Jóhoz-rosszhoz mit értek én? Annyit biztosan nem, hogy eldönthetném bárkirõl -
hát még önmagamról - hogy jó-e avagy rossz. Hogy enélkül ne tudnánk élni,
járni-kelni, ne tudnánk szeretni? Dehogynem. Elég hozzá az, hogy tudom: Õ jó. És
azt is tudom, hogy mindig tudnom kell, mindig éreznem kell: Õ jó.
Hajnalok hajnalán indultam találkozni Vele. Amúgy gyakran találkozunk, de az a
hajnali találkozás valahogy egész más volt. Egyszer csak felpattant a szemem,
hát egyrészt fátyolként borult rám az álom, amibõl ébredtem, másrészt az elsõ
pillantásommal azt láttam, hogy kis darucsapat húz tova az égen. Elõször tehát
az kötötte le a figyelmemet, milyen édes az álom - nem tartottam attól, hogy
elmúlik az édessége, épp csak attól, hogy leköt, mert ha nem csinálok semmit,
bizony egyre inkább rámterül... úgyhogy csak a darucsapatot figyeltem. Ettõl
aztán - ki tudja miért - valami hullám, valami pezsgés áradt szét bennem.
Gondoltam, megírom versben. Verset faragni ugyan nem tudok - márványt faragni se
lehet sokkal könnyebb - de hát a mai költészet, ami a kimondhatatlant jelentés
helyett hangzással akarja kimondani, némi buzdítással szolgál, hogy hát tényleg,
hiszen nem valamiféle gyémánttal-smaragddal-drágagyönggyel kivert fejedelmi
diadém ez, hanem népviselet, nosza, csapjuk tán mi is fejünkbe ezt a föveget!
Úgyhogy ezt találtam ki:

Darvak nyílhegy-csapatát látom,
Apró foltocskák szállnak csapongva -
Testemben borzongás kél.
Senki sem tér be kongó lakomba...
Ismét itt vagy hát, Õsz barátom?

No, a csapongva-lakomba szabályszerû rím lett, és a végén a barátom is csak
összecseng valahogy a látommal; hát ez a versike bontakozott ki a
gondolataimból, és valamiféle teljesség-érzetet adott - jól esett. Annyira jól
esett, hogy tovább már nem is gondolkoztam, csak az álmodozás maradt megint,
abba merültem bele. Akkor is csordultig volt álommal a szemem, amikor Hozzá
érkeztem és kérdeztem: "Sétálni jössz-e? Hosszút, nagyot járni - az erdõbe
jössz-e?"
Nos, ennyit ki is mondtam, még mielõtt válaszolhatott volna. De nem is csak
ennyit. Magamban nagyon is sokat mondtam még hozzá, mint ahogy a darucsapatot
látva az Õsszel is eltereferélgettem magamban, méghozzá versben. Azt mondtam:
jössz-e az erdõbe, ahol magány van és csönd, ahol önmaga zengésében mindenki úgy
megmámorosodik, hogy a mámorból új zengés támad, hogy csak úgy visszhangzik az
ember - de csak önmagában, nem egymás terhére, mint a városban szokás - a
városban, ahol bármit teszünk, az kész mûsor a többinek: ha az orrukat nem ütik
belé, hát bizonnyal lármát csapnak, ha azt sem, hát diszkréten krákogva
továbbállnak... Az erdõbe, a mámorító, andalító, ember nem járta erdõbe, ahol
édességes a sötét nagy homály, ahol rejtõn borul fölibénk az árnyak szárnya -
abba az erdõbe jössz-e? Oda, hol senki sincsen, oda - de hogy ennyit mondtam,
nem tudom miért, elakadt a nyelvem. Elakadtak a gondolataim is, és mindent
beborított a hajnalban látott álom. Emlékeztem az álomra, újra meg újra
felbukkant tudatomban, de csak úgy, mint némának a lépesméz - kimondhatatlanul.
Álomittas szemmel figyeltem most is, amint álmomban mi ketten...
