Volt egyszer, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Nem is mondják azóta, hogy a bolhát patkóba verték, hogy a jégen meg a nyavalyában meg a francban meg ne botorkázzék. Volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy talán az egész világon nem volt más olyan szegény, mint õ. Elég az hozzá, hogy a királynál szolgált; a disznók mellett volt pásztor. Két fia volt, az egyiket úgy hívták, hogy János, a másikat Rózsának hívták. Nehéz volt a sorsa, nehezen tudta eltartani õket. Hajnaltól éjszakáig dolgozott keservesen. Csak annyit keresett, hogy nagy nehezen eltartotta õket. Telt az idõ, mint a mesében; egyszer aztán a fiúk felnõttek. Már akkorák voltak, hogy a ház mellett már végeztek ezt-azt. Aztán mikor az apjuk fõzött, a fiúk nézték, s már olyan okosak voltak, hogy félrefordultak és sírtak, mikor látták, hogy apjuk csupa víz. No jó, telik az idõ, mint a mesében, úgyhogy mit ad a szent jó Isten, a fiúk már tizenhét-tizennyolc éves korba fordultak. Egyszer mit ad a szent jó Isten, azt mondja Rózsa az apjának:
- Ó Istenem, tata, nehéz a te sorsod. Szeretnék segíteni rajtad, ha meghallgatnál.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, hogyne hallgatnálak meg, hiszen ennyi sok idõ múltán már alig maradt bennem lélek, anynyit törtem magam miattatok.
- Tata - mondja neki -, holnap nem te mégy a királyhoz, hanem én megyek.
- Ó Istenem, fiam, hogy mehetnél? Mit mondana a király?
- Ne félj, tata, tudom, mit feleljek neki.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, ha kedved van rá, én nem bánom.
No, jól van, mit ad a szent Isten, megvirradt, s elég az hozzá, fél négy után felkelt. Fogta magát, felment a királyhoz. Mikor felért a királyhoz, megállt a kapuban. Ott állt az õrség; nem akarták beereszteni. Azt mondja a katonának:
- Te katona! Eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Menj innét, te gyerek! Jól tudod, hogy katona vagyok, nem azt teszem, amit én akarok. Megkérlek, menj dolgodra!
- Katona - mondja neki -, még egyszer kérlek, eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Hallgass ide! Majd beeresztelek, csak elõbb megkérdezem azt, aki fölöttem áll, és nekem parancsol.
Jól van. A katona mindjárt megy a fõhadnagyhoz, szól neki:
- Nézd s nézd, itt egy ember azt akarja, hogy eresszem be.
- Mondd neki, hogy jõjjön fel!
No, Rózsa mindjárt bemegy:
- Adjon Isten jó napot, kedves fõhadnagy!
- Szintúgy te is élj, ember. Mit akarsz?
- Mit akarok? Beszélni akarok a királlyal.
- Hej - mondja -, a királlyal nem beszélhetsz. A király még alszik. Ha fel akarod ébreszteni a királyt, nézd, most négy óra van. No jó, eredj. Ha beengednek, beszélj vele. De Isten tudja.
No, jól van. Felmegy. Úgy sikerült, hogy senki sem állította meg, egyenesen a király ajtajáig jutott. Mikor a király ajtajához ér, kopogtat az ajtón; nem jön senki. Úgy rávágott az öklével, hogy majdnem betörte az ajtót. A király szól a tisztiszolgájának:
-Nos, kelj fel, hallod, hogy valaki kopogtat az ajtón.
- Igen, felséges király.
- Talán csak nem tolvajok?
- Nem, király; talán valaki téged keres.
- Eredj, nyiss neki ajtót!
Felkel a tisztiszolga, megy ajtót nyitni neki.
- Adjon Isten jó reggelt!
- Szintúgy te is élj sokáig, ember.
- Hallgass ide! Légy szíves, szólj a királynak, hogy beszédem van vele.
No, fogja magát a tisztiszolga, visszamegy a királyhoz, mondja neki:
- Nézd, király, itt van egy fiatal ember, aki beszélni akar veled.
- Eredj vissza, mondd meg neki, hogy menjen le a konyhára, ott egyék, s majd ha felkeltem, kimegyek, hogy beszéljek vele.
Jól van. Mit ad a szent jó Isten, visszamegy a tisztiszolga, szól neki. De õ ezt mondja:
- Hallgass ide, ember! Mondd meg neki, hogy most jõjjön le, mert most akarok beszélni vele. Ha nem jön le rögtön, baj lesz.
Nagy dolog volt, ha valaki azt üzente egy királynak, hogy baj lesz. No, jó. Visszamegy, jelenti a királynak. A király azt mondja:
- Mondd meg neki, hogy nem tud ennyit meg ennyit várni, amíg felkelek?
A tisztiszolga megint beszél vele. Õ megfogja a tisztiszolgát, a szemét lenyomja a nyakáig, a fejét visszatekeri a feneke irányába. Így küldi vissza. A király látja, hogy a tisztiszolga farral közeledik felé.
- Szent Isten - mondja -, itt már baj van, mert farral jön, a feje a feneke felé van fordítva.
A király gyorsan összeszedelõzködik, felkel. Odamegy hozzá:
- Mit akarsz, ember?
- Ó Istenem - mondja -, nem akarok semmit. Tudod-e, ki vagyok?
- Nem tudom.
- Én vagyok az öreg kondásnak a fia. Apám olyan beteg, hogy nem tud jönni; én jöttem helyettesíteni.
- Nagyon helyes - mondja neki. - Hallgass ide, fiam. Eredj le a konyhába, adj parancsot, mondd, hogy én üzenem, hogy adjanak enned, innod. Ott van a disznóól, lemégy a disznókhoz, felköltöd a disznókat, s apád biztosan elmondta neked, merrefelé kell menned a disznókkal.
- Igen, király - mondja neki.
- No, Isten veled.
Lemegy a konyhára, mindjárt készítenek neki ételt, italt. Iszik, megy a disznóólba. Mikor elkiáltotta magát, az összes disznó haptákba állt. Elõfut a kan, szalutál neki, azt mondja:
- Nos nos, Rózsa, látom, hogy megsajnáltad apádat. Mert apád öreg volt, és már nem tudta gondunkat viselni. Azt hiszem, te olyan ember leszel, aki úgy viseli gondunkat, hogy minden jó legyen.
- Ne féljetek, csak hallgassatok rám, hogy mit mondok nektek.
És megkérdezi: - Ettetek?
- Nem.
- No, akkor ennetek adok.
Mindjárt enniük adott, s megitatta õket. Ezután mondja a kannak:
- Állj ki, azonnal sorakoztasd fel az összes disznót csapatokba, s állj az élükre. Mikor elétek állok, leadod nekem a rapportot, indulunk ki a mezõre.
A kan mindjárt megy, parancsot ad, a disznók felállnak haptákba, sorakozóba. Jön János (! Rózsa !), a kan mindjárt elõáll, leadja neki a rapportot, hogy hová mennek. Rózsa az élükre áll, a disznók követik.
Végigmennek a városon csapatokba rendezve, s adja nekik a parancsot, mint a katonáknak, úgyhogy az egész világ kikönyökölt s utánuk nézett, hogyan vonulnak. No, erre az egész világ azt mondta, hogy ez nem tiszta ügy, valami ördöngõsség van benne. Elöl ment a kan, felemelt fejjel, mint egy tiszt kivont karddal. Indultak ki a mezõre. Mikor kiértek a mezõre, Rózsa rögtön kiadta a parancsot. Elég az hozzá, hogy legalább két órát gyakorlatoztak a disznók. Mikor letelt a gyakorlat, Rózsa csak gondolt egyet, és a fû térdig ért (?). Kiadja a parancsot, hogy most pihenjenek le a disznók, és egyenek. A disznók mindjárt nekilátnak az evésnek, ivásnak. Jön a dél, hogy behajtsa õket. De már elõzõleg parancsba adta a konyhán, hogy neki ne fõzzenek mást, csak tört paszulyt és egy nagy puliszkát, meg két fej káposztát. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, délben megjönnek a disznók a mezõrõl. No, mikor a disznók megjöttek a mezõrõl, behajtotta õket az ólba, s õ ment a konyhába. Leül az asztalhoz, vár. Kérdi tõle a szakácsné:
- Mi az? Miért nem eszel?
- Ej, addig nem eszem, amíg le nem jön a király tisztiszolgája ide mellém.
No, mindjárt parancsot adnak neki. Lejön hozzá a király tisztiszolgája:
- Mit akarsz, Rózsa?
- Ej - mondja -, mit akarok? Mondd meg a királynak, hogy azonnal jõjjön le ide mellém!
Visszamegy a tisztiszolga a királyhoz, jelenti a királynak.
- Nos nos - mondja neki -, mondd meg neki, hogy most nem érek rá, hanem majd késõbb lemegyek.
- Hej - mondja neki -, király, jól tudod, hogy mit mûvelt velem. S nem szeretném, ha veled is az történnék, ami velem történt. Mert ha nem akad olyan ember, aki visszafordítsa a nyakamat, egész életemre így maradok világ csúfjára. Inkább menj le, nézd meg, mit akar tõled.
No, jó. Mindjárt kapja magát a király, lemegy Rózsához a konyhába. Mikor leér Rózsához a konyhába, azt mondja neki Rózsa:
- No király, ideülsz mellém. Itt van ez a paszuly.
- Látom, Rózsa.
- Felét te eszed meg, felét én eszem meg. A puliszkát kettévágjuk, egyik felét te eszed meg, másik felét én. A káposztát kettévágjuk, fele káposztát te eszed meg, felét én.
- No Rózsa - mondja neki -, légy szíves, könyörülj rajtam. Könyörülj rajtam, mert ha én megeszem ezt a paszulyt s megeszem ezt a puliszkát, már csak az kell, hogy hozzák a koporsómat s belé rakjanak, kivigyenek a temetõbe és eltemessenek.
- Király, akárhogy csûröd, akárhogy csavarod, úgyis meg kell enned.
Elgondolkozik a király:
- Itt már nincs mentség, meg kell ennem.
Leül a király, nekilát, hogy megegye õ is a maga adagját. Elég az hozzá, hogy mikor megette, huszonnégy orvos rögtön hordágyra fektette, felvitték egy külön szobába, s abban a helyben kimosták a gyomrát. No, jó. A király összehívja a minisztereit, egy kis gyûlést tartanak. Azt mondja a király:
- Hej, drága minisztereim, mostanáig igazgattalak benneteket, és mindeddig sohasem gondoltam arra, hogyan élnek az emberek a világon, hogyan él az ország, hogy a szegény emberek meg a gazdagok, meg mindenféle nép, meg legyenek elégedve. De Isten tudja, mióta ez az ember idejött, megeszi a fejemet. Hogyan tudna segíteni valaki ezen a dolgon?
- Hej - mondja egyik öreg minisztere -, király, nem tudom, hogy menekülhetsz meg ebbõl. Itt most már félig melletted van a halál. Senki sem tudja megjövendölni, hogy életben maradsz-e, vagy sem.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, Rózsa folytatja a munkáját. Evett, aludt, kétszer kint volt gyakorlaton a disznókkal. Telik az idõ, esteledik. Estére már meghagyta a szakácsnénak, hogy bivalyhúst fõzzön neki vacsorára, és a bivalyhúst csak félig fõzze meg, ne fõzze meg egészen; s puliszkát, mellé savanyú káposztát. No, jó. Mit mondjak, ugyanúgy végezte a dolgát, mint délelõtt, és estére, vacsorára bejött. Már az emberek, a gyerekek is mind tudták, hogy jön Rózsa hazafelé. Az egész világ kint állt a járdán. Annyi volt az ember, hogy verték le egymást, hogy jönnek a király disznai. No, jó. Visszaérkezik, asztalhoz ül, szól a szakácsnénak:
- Kész a vacsora?
- Még egy kicsit fõnie kellene.
- Semmit! Vedd le, tedd az asztalra!
Leveszi, odateszi az asztalra. Megy az üzenet a királynak, hogy jõjjön le. A király lemegy, ránéz, és elsírja magát:
- Rózsa, könyörülj meg rajtam! Meg akarsz ölni?
- Nem akarlak, király - mondja neki. - Csak azért nem hagylak, azért kényszerítelek enni, hogy te is lásd, hogyan tápláltad a szegény embereket. Hogyan kell a szegény embereknek dolgozniuk, amíg leesnek a lábukról, még a gatya is izzad rajtuk. S neked mégis voltak embereid, akik a szegény embereket korbácsolták. Még a maguk kicsi ételét sem ehették meg úgy, ahogy a jó Isten meghagyta, hanem úgy, ahogy volt, meg kellett enniük, s már kellett futniuk ki a te munkádra, hogy neked dolgozzanak. Na, most te is edd meg, éppen úgy edd, mint ahogy õk ették. Hogy tanulj tisztességet, hogyan kell megbecsülnöd a szegény embert.
Nem volt mit tennie; a király leült, õ is ette a húst, úgy fõtlenül, ahogy Rózsa ette. Mikor befejezte, a doktorok megint fogták, vitték, kimosták. Most már nagy baj volt. Azt mondja:
- No, most már tényleg meg kell halnom. Nem élhetek tovább. Ha Rózsa még egyszer ezt mûveli velem, hozzátok a koporsót, tegyetek bele, temessetek el.
Elég az hozzá, hogy a palotában már várták azt a percet, a harangszót, amikor a király meghal. Rózsa kiment a disznókkal. Mit ad a szentséges jó Isten, azt mondja neki egyszer a kan:
- Nos nos, Rózsa, tudd meg, hogy van itt egy nagy dolog.
- Miféle dolog?
- Hallgass ide! Egy kilométerre innen van egy tej-tó. Oda jár három szent földrõl (?) három réce. Récebõrben vannak. Az a három réce leszáll, leveti magáról azt a récebõrt, átbucskázik a fején, átváltoznak három arany lánnyá. Bemennek a tóba, két óráig fürödnek. Ha letelt a két óra, megint kijönnek, megint magukra öltik azt a récebõrt, felrepülnek, és visszatérnek abba az országba, ahonnét jöttek.
- És ezzel mit akarsz mondani?
- Hallgass ide! Itt van a szerencséd! A legkisebbik lányt neked rendelte a szent jó Isten, hogy õ legyen a feleséged.
Mert az a kan is varázsló volt, mint õ is. Csak Rózsa még nagyobb varázsló volt, mert õ tízzel túlhaladta a százat, a kan csak százig volt elvarázsolva.
- Hej Istenem - mondja neki -, egész könnyen elfoghatod. Amikor levetik magukról a récebõrt, és a saját ruhájukba öltöznek, majd levetik magukról azt a szép ruhát, és elrejtik a parton, amíg õk fürdenek, te odamégy, elbújsz, és megfigyeled, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Felkapod a ruhát, és azzal együtt elrejtõzöl. Amikor megfürödtek, kijönnek, fogják a ruhájukat, és távoznak. A legkisebbik nem fogja találni a ruháját. Kiáltani fog neked: "Ki vette el a ruhámat? Ha elvetted a ruhámat, ha öreg ember vagy, légy apám. Ha fiatal vagy, légy a férjem. Ha nõ vagy, légy a testvérem." Ekkor te mondd, hogy itt vagyok. S akkor ameddig fel nem esküszik a botod végére, hogy soha életében se jóban, se rosszban nem lesz senki másnak a felesége, csak a tiéd, addig ne add vissza neki a ruháját.
No, úgy is történt. Mit ad Isten, Rózsa kiment, és pontosan délben jött a három réce. Leszálltak, levetették magukról a récebõrt, majd levetkõztek a ruhájukból. Õ jól megfigyelte, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Mindjárt odacsúszott hason, összemarkolta a ruháját, és elbújt. No most, miután elbújt, várta, hogy múljék az idõ, amikor kijönnek. Végignézte a fürdésüket. Tényleg úgy beleszeretett a legkisebbik lányba, hogy nem tudott szabadulni tõle, az életét is odaadta volna érte, ha a világon valaki bántani merte volna. No jó, azok készülõdnek, kijönnek a vízbõl, felöltöznek, indulnak. A legkisebbik szól:
- Nos nos, drága kedves testvéreim, engem itt hagytok?
Erre azok így válaszolnak:
- Te! Volt valakid, valaki szeretõd, mi mit tehetünk? Nekünk mennünk kell, mert apánk megöl.
Azzal felrepültek és távoztak. Õ ott maradt.
- Nos nos - mondja -, ha öreg ember vagy, könyörülj meg rajtam, légy apám, add vissza a ruhámat, hogy mehessek. Mert nekem olyan rosszféle apám van, hogy mikor hazaérek, darabokra szaggat. Ha fiatal férfi vagy, légy a férjem. Ha nõ vagy, légy testvérem. De légy olyan szíves, ne tartóztass fel sokáig, mert itt halok meg.
Erre õ így felel:
- Akkor adom vissza, ha felesküszöl a botom végére, hogy sohasem leszel senki másnak a felesége, csak nekem. Mindjárt huszonnégyszer felesküdött a botja végére, hogy nem lesz senki másnak a felesége, csak neki. Úgy is lett. Mit ad a szent jó Isten, visszaadta a ruháját, õ fogta magát, távozott. Rózsa hazatért. Mikor hazaért, bement a konyhába, leült és várakozott. Elgondolta magában:
- Nem gyötröm tovább a királyt, elég volt neki kétszer. Hanem lehívatom ide hozzám, hogy beszéljek vele.
No, a király azonnal lemegy hozzá. Azt mondja neki:
- Ülj le, király!
De a király már remegett a félelemtõl. Azt hitte, hogy megint ennie kell.
- Hallgass ide, király! Nézd, beszédem volna veled. Szeretnék hazamenni.
- Nem - válaszolja -. Hanem mondanék neked valamit. - Miért ne? - mondja.
- Idenézz - mondja neki -. Itt és itt van egy kertem, arany gyümölcsfákkal, körtefákkal, almafákkal. Amilyen gyümölcsfa a világon létezik, mindenik megvan ott, tiszta aranyból. Ott vannak a világ legnagyobb vitézei, a világ legerõsebb emberei, a világ legszebb asszonyai. Feljogosítalak rá, hogy elmenj abba a kertbe, s ott mulass, amennyit akarsz. S ha nem fog megtetszeni neked, mikor visszajössz, vágd le a nyakamat, hogy ne éljek tovább.
- Rendben van, király, de megjárod, ha esetleg nem úgy van, ahogy mondtad, mert visszatérésem után könyörtelenül levágom a nyakadat, s nem élsz tovább. Semmi baj. Miért tette ezt a király? Azért, hogy legalább egy kis ideig ne gyilkolja. Úgy is történt. Magyarázni kezdte, hogy merre s merre kell mennie. Azt mondja erre:
- Nekem ne magyarázd, mert én úgyis tudom, merre van. Csak azt akartam, hogy mondd ki, hogy mehetek.
No, úgy is volt. Mit ad a szent jó Isten, megy az ólba a kanhoz. A kan már várt rá.
- No, Rózsa, mi van?
- Semmi. Tudod-e, merre kell menni?
- Tudom. Ülj fel a hátamra.
Felugrik a kan hátára, és útra kelnek. Mentek ahogy mentek, mint a gondolat. Csak gondolt egyet, és máris odaértek. Mikor odaértek, csakugyan, olyan kertet életében sem azelõtt, sem azután soha nem látott. Mikor a kapun benyitott, tiszta aranyból voltak a karfák. Mikor betekintett, még a paradicsom a szent égben sem lehetett olyan szép, mint az a kert. De õ nem volt úgy öltözve, mint azok a vitézek, akik ott találkoztak. Elég az hozzá, félrehúzódott az egyik sarokba egy almafa alá, és leült egy zöld asztalhoz. Rendelt magának egy deci pálinkát. Mikor a pincér jött és hozta a deci pálinkát, végignézett rajta:
- Szent Isten, nagy a te akaratod, hogy került ide ez a szegény ember?
De mindjárt eszébe ötlött, hogy más nem jöhetett, csakis olyan ember, aki nagy erõvel bír. No, mit ad a szent jó Isten, egyszer csak látja, hogy nyílik a kapu, jönnek a vezérek, jönnek a vitézek, jönnek a világ legerõsebb emberei, hogy azt hihetted volna, verik le egymást. No jó, az egyik ilyen italt ivott, a másik amolyan italt, másik más italt. Elég az hozzá, egyszer csak látja, hogy az egyik arany almafára leszáll az a három lány, átbucskáznak a fejükön, az a három lány, akik abban a tóban fürödtek, ahol õ a disznókkal volt. Mikor átbucskáztak a fejükön, a legkisebbik lány, mihelyt meglátta, azonnal ráismert.
- Ej - mondja a nénjeinek -, mos nos, drága kedves testvéreim, nekem mennem kell, mert itt van a szeretõm, s én mással nem maradhatok itt, csak õvele.
Fogja magát a lány, egyenesen odamegy Rózsához:
- Adjon Isten jó szerencsét, drága kedves szeretõm!
- Szintúgy te is élj, drága kedves szeretõm - feleli - No, rendeljek neked is egy adag pálinkát?
- Rózsa drága, ne rendelj nekem, mert én nem iszom.
Éppen csak azért jöttem, hogy lássalak.
- No, nincs semmi baj.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, elég az hozzá, hogy egyszer mit lát? Egyszer a felhõk közül egy felhõ leereszkedik a kert fölé, és a felhõrõl leugrik egy arany huszár, lovastul. Mikor az az arany huszár leugrott, leszállt a lováról, a lova gyeplõjét ráakasztotta a csapra, odalépett az egyik asztalhoz, s a legfinomabb borból rendelt egy teli asztalra valót. Nekilát az ivásnak, parancsot ad a hegedûsöknek. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, fogja magát az a huszár, táncra perdül, hogy azt hinnéd, a csillagok is lehullnak az égrõl. A legszebb nõkkel; megtáncoltatja a nõket. Egyszer aztán odalép az õ asztalához, és felkéri a szeretõjét. Mikor a szeretõjét felkérte, erõsen megharagudott Rózsa. Felállt, ránézett, s azt gondolta magában:
- No, most úgy megcsapom, hogy még a világból is kiesik. De inkább mégsem csapom meg, azért, hogy megmutassam az embereknek, kicsoda ez.
Odamegy hozzá, elkapja a gallérját:
- Megáll, te!
- Mit akarsz tõlem? - kérdezi a huszár.
- Semmit - mondja. Ne figurázz, mert a kezemben vagy. Ha nem változol vissza arra a formádra, amilyen máshol vagy, tudd meg, hogy hamuvá morzsollak. Kezemben van a halálod így is, úgy is. Velem hiába figurázol, mert nincs kivel.
Mikor megszorította a gallérját, a nyavalya kitörte. Mindjárt átbucskázott a fején; ki volt? A huszonnégy fejû sárkány.
- No - mondja az embereknek -, emberek, tetszik nektek ez az ember? Milyen szép, pompás volt, tiszta arany. Látjátok, hogyan csalja meg az ördög a világot! Akkor megmarkolta, kettészakította. Az egyik felét elhajította a világ végére, lett belõle egy forrás. A másik felét hazahajította a saját udvarára. Ebbõl a felébõl lett az udvarán egy háromszáz méteres istálló. S lett egy kút, olyan hogy soha nem fogyott ki belõle a víz. Ezzel felült a kanjára, elbúcsúzott a szeretõjétõl, elindult, hazatért a királyhoz. Mikor megérkezett a királyhoz, a kapuban a királyi rezesbanda fogadta. Zeneszóval kísérték be királyhoz. Most már nem oda, ahol eddig lakott, hanem a király elsõ szobájába; éppen akkor tartotta gyûlést. No, a miniszterek mindjárt körbevették, mellé gyülekeztek:
- Nos nos, Rózsa, te nem ezt érdemled; te azt érdemled, hogy a király melletti ember légy. S te legyél a legnagyobb ember a király mellett. A király csak annyival nagyobb nálad, hogy egyszer elõtted meríti a kanalat a tálba. De minden más rád van bízva.
- Hej - mondja -, nekem nem kell a királyság. Hanem csak annyit kérek a királytól, hogy amelyik malac a tavasszal elõször született, azt adja nekem. Ez lesz a fizetségem. Aztán a király éljen boldogan, ameddig akar.
Mindjárt megtapsolják a miniszterek meg a király, hogy éljen Rózsa, soha nem felejtkeznek el róla. Bármikor bajba kerül a király, az õ kezére számíthat. No, elég az hozzá, lemegy a disznóólba, és kiválasztja azt a malacot, amelyik a tavasszal elõször született. Nyakába veszi, s indul vele magának:
- Isten veled, király!
- Szintúgy te is élj, drága kedves fiam!
Amikor kilépett az udvarról, kilépett a kapun, a királynak minden istállója üresen maradt. A palota is mindenestül elköltözött, nem maradt többé palota, csak egy régi kis ház maradt a helyén. Minden átköltözött oda, ahol Rózsa lakott. No, mire hazaért Rózsa, apját otthon találta, s mire õ hazaért, készen állt két arany bölcsõ. A levegõben hintáztak, egyikben az anyja, másikban az apja. Apja mellett is huszonnégy szobalány, anyja mellett is huszonnégy szobalány, s legyezték õket, hogy bár egy légy se közelíthessen hozzájuk, s nyugodhassanak, ahogy a szent jó Isten engedi. No, hazaér Rózsa, kezet fog az öccsével, megcsókolja, meg az anyját is, az apját is. Elég az hozzá, kérem, hogy nagy öröm volt. Olyan nagy öröm volt, hogy senki másnak nem lehetett nagyobb. Az mondja az apjának:
- No, kedves tata, eddig rab voltál, mostantól fogva csak egyél, igyál, mulass, menj, ahová akarsz, ahány éved még van az életbõl. Most minden a tiéd.
No, múlik az idõ, mint a mesében. Telt az idõ, Rózsa már húsz éves volt. János ránézett, és gondolta magában:
- No, milyen vitéz volt a bátyám! Én sem maradhatok szégyenben, én is felmutatok valamit. Elindulok, addig megyek, amíg még nagyobb vitéz nem leszek, mint õ. S ha nem leszek nagyobb vitéz, soha többé vissza nem térek. Ezzel fogta magát, elbúcsúzott anyjától, apjától és bátyjától. A két testvér úgy sírt, hogy azt hihetted volna, megszakad a szívük, amiért el kell válniuk egymástól. Azt mondja neki Rózsa:
- Nos nos, drága kedves öcsém, ne búsulj, mert ha akárhol bajba kerülsz, segítségedre sietek.
Azt mondja erre János:
- Nos nos, drága kedves bátyám, nézd ezt a zsebkendõt. Neked adom, tedd el, s úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Amíg a zsebkendõm tiszta marad, addig tudhatod, hogy épségben vagyok, nincs semmi bajom. Amikor ezen a zsebkendõn három pecsét támad, akkor tudhatod, hogy bajban vagyok. Amikor a zsebkendõm szennyes lesz és teli lesz pecséttel, akkor tudhatod, hogy meghaltam. Akkor elindulhatsz megkeresni.
Azzal fogta magát, elindult. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Mit ad a szent jó Isten, kiment az országból. Másik országba érkezett. No már most, mikor ebbe a másik országba érkezett, hová érkezett? A Vörös király országába. Mikor beért az országba, betért az ország szélén álló legkisebb házba. Mikor oda betért, ki lakott abban a kis házban? Egy öreg ember meg egy öreg asszony.
- Adjon Isten jó estét, édesanyám!
- Szintúgy te is élj sokáig, szép férfi! Sok szép férfit láttam, de ilyen szép férfit soha életemben nem láttam.
