűség, szenvedés és életöröm, életvágy és elmúlás? 


PTK: Én régen úgy festettem, hogy csak örültem annak, hogy festek, de mára célom lett az, hogy mit és hogyan. Na most, a közérthető festészet szintézis is mindig. Tudjuk azt, hogy a cigányok lopnak. Ezt most jó értelemben értem – én a festészetben, amit csak lehetett, elloptam és megpróbáltam egy Péli Tamás-világgá összegyúrni. Nem úgy, hogy belehánytam a tarisznyámba mindenfélét, hanem gondosan megválogattam, amiben én is hiszek. Ettől lettem az, aki vagyok. Ha a képeimet másokkal közös tárlaton szerepeltetem, akkor is egyből lehet tudni, hogy én föstöttem. Az soha nem hangzott el, hogy melyik irányzatot képviselem, azt viszont hallottam magamról: meglehetősen önálló elképzelésem, stílusom van. Két nagyobb kép jelzi munkásságomat: az egyik a XIII. kerületi Dagály utcai könyvtár lépcsőházában, egy tizennégy négyzetméteres pannó, a másik – amit már évek óta terveztem – egy olyan kép, amely a magyarországi cigányok sorsát, történelmét mutatja be. Ez Tiszadobon került bemutatásra az Ilku Pál gyermekvárosban (aminek, azt hiszem, mára más a neve). Ez egy negyvenkét négyzetméteres pannó, aminek a címe a “Születés”. Végre ennél a képnél úgy-ahogy, maximálisan letettem voksomat.

 

Péli a reneszánsztól és a barokktól inspirálva, az európai és a keleti kultúra jelképeihez visszanyúlva sajátos, egyéni, mitikus, mitologikus művészetet teremtett. Az archaikusat és a mait ötvözte ösztönös erővel és tudatosan is művészetében. Önnön sorsélményeit, személyes életének mozzanatait, szituációit is mitikus síkra tudta emelni. S ezzel a mitikus képi gondolkozással létezésélményünket mérhetetlenül kitágítja, a köznapi esetlegességből, szürkeségből kiemelve méltóságot ad az emberi sorsot kifejező gesztusoknak, és bekapcsol bennünket a létezés megszakíthatatlan folyamatába. Művészetének ez ad különleges szuggesztivitást és egyediséget. „Minden embernek van ősemlékezete a génjeiben. Ezért emlékezünk, emlékezhetünk a sárkányokra… Az ősemlékezés teszi lehetővé, hogy mítoszokat teremtsünk, és a mítoszokkal, mint valóssággal szembesülünk… Talán ez az oka, hogy ilyen jó barátságba kerülök én nagyon távoli korokkal. S hogy ez mérhetetlenül felbolydít, ez csak azért lehet, mert ha nem is a testem, de ennek tartalmaként a lelkem, vagy nem tudom, minek is nevezzem, megjárt már évezredeket…”


Azt hiszem, hogy én egy hídverő vagyok, egy utászkatona, mert nem mindenki képes, hogy belegázoljon a hideg vízbe. Erre vállalkozni kell. Nekem van egy elképzelésem, egy álmom. Martin Luther King mondta – akihez persze nem merem hasonlítani magam, csak nagyon szeretem, amiket Ô mondott. Tehát az itt élő népek a Kárpát-medencében a második évezredre, legalább addigra, nem kezet fognak, hanem elismerik egymás létezését. A kézfogás már megtörtént sokszor. Egyszerűen elfogadják egymást, egymás másságát, megtanulják szeretni egymást, hogy egymás másságából tanulni tudjanak. Nekem ez az álmom, ehhez kell a hidakat megépíteni, hogy ne kelljen táborokba, gettókba kerülni sem a sváboknak, sem a tótoknak, sem a horvátoknak, és természetesen számomra a legfontosabb, hogy a cigányoknak sem, kiknek ügyeit mindig a szőnyeg alá söpörték – ma is. Nagyon szeretném megföstöni a nagy spanyol költő cigány románcait, és hogy miért nem a nagy magyar költő cigány románcait: mert a magyarok nem írtak ilyet rólunk. Jó múltkorában voltam bátor azt mondani egy magyar politikusnak, aki azt kérdezte, hogy mi, cigányok mit tettünk eddig, mi azt tettük, amikor forradalom volt vagy háború, hogy ezrével-százezrével haltunk meg mások ügyéért. Én azt kérdem, volt-e már olyan nem cigány, ki meghalt egy cigányért? Ez lehetne végszó, de a férfiaknak azt üzenem, hogy legyen jó feleségük, a nőknek legyen jó társuk, aki vigyáz rájuk, a gyermekeknek meg azt: bármilyen rossz, az iskolába menjenek be!

 

(A szerző operatőr, helytörténet kutató, az első magyarországi cigány helytörténeti gyűjtemény alapítója)


Irodalom:
Fodor Csaba – Molnár István Gábor – Rácz Gyöngyi: Üzenet (eredetileg film 1990-1994.)
Kerékgyártó István: A cigány festőkirály (2010.)
Molnár István Gábor: In Memoriam Péli Tamás (1995.)
Molnár István Gábor: Péliné Fejesnyári Hilda Péli Tamásról (1995)

Illusztrációk:
– Önarckép
– Proféta



Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2020 November   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • Agócs János lett az ORÖ új elnöke

  • Adventi fogadás az államfőnél

  • Roma ifjúsági tréning Rimaszombatban

  • A miskolci romák polgármestere is akar lenni a frissen megválasztott Veres Pál

  • Dancs Mihály felmondta az ORÖ-s szövetségét



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt