Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Egyes-egyedül élt kis házacskájában, az erdõ szélén. Éppen szombat volt, gondolta, kitakarít. Felkapta a seprût, hogy kiseperjen. Ahogy sepreget, egyszer csak elébe gurul egy szem feketebors.

Jankó nõtt és erõsödött. Különösen az ereje lett egyre nagyobb, úgyhogy tizennyolc éves korában, járás közben súlyától majdnem térdig szakadt a földbe. Egyszer csak azt mondja Borsszem Jankó az anyjának:

- Kedves édesanyám, úgy gondolom, már elég nagy vagyok. Elmegyek hát országot-világot látni! Szeretnék nálam erõsebb emberre találni, akivel megküzdhessek. Süssön nekem, legyen szíves, olyan perecet, melynek tésztáját a saját tejével gyúrja össze, s aztán ne búsuljon, meglátja, hét év múlva hazajövök!

Anyjának nem esett jól, hogy egyedül marad, de látta, hogy Jankót úgysem tudná visszatartani. Megsütötte neki a perecet, és sírva-ríva elbúcsúztak egymástól.

Borsszem Jankó ment, ment, vándorolt, hét esztendeig meg sem állt, de ez alatt az idõ alatt nemhogy emberrel, de még egy verébbel sem találkozott. Mikor megéhezett, evett a perecbõl. Ez olyan csodálatos perec volt, hogy sohasem fogyott el, mindig egész maradt. Egyszer, úgy hét esztendõ múlva, ahogy mindig csak ment, ment, rátalált egy malomra. A malomnak nem volt teteje, csak négy fala; a malomban pedig óriási malomkerekek.

"Ugyan milyen malom lehet ez, hogy ilyen kidõlt-bedõlt oldalú, bagolyrúgta, és senki se használja?" - morfondírozott magában.

- Ez a malom, fiam, olyan emberé, akinek sem ezen, sem a másvilágon erõ dolgában nincs párja. Talán az egész világ ereje benne van!

- No, nézzen meg engem jól, öregapám! - hetvenkedett Borsszem Jankó. - Én vagyok az, aki legyõzi Basa királyt!

Borsszem Jankó nem szólt semmit, csak körülnézett a kerekek között. Látta bizony, oly nehezek azok, hogy a legkisebb is nyomhat vagy negyven mázsát. Borsszem Jankó se szó, se beszéd, megfogta az egyik kereket, és egyetlen lendülettel felhajította az égig. Megvárta, míg lefelé esik és mikor már-már a földre ért, elkapta a levegõben. Fogta azt a kereket, és azzal úgy szétzúzta az egész malmot, hogy tiszta liszt maradt a helyén.

Látta ezt az öreg, szakállas emberke, s ugrándozott örömében.

- Kedves fiam - mondta -, most már látom, akár el is mehetek innen. Nem kell õriznem tovább a malmot. De vigyázz, mert Basa király lesi, hogy akad-e erõsebb ember nála. Nem is hinnéd, de hidd el, ha mondom, Basa király tudja, hogy te itt vagy. Õ már otthon fekszik erõtlenül, mert te elvetted az erejét. Tudom, hogy most hozzá mégy. Nagyon vigyázz! Ahogy haladsz ezen az úton, találsz két pusztát. Jobb kezed felõl élnek a vadlibák, azokkal szokta Basa király az erejét próbálni.

Jankó megköszönte az öregember tanácsát, elbúcsúzott tõle, s útjára indult. Harapott egyet a perecbõl, és ment egyenest a vadlibákhoz. Ahogy azok meglátták, rárohantak, hogy elpusztítsák. Jankó azonban nem ijedt meg, hanem elkapott egyet a farkánál fogva, és a többit egy suhintással agyonverte vele. Aztán tovább ment, mendegélt, amíg Basa király házához nem ért. Benyitott, és ráköszöntött Basa királyra:

- Szerencsés jó napot, felséges uram, Basa király! Eljöttem, hogy összemérjük erõnket, mert ha nem tudná, én vagyok Borsszem Jankó!

- Nono, fiam, ne szidalmazz! - csitítgatta Basa király Jankót. - Ülj csak le egész nyugodtan. Én olyan erõs ember voltam, hogy sem ezen, sem a másvilágon, sem Felsõ-, sem Alsó-Indiában nálam erõsebb ember nem akadt. Te bizony százezer grádiccsal vagy erõsebb nálam. Azt is tudom, hogy te mibõl lettél. Borsból. Ez a te erõd titka. Könyörögve kérlek, Jankó, hagyd meg az életemet, hadd éljem le öreg napjaimat nyugodtan. Légy inkább a segítségemre! Figyelj csak ide jól. Van a kertemben egy körtefa, azon olyan aranykörték teremnek, mint az öklöm; de ahogy estére megnõnek, reggelre már egy sincs belõlük, mert éjszaka valaki mindig ellopja. Hogy ki az, miféle betyár, kilesni nem tudom; de ha te megtennéd, odaadnám neked az egyik lányomat és fele királyságomat!

- Megteszem én, Basa király, légy csak egész nyugodt - fogadta Borsszem Jankó.

És estére ágyat csinált magának a körtefa alatt. Leült az ágyra. Várt, lesett. Éjjel tizenkét órakor látja ám, jön egy asszony kocsival. Megáll a körtefánál, leszáll a kocsiról, odamegy a körtefához, letép egy körtét, és kezdi enni. Jankó meg se moccant, várta nyugodtan, míg a jövevény megeszi a körtét, hogy meggyõzõdjék róla, valóban õ-e a tolvaj. De mikor az a második körte után nyúlt, Jankó felugrott, elkapta a kezét, és rákiáltott:

- Na, most már megvagy, tolvaj!

- Jaj, eressz el! - rimánkodott az elfogott asszony.

- Dehogy engedlek! Nem is engedhetlek, mert Basa király azt mondta, hogy ha elfogom a tolvajt, nekem adja egyik lányát és fele királyságát.

Az asszony csak tovább rimánkodott:

- Engedj el, mert ha nem engedsz, rögtön vége az életemnek! És abból neked nem lesz semmi hasznod. Megígérem, hogy többé tájékára sem jövök a körtefának!

Gondolkozott Jankó, megsajnálta; Basa királyt meg úgysem kedvelte, hiszen jól tudta, hogy gonoszságra használta nagy erejét; hát addig-addig töprengett, amíg végül is elengedte a tolvajt.

Reggel virradatkor kinézett az ablakán a király, és látta, hogy egy körte sem hiányzik a fáról. Kezdte volna dicsérni Jankót, de õ bevallotta, hogy egy mégiscsak hiányzik; a tolvajt is megfogta, de elengedte, mert az megígérte, hogy többet tájékára sem jön a körtefának.

- Az a fontos, hogy a többi körte megvan! - örvendezett a király. - No, ha a lányomat és fele királyságomat neked ígértem, szavamat be is tartom: legyél a vejem, hiszen méltóbb, erõsebb utódot úgysem találhatnék a kerek világon!

Ezután bevezette Basa király a lányát. A fiatalok egy szempillantás alatt megtetszettek egymásnak. Díszhintón hozták el az erdõszéli házikóból Jankó édesanyját, és csaptak olyan lakodalmat, hogy még a sánták is táncoltak örömükben, jókedvükben. Meg is koronázták Jankót királynak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.