- Ó Istenem, anyám - mondja neki -, légy szíves, adj egy kis szállást egy éjszakára, hogy ne kelljen kint aludnom. Reggel tovább megyek.
No, mindjárt szállást adtak neki, ennie adtak, minden, s ott aludt azon az éjszakán. Reggel felkel, megmosdik, megköszöni a szállást, odébb áll. Hová ért? Beért a fõvárosba, az ország fõvárosába. Mikor odaért, mindjárt látta, ki van írva: a király vendéglõje. Belép a király vendéglõjébe, s mikor belépett a király vendéglõjébe, leült egy asztalhoz, és körül nézett abban a nagy, fényes vendéglõben. Rögtön elõtte termett huszonnégy pincér. Meghajolnak, köszönnek neki. Mert õ már nem olyan ócska ruhában járt, mint Rózsa, amikor még szegények voltak. Most már õ is gazdag volt: vitézi ruha, páncél volt rajta.
- Mit parancsolsz, vitéz? - kérdik tõle.
- Ó Istenem - mondja -, nem parancsolok sokat; legyetek szívesek, adjatok valami reggelit.
- Mi legyen az a reggeli?
- Egy kétéves borjú sülve, egy százakós hordó bor, meg ami mellé jár: kenyér, savanyúság, minden, hadd egyem; mert régóta úton vagyok, éhes vagyok.
Mindjárt levágnak egy kétéves bikaborjút, megsütik, hamarosan elébe teszik. Fogja magát János, pillanatok alatt egy-kettõre megeszi. Ököllel beüti a hordót, fél kezébe fogja, s megissza a százakós hordó bort. Mikor kiitta a hordót, sok vitéz volt ott, de mind egymás szemébe néztek.
- Jaj - mondják a vitézek -, sok vitéz volt már itt, de ilyen vitéz még nem volt azok között, akik ide járnak ebbe a vendéglõbe, aki ilyen gyorsan megegyen egy ekkora marhát és megigyon ennyi bort!
Telik az idõ, ott idõzik, amennyit idõzik, s mit ad a szent jó Isten, egyszer csak mi történik? Egyszer csak látja, hogy megint nyílik az ajtó, és ki lép be? a Vasvitéz. Mikor a Vasvitéz belépett, akkora lármát csapott a rajta levõ vasakkal, hogy azt hitted volna, összedõl a vendéglõ. Mikor megpillantja Jánost:
- Szervusz!
- Régóta szerettem volna találkozni veled - mondja neki János. - Hála legyen Istennek, hogy most összetalálkoztunk.
No, kezet fog a két vitéz, leülnek az asztalához.
- No - kérdezi -, éhes vagy?
- De még milyen éhes vagyok!
- No, parancsold meg, hogy együnk még egy borjút ugyanúgy, mert én sem laktam jól.
Megint rendelnek egy kétéves bikát sülve, megeszi a két vitéz. Azt mondja neki János:
- Nos nos, ha már összetalálkoztunk, szeretnék kötést tenni veled: esküdjünk fel két édes testvérnek. Hogy sohasem hagyjuk el egymást, se rosszban, se jóban.
- Hogyne - feleli -. Én is éppen most gondoltam arra, hogy ezen a hosszú úton hátha valamikor találkozom olyan emberrel, aki jó szívvel legyen irántam.
Mindjárt felesküsznek a kardjukra - de nem kardjuk volt, mert akkoriban pallosok voltak -, felesküsznek a pallosukra huszonnégy ízben, hogy édes testvérek lesznek. No, miközben ott isznak, nem sok idõ múltán ki érkezik? a Szél fia. Mikor meglátja Jánost, õ is egyenesen odamegy hozzá:
- Adjon a Szent Isten jó napot!
- Hallottam híredet - mondja neki János. S már alig vártam, hogy találkozhassam veled. Ülj le, egyél te is. Leül mellé a Szél fia. Most már hármasban voltak.
Nemsokára jön a szent Nap fia. Õ is leül melléjük. Most már négyen voltak felesküdött testvérek. Eltelik vagy fél óra, ki érkezik? Arany országból az Arany király fia. Látja a négy vitézt, néz jobbra, néz balra, merre tartson, hát hozzájuk. Odamegy õ is hozzájuk. Leül közébük, úgyhogy most már öten esküdtek fel édes testvérekké. Fogják magukat, mulatnak nagyba. Most már egymás tetejében álltak a százakós hordók, elérték a vendéglõ mennyezetét. Nagy mulatságot csaptak, közben beesteledett. Mit ad a jó Isten, egyszer csak belép a Fekete világból három ördög. Egyik ördög hétfejû, másik tizennégy fejû, harmadik huszonnégy fejû. Leülnek egy másik asztalhoz. Rendelnek maguknak egy hordó pálinkát, mert az ördög nem iszik bort, csak pálinkát. Mulatozásba fognak az ördögök. Azt mondja János a többieknek:
- Nézzétek csak, milyen szépen mulat az a három vitéz. Vajon jóravalók? Esetleg tudjátok, hogy kik ezek?
- Hogyne - mondja a szent Nap fia -, ismerem õket. Három ördög, Fekete világ királyának a három fia.
No, jó. Múlik az idõ. Egyszer csak ki érkezik? A világ három legerõsebb embere: Csontvitéz, Penészvitéz, Favitéz. Bejövet berúgták az ajtót, s felfuvalkodottan gorombáskodásba kezdtek, mert érezték, hogy õk a legerõsebb emberek az egész világon. Leültek az egyik asztalhoz, s mindjárt megparancsolták a hegedûsöknek, hogy senkinek se játsszanak, csak nekik. A hegedûsök úgy játszottak, hogy azt hitted volna, vége a világnak.
Egyszer csak azt mondja Penészvitéz Favitéznek:
- Nos nos, te!
- Mi az?
- Menj oda, és kenj le egy pofont annak a legkisebb ördögnek. Nézd, hárman vannak, s milyen peckesek!
- Hogyne - feleli. Feláll, odamegy a három ördög asztalához. Mikor megcsapja a legkisebb ördögöt, a tízfejût, mikor pofonvágja, mindjárt lisztté-hamuvá ment szét. Aztán Csontvitéz is odamegy, úgy megüti a másikat is, a harmadikat is, agyoncsapja õket, hogy a három ördög semmivé lett. János mindezt látja, végignézi, nem tetszik neki a dolog. Telik az idõ, odalép az õ asztalukhoz Penészvitéz. Azt mondja nekik:
- Nos nos, nagy vitézek vagytok? Honnét kerültetek ide? És nem akartok bemutatkozni, hogy kik vagytok?
Azt mondja neki Vasvitéz:
- Te! Mi nem mentünk a ti asztalotokhoz, miért nem hagytok bennünket mulatni? Mi bajotok van velünk?
- Hej - mondja -, még pofázol is, te szar!
Mikor leken egy pofont Vasvitéznek, az hamuvá válik. Ugyanúgy megcsapja ezt is, azt is, emezt is, amazt is, mindõjüket megölte Penészvitéz. Egyedül maradt János meg Arany király fia. Azt mondja János az Arany királyfinak:
- Te! Mennünk kell innét. Mert az jön, s bennünket is megöl.