Elindult velem sétálni. Õ, aki jó. Tudom, hogy az. Egyre csak jött velem, és
ahogy mentünk-mendegéltünk együtt, mintha kettõvé lett volna a lelkem. Egyik
örvendezett, hogy milyen jó Õ, hogy velem van, míg a másik még báva volt az
álomtól, az édes álomtól, amelyben mi ketten...
Aztán megérkeztünk az erdõbe. Elõször víztõl áztatott, súlyosan lehajló,
harmattól tejfehéren csillogó fû - mentemben azzal is eltársalogtam, hogy ej,
miféle szent remete ez itten, hogy kívül makulátlan, tejben fürdik, belül meg
milyen buján zöldell a gyönyörtõl, hogy is mondta valaki: "ficánkolnak a vágyak"
- aztán jöttek a cserjék, majd a fácskák, aztán, ki tudja mikor, észrevétlenül
megsûrûsödött az erdõ. Elõbb karandzsfák és tamariszkuszok, aztán papagájfák,
túnfák, majd nagy-nagy faóriások. A föld is emelkedett-süllyedt, itt domb, ott
ösvény, amott vízmosás, pár napja még víz folydogálhatott itt. Bár dombnak
inkább azt mondanám, ami szabadon van, aminek látszik a teteje, itt meg úgy
eltakar mindent az erdõ! Aztán hirtelen egy kis tisztás a rengetegben, kicsit
magasabban, de olyan lapos, mintha valami dobogó lapulna meg a bozótban, rajta
az Istennõ régi-régi temploma. Örömömben olyan nagyvonalúság öntött el, hogy
letemplomoztam; különben azt a kicsiny, félig romos, itt-ott kormos szentélyt
legfeljebb ha az Anyaistennõ vityillójának mondtam volna - még hogy templom! De
hát én bizony az Istennõ templomát láttam, templomot a rengeteg erdõ közepén;
gondoltam, valaha a Tantra beavatottjai ülhettek itt az Istennõ kegyére
törekedve. Rögvest szemem elé szaladtak hajmeresztõ, éktelen szertartásaik is -
jónéhány formában, mert látásomat igazából még mindig az álom tartotta
megszállva, de mit is törõdött az aszkéták tarkabarka torzképeivel, hisz még
mindig azt az álmot látta, amelyben mi ketten...
Mi ketten... vagyis Õ meg én... és Õ velem együtt jött tovább. Nagy ártatlanul.
Tekintetében, ha rám nézett, nem volt kétszínûség - szeme tiszta kút volt,
áttetszõ, hûs, szálló felhõk árnyát tükrözõ. Elbûvölten, bájosan, önmaga
teljességében velem együtt jött tovább. Rá-rápillantgattam, egy-egy pillanatra
elmerültem abban, hogy Vele vagyok, aztán a rengeteg erdõ magányos, zöld, párás
félhomályában, aztán tekintetem a szeme sarkáról egy legöndörülõ hajfürt mentén
lesiklott az ajkáig, és aztán megtorpant bennem a gondolat. Tovább nem szaladt:
hátrakanyarodott. Mert hátul ott volt az álom, az álom, amely valóság volt, az
álom, amelyben mi ketten...
Akkor elõttünk valami éles zörgés hallatszott. Megtorpantunk. Hirtelen
megszólalt: "Oda nézz, kígyó!"
Odanéztem. A fû szélén, a templom körüli kavicsos részen kúszott az õzbarna
kígyó.
Õ szemeit tágra meresztve így szólt: "Milyen szép ez a kígyó!"
Annyira ártatlan volt a szeme! Semmi félelem nem látszott benne. Csak ártatlan
rácsodálkozás, meglepett elbûvöltség, hogy nahát, szép dolog is van még a
világon, ráadásul a porban hever, észrevétlenül, elhanyagolva!
Én is megnéztem. Tényleg szép dolog a kígyó. A Teremtõ nagyszerû alkotása, nagy
mûvész tehetségének csodamûve - sehol egy sarok, sehol egy fölösleges vonás,
semmi törés, semmi súly; hullámzó, könnyed, igézõ ritmusú siklás, sebes, mint a
villám, bár még a villámlásban is van itt-ott szögletesség, a kígyó siklása
pedig töretlen... szépséges, hajlékony, õzbarna szín, csillogó-villogó bõr,
foltok, amikrõl nem is tudni, a bõrön vannak-e, vagy alatta, hisz olyanok,
mintha üveg mögül kandikálnának...