Azt mondja Arany királyfi:
- Nem bánom. Menjünk innét, mert ezek tényleg elbánnak velünk.
- Hej - mondja neki János -, úgy látszik, félsz.
- Hát hogyne félnék, mikor látod, hogy a drága barátainkat megölte.
- No, ne félj. Maradj itt, én egy kicsit kimegyek vizelni.
János kimegy szükségre, vizelni. Megáll az egyik fal mellett, és vizel. Jaj, egyszer csak odalép mellé egy ember, megfogja a kabátját, megrázza, s mondja:
- Ember, legyen benned irgalom! Ne vizelj tovább, mert a vizeleted mindjárt elviszi a várost. Mindjárt vége van a városnak, belefúl a vizeletedbe.
Abbahagyja János, ránéz, visszamegy a vendéglõbe. Mit ad Isten, mire visszaért, Arany királyfit is megölték. Egyedül maradt János. Azok már hallották hírét, de nem ismertek rá, hogy õ János. Fogják magukat, s úgy viselkednek, ahogy nem szabad. Volt annak a vendéglõsnek egy lánya. Olyan szép volt, hogy õ volt a legszebb nõ a világon. S akkor éppen azért jött az a három vezér, hogy magával vigye azt a lányt. Azt mondja Penészvitéz a vendéglõsnek:
- Hozd ide a lányodat, hogy énekeljen a színpadon, mert ha nem, sem a vendéglõbõl, sem belõle még hamu sem marad.
Elõhívták a lányt. Énekelni kezdett a lány, úgy, hogy majdnem leszakadt az egész vendéglõ. Ahány vezér ott volt, ahány vitéz ott volt, sírt az egész nép, olyan szépen énekelt. Miért énekelt? Mert tudta, hogy ez az utolsó éjszakája van, utána ezek elviszik. Leugrik a lány a színpadról, s hová megy, egyenesen Jánoshoz. Azt mondja neki János:
- Ülj le mellém nyugodtan, ne félj!
A pincérek mindjárt odasereglettek a lányhoz, hogy mit kíván inni. Mindjárt pezsgõt tesznek elé, ami csak a szívének jól esik. A lány ivott Jánossal kettesben. Odaszól neki Penészvitéz:
- Nos nos, engedd ide a lányt mihozzánk!
- Hej - mondja nekik -, nagy fába vágtátok a fejszét. De tudjátok meg, hogy innét most már ki nem mentek! A kezemben vagytok, most számoltok mindenért, amit életetekben mûveltetek, az egész földön, hány embert tönkretettetek, hány embert megcsúfoltatok! Most leszámolunk!
No, jó. Mit ad Isten, csak gondol egyet János, és mikor egyet fújt, az egész vendéglõt páncél vonta be kereken. Mikor amazok látták, egymás szemébe néztek. Mondja nekik Favitéz:
- Ide figyeljetek! Mi ez? Úgy rávágok ököllel erre a falra, hogy kidõl!
Rávág a falra Favitéz, de még nyoma sem látszik az ütésnek. Rávág Csontvitéz, semmi. Penészvitéz olyan erõs volt, hogy amikor öklével belevágott a falba, kimarjult a karja a falon, de így sem ért el semmit.
- No - mondja -, most idejösztök hozzám, hogy számoljunk!
A három vitéz térdre borul, és így beszélnek: - Nos nos, János, tudtuk, hogy erõs ember vagy, de hogy éppen ilyen erõs, azt nem tudtuk.
- No - mondja nekik -, gyorsan-gyorsan támasszátok fel a három ördögöt, úgy, ahogy voltak.
Odamegy Penészvitéz, csak egyet fúj rájuk, s a három ördög feltámad.
- No, most az összes barátomat támasszátok fel! Feltámasztották az összes barátját, az utolsó szálig.
- No, most gyertek ki, hogy ne csináljunk idebent bajt. Gyerünk ki, hogy odakint meglássa a világ, mit csinálunk.
Kicipelte a három vitézt. Félkézzel megfogta mind a hármat, kivitte õket.
- No - mondja nekik -, elõbb imádkozzatok a jó Istenhez, hogy ne haljatok meg úgy, hogy nem imádkoztatok.
Megfogta Penészvitézt fél lábánál fogva, s hova hajította? oda, ahol született, ahonnét való volt, a saját házába. Ahogy a levegõben repült, az udvarukon álló fákra zuhant, s kitört a két lába. Ha nem jön ki az anyja és nem fogja fel a pendelyébe, leesett volna a földre, leesett volna a világban a földre. Amikor anyja felfogta, mondta neki:
- Nos nos, drága kedves fiam, mennyit mondtam neked, hogy ne járkálj, ne viselkedj így, mert elõbb-utóbb emberedre találsz, aki erõsebb lesz nálad, és ráfizetsz. Most ráfizettél.
- Ó, Istenem, anyám, hát ki tudhatta, hogy akad olyan ember, aki erõsebb nálam?
- Most János helyretett benneteket.
- Engem bizony helyretett, anyám.
- Mentetek volna oda hozzá, s kértétek volna meg, hogy bocsásson meg nektek, ahelyett, hogy gorombáskodtatok elõtte! Õ erõsebb nálatok. Mert az anyja az én testvérem, de õ az idõsebb, neki van nagyobb ereje.
Favitézt ugyanúgy elhajította, neki is kitört a két karja, a harmadik meg vak maradt. Mindhármójuknak testvér volt az anyja. Elég az hozzá, hogy János meg Rózsa erõsebb volt, a szentséges jó Isten után õk voltak az elsõk; õk voltak a legerõsebb emberek. No, jó. Mikor mindez megtörtént, a barátai szedelõzködtek, elbúcsúztak egymástól.
- A szent Isten legyen veled, drága barátunk, mi most megyünk. De ha valamikor bajba kerülsz, valami csapás ér, csak gondolj ránk, ott termünk melletted.
Fogták magukat, elmentek. Ki maradt mellette, egyedül Arany király fia. Azt mondja neki Arany királyfi:
- Nos nos, viszonozni szeretném azt a szívességet, amelyet nekem tettél. Légy szíves, jõjj el hozzám, hogy olyan tisztességben részesítselek, mint te engem.
- Hallgass ide! Én nem bánom; ha akarod, veled megyek; nem bánom, megyek.
Azzal fogták magukat, elmentek Arany országba Arany királyhoz. Mikor megérkeztek Arany királyhoz, az az Arany király hatalmas, híres király volt, de mikor meglátta Jánost, térdre esett elõtte.
- Nos nos, drága kedves fiam - szólt -, hogyan akadtál erre az emberre?
- Hej, apám, ha tudnád, hogy õ kicsoda, s milyen ereje van, egy szót sem szólnál.
- Tudom, drága kedves fiam, hogy miféle ember ez. Hanem, fiam, a legnagyobb tisztességet, a legnagyobb kedvességet, s amibõl csak tudod, hogy a legdrágább és legfinomabb, azt mind elébe kell rakni. S menj be a két húgodhoz - mert Arany királynak volt két lánya -, menj be a két húgodhoz, mondd meg nekik, hogy ha életükben valaha kifestették magukat, úgy fessék ki magukat, hátha valamelyikõjük megtetszik neki, és feleségül veszi. S ha feleségül veszi, bizony mi leszünk az egész világon a legboldogabb emberek.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, szólt a húgainak, s mindjárt huszonnégy szobalányuk nekiállt festeni õket, s mint a mesében, azt hihetted volna, hogy az égbõl földre szállt angyalok. Vacsorára bejöttek oda mellé. Egyik baloldalt ült, másik jobboldalt. Amit csak tudtak neki vallani, ami legszebb volt az életben, hogy beszéljenek róla, arról mindenrõl diskuráltak vele. Mindenféleképpen azt akarták, hogy akár a kisebbikbe, akár a nagyobbikba, beleszeressen János, és feleségül vegye. De Jánosnak minden ingyenvaló volt. Mert volt egy útja, amelyet el kellett végeznie, s ameddig el nem végezte az útját, mást nem tehetett. Csupán tisztességbõl beszélgetett velük. Ahogy illett, csúnya szavakat abszolút nem használt. Így telt az idõ tizenkettõig. Mikor tizenkettõre járt az idõ így szólt hozzájuk:
- Szeretnék lefeküdni, mert eltörõdtem. Persze még majd beszélgethetünk.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mindenki ment, lefeküdt. A király ezt mondta:
- Nos nos, drága kedves leányaim! Menjetek be hozzá, valljatok neki szerelmet, hátha kedve lesz hozzá!
- Tata, parancsodra mindent megteszek, ha tudom.
Elég az hozzá, hogy amikor János lefeküdt, csak fújt egyet, és a szoba körül, amelyikben õ aludt, kereken páncél keletkezett, az ajtón is, amelyen nemhogy õk, hanem talán még az Isten ítélete sem tudott volna áttörni. Keresték az ajtót, de nem találtak ajtót, ahol bemehettek volna hozzá. Visszamentek apjukhoz, mondták apjuknak:
- Nézd, tata, mi van, s nézd, tata, mi van.
- Drága kedves lányom, tudtam, hogy õ olyan vitéz, hogy mindig védekezik, hogy valami csúfság ne tudjon behatolni hozzá. Semmi baj, leányaim, mert ha lehet, itt tartom egy hónapig, s egy hónap elmúltával majd csak belétek szeret.
No, jó. Megvirradt, a lányok mindig mellette voltak. De neki eszébe sem jutott olyasmi, hogy azt csinálja. Eltelt három nap; mikor a harmadik nap letelt, a fiú úgy gondolta, elbúcsúzik tõlük.
- Istenem, drága kedves barátom, mennem kell.
- Ó Istenem, testvérem, hogy hagyhatsz itt engem? Volna egy kérésem. Azt hittem, még ráérek vele, de most elmondom.
- Mi van veled? Hallgatlak - mondja neki.
- Van egy szeretõm, itt és itt. Életemben soha, soha nem találkozhattam vele, csak távolról, a határon át beszélhettem vele. De az õ határát sohasem léphettem át. Kétszer megpróbáltam, és mind a kétszer szecskába vágott az anyja, ahogy a dohányt vágják. Berakott a málhatáskámba, és hazaküldött a lovamon. Anyám kétszer megmentett. Összedagasztott és feltámasztott, de ha harmadszor is felaprít, soha többé nem kelek életre.
- Hej, drága kedves testvérem, ne búsulj, megpróbálkozunk.
No, elindultak, mennek. Ki volt az a lány? Egy boszorkány lánya, egy varázslóné lánya. Mentek, a határon megálltak.
- No, testvér, én már innét nem mehetek tovább. Ha tovább megyek, végem van.
- Ne félj, rakj tüzet itt magadnak, én egyedül megyek. Átlépett a határon, s mindjárt ott termett a boszorkány. Egy gereblye meg egy villa volt a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám.
Ránéz:
- Szintúgy te is élj!
- Messze van ide ez meg ez a kastély?
- Ó Istenem, fiam, ha tovább mégy, meglátod.
Tovább ment száz méterre, de ekkor már más alakban volt a boszorkány, más holmival a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám.
- Szintúgy te is élj, fiam.
- Messzire lakik az a boszorkány?
- Nem, fiam.
No, mit ad a szentséges jó Isten, odaér a kastélyhoz. Tiszta porcelán kastély volt, a fedele a felhõkig ért. Egy kacsalábon forgott, mindig szemben a szent nappal, amerrõl sütött, hogy mindig szembe süsse a nap a kastélyát. Mikor odaért, kirántotta a pallosát, s mikor egyet vágott a kacsalábra, az mindjárt kitört. A palota lezuhant. Mindjárt fogta magát, felment. Benyit egy ajtón, benyit kettõn, benyit a többin, benyit a hatodik, kilencedik ajtón. Szépséges, pompás holmik voltak ott, aranyból, ezüstbõl, gyémántból, de égvilágon egyetlen embert sem látott. Mikor a hatodikhoz ért, kopogtatott, s mikor kopogtatásra emelte a kezét, egy kis darázs, egy méh, rászállt az orrára. S ezt mondta neki:
- Nos nos, János, vigyázz, mert itt bemégy, de innét soha többé ki nem jössz, ha nem leszel elég vitéz.
- Mi az? - kérdi.
- Amikor belépsz, ez a lány felugrik a székrõl és megragad, mert erõs, páratlan. És téged bevág a saját székébe. S ha valamiképp bevág a saját székébe, te abból a székbõl soha többé fel nem kelsz. Hanem te kapd el õt, és vágd bele abba a székbe úgy, hogy a szék mind szilánkokra hasadjon. Akkor megszûnik az ereje, mert az ereje a székben van.
- Ne félj - mondja neki.
Ezzel a darázs elszállt.
Mikor kopogtat:
- Igen, bejöhetsz.
Benyit az ajtón. Mikor benyitott az ajtón, a lány felugrik, elkapta a fiút, de az galléron ragadta, (...). Mikor belerúgott, a szék gyufaszállá hasadt. Ekkor azt mondja a lány:
- János, (...), ne bánj velem csúful. Ha tudnám, hogy magadnak viszel feleségül, nem szólnék semmit, egy szavam sem volna. De tudom, hogy kinek viszel: aki három évig törte magát utánam, és csak távolról tudott beszélni velem. Nem mondom, én is szeretem, de ettõl a rusnya szörnyetegtõl, az anyámtól, nem tudtam megszabadulni. De ha vinni akarsz, vigyél, csak vigyázz, nehogy anyám téged is megöljön, engem is.
- Ne félj - mondja neki. Azzal elindultak lefelé. Mikor leértek a földszintre, mit ad a szent jó Isten, jön a rusnya szörnyeteg. Mindaddig a fogát fente huszonnégy reszelõvel, hogy felfalja a legényt.
- No nos, vitéz - mondja neki -, hová viszed a lányomat?
- Ó Istenem - feleli -, oda viszem, ahová te nem eresztetted.