Hát én is megnéztem. Aztán Õt kezdtem nézni, Õ pedig csak a kígyót nézte egyre.
Mindkettõnket mintha varázslat igézett volna meg - más-más varázslat. Õ a kígyót
nézte, én Õt néztem. Õ a kígyó igézõ mozgását csodálta, én pedig arcának mintegy
pillanatra megdermedt tekergõzõ villámocskáit figyeltem, és azt gondoltam, az
élek metszik egymást, de a hullámokban haladó vonalak nem metszik, hirtelen
felvillanva összefutnak, a villámcsapás is épp arra való, hogy megigézzen - nézd
a hullámzást és vessz bele, süllyedj bele, míg megigéz... Az Õ szeme bûvölten a
kígyóra rögzült. Az én szememen a hajnalban látott álmom mámora ült. Álmomban is
épp így láttam, amint...
A kígyó továbbhaladt. A templom falához lapult, simulva úgy hozzátapadt, mintha
vonala már nem is válna el a templom vonalától, mintha a templom alapzatából
bukkant volna fel, és mindörökre ott maradna belesimulva.
És lapultában sem volt mozdulatlan, hanem kúszott tovább. Egyre tovább, egyre
mélyebbre tapadva. Mintha súrlódó teste fûrészként vájt volna rést magának a
templom fala tövében, és abba ékelõdött volna be egyre mélyebben.
Ahogy továbbkúszva elért az elõttünk levõ fal sarkáig, ott befordult a másik fal
mentén. Kicsit továbbment, aztán megállt - félig azon a falon, ami velünk
szemben volt, félig a másikon, ahol már nem láttuk. Feje már takarásban volt,
törzse pedig a két fal illeszkedéséhez simult.
Hirtelen azt mondtam: "Milyen sebezhetõ most! Ha meg akarnám ölni, védekezni se
tudna..."
"Igen, de mért akarnád megölni? Egy ilyen szép..."
Én meg vérszemet kapva folytattam: "Ha most hozzávágok egy követ, neki annyi.
Meg se tud fordulni, hogy marjon..."
"Vajon mérges?"
"És ha az, akkor mi van? Most olyan védtelen, itt az alkalom, semmit nem tehet,
kifekszik helyben, aztán nézhet!"
Erre a rácsodálkozástól amúgy is tágra nyílt szeme a részvéttõl még jobban
elkerekedett. "Szegény milyen védtelen!" - mondta. Mennyi részvét volt abban a
hangban, mennyi kiszolgáltatottság, hogy talán kiszolgáltatottabb volt a
kígyónál is. Láttam álmomban, ahogy Õ meg én... ahogy mi... de az álom köteléke
hirtelen mintha megoldódott volna, kettõs látásom eggyé olvadt, és láttam, itt
vagyok én, külön, ott van Õ, külön, nagyon szép, nagyon jó, egyedül velem az
erdõben, de ott, külön. És álltunk mind a ketten, és néztük azt a szép, õzbarnán
tarkálló, hajlékony hullámokban kanyargó kígyót. Én is, Õ is. Bár én
akármennyire is néztem a kígyót, azért csak többet néztem Õt. Állt a kígyó a
templom falához simulva, és állt Õ hozzám simulva.
Aztán azt mondtam: "Na gyerünk tovább!"
Elindultunk. De igazából nem is tovább, hanem vissza indultunk. A templom meg
maradt ott a rengetegben. Ha beavatottak járnak oda torz tantra-szertartásokat
végezni, hadd járjanak. Ilyen szép kígyót úgyse láttak soha - legalábbis ilyen
védtelent, ilyen sebezhetõt. Amúgy én se láttam soha, álmomban sem, pedig hány
szebbnél szebb álmot láttam, amit el se tudnék mondani. Senkinek, még Neki sem,
aki pedig tudom, hogy milyen jó, akár jó vagyok én, akár rossz.