- Mit beszélsz?
S akkor rátámadt, mintha egy felhõ borult volna rá. Õ elkapta a hajánál fogva, egybõl rátekerte a haját a karjára, s úgy a földhöz vágta, hogy százötven felé hasadt. Mindjárt tüzet tett rá, elégette, szétfújta a levegõbe. De ingyenvaló volt, mert alig mentek száz métert, visszaváltozott. Amíg a határig értek, huszonnégyszer megölte, huszonnégyszer elégette, de mindannyiszor visszaváltozott. Azt mondja a lány:
- Hallgass ide, János! Csak úgy tudod megölni, hogyha áthúzod a határon. Ha a határon áthúztad, s ott ölöd meg, többet nem támad fel.
Mikor legközelebb elfogta, nem eresztette el. Áthúzta a határon, megölte, elégette, s többet nem támadt fel. No, mikor a lány megpillantotta a szeretõjét, mindjárt megcsókolta, felmentek a királyhoz, megesküdtek. Akkora lakodalmat csaptak, hogy olyan többet nem létezett a világon. János eskette meg az Arany király fiát. No, a felesége is drága volt neki, de János még drágább volt. Azt sem tudta, mit csináljon, hogy János ott maradjon. De minden ingyenvaló volt. Kérdi tõle:
- Te! Miért nem maradsz itt, miért mégy világgá? Nem maradhatsz?
- A szent Isten legyen veled, nekem mennem muszáj. Fogta magát, elbúcsúzott, s ment magának.
- Hej - mondja a királyfinak az apja -, gyenge vagy, fiam. Ilyen könnyen távozik tõled egy ember?
- Ó Istenem, tata, ki tudna elébe állni? Jól látod, hogy talán csak a szent Isten tudná visszatéríteni az útjáról, nem az én szavam.
- Menj utána, s mondd neki, hogy egy menyországos bált rendezünk, s hátha azon valaki megtetszik neki és feleségül veszi, így a közelünkben marad.
- Ó Istenem, tata! Mit meg nem tennék, csak visszatérne!
- Indulj utána!
Fogta magát, utána ment.
- No János - mondja neki -, ne menj el, mert most jut eszembe, hogy menyországos bált hirdettem, s azt szeretném, hogy te is vegyél részt azon a bálon, azon a menyországon. Hadd lásd egy kicsit, hogy folyik nálunk az a bál.
- Te! A jó szívedért, jóakaratodért visszamegyek. Ha te így akarod, én nem bánom.
No, visszatért. No már most, szombaton megvolt a bál. Mindenki felkészült; színarany kocsikba színarany lovak fogva. Mintha a menyországba mentek volna, úgy mentek a bálba. Mikor azok, a világ legszebb emberei, beérkeztek a bálba, százhúsz angyal muzsikált. Hát tényleg akkora szépséget látott ott, amekkorát eddig sohasem látott. Igen boldogan érezte magát, mikor azt a nagy szépséget látta. Elébe tették az ország királyi trónusát, s elõször õt ültették a trónra. Mit ad a szentséges jó Isten, egyszer csak leereszkedik egy felhõ, pontosan tizenegy órakor. Leszáll róla egy kocsi, rózsafa virágával borítva. Benne ül egy nõ, a haja a földig ér, csupa arany, gyémánt. Csipkerózsa virított a hajában. Olyan szép volt, hogy talán az egész világon nem létezik ilyen szép nõ. Leszáll a kocsiról, amelyet huszonnégy pillangó húzott. Mindjárt betessékelték a bálba. Mikor János megpillantotta:
- No - mondja -, ha ez nem lesz a feleségem, akkor én soha az életben nem házasodom meg.
Hová ment? ahol õ ült, arra a padra ült le õ is. No, jó. János nagy örömében azt sem tudta, mit csináljon. A lány is olyan szerelmes lett Jánosba, hogy majd kiugrott a szíve. János átkarolta, ittak, mulattak, úgy érezték magukat, mint a menyországban. No, mit ad a szentséges jó Isten, egyszerre pont tizenkét órakor érzik, hogy nagy idõ jön. Minden ember bámul:
- Nézd már, eddig szép idõ volt, s most szombatra megváltozott az idõ!
Elég az hozzá, leereszkedik egy fekete felhõ, leugrik róla egy aranyhuszár lovastul. A lovát mindjárt kiakasztja a kerítéshez, és felmegy a bálba. No, olyan ügyes volt, olyan szép, magas, hogy minden nõ, mikor látta, azt hitte, hogy a szíve hasad meg. Látja a szép lány, neki is szemet szúrt:
- Hí - mondja -, milyen szép férfi!
János is szép volt, de amaz még szebb volt. No, mit ad a szent Isten, mikor muzsikálni kezdenek, õ jön, egyenesen a lány fele tart, felkéri táncra. Meghajlik elõtte, felkéri. János is tudott táncolni, de ez a másik is értett a tánchoz. Megtáncoltatja a lányt. Amikor a párok felállnak, karonfogja a lányt, viszi inni. János mit lát? Látja hogy a lány már többet foglalkozik a huszárral, mint vele. No, jó, hagyja, hadd teljék az idõ. Elég az hozzá, hogy végül mit ad Isten, János már megsokallja.
- Hej - mondja -, ez most már nem mehet így tovább, talán már vége kell legyen.
No, jó. János feláll. Arany királyfi kérdi tõle:
- Mi történt?
- Beszélni akarok azzal a huszárral.
- Beszélhetsz vele, ott állnak melletted.
Fogják magukat, odamennek hozzá. Megszólítja:
- Nos nos, be akarok mutatkozni neked. Látom, te jöttél ide, én itt voltam, s te nem jöttél oda, hogy bemutatkozzál, ki vagy.
- Hé, mit érdekelnek engem a magadfajta emberek?
- Hej, ezért! - s elkapja:
- Gyere csak közelebb!
No, jó. Egy sarokba hurcolja, ott azt mondja neki:
- Nos nos, meghódítod a világot. De meghódíthatod a világot, engem nem hódítasz meg. Tudd meg, hogy ha nem változol viszsza a saját bõrödbe, innét soha, míg a világ létezik, többé ki nem mégy.
- Mit beszélsz?
- Hallottad, mit mondtam; nem akarom ismételni a szavamat. Változzál vissza egy perc alatt! Elég az hozzá, hogy az ördög még mindig nem akart visszaváltozni. De amikor megszorította a kezét, amennyi nyavalya a világon van, mind rájött. Mindjárt visszaváltozott az ördög, lett belõle egy hetvenkét fejû sárkány. Térdre esett, szólt:
- Nos nos, János, légy szíves, bocsáss meg! Engedj el, s amíg élek, soha nem megyek oda, ahol te vagy. Bocsáss meg - mondja -, mert ez a nõ neked van rendelve, nem nekem, mert én ördög vagyok, õ pedig szent. Engedj el, légy szíves!
- Elengedlek; gyere ki, elengedlek.
Mikor kimentek a folyosóra, megragadta, ketté hasította. Egyik felét elhajította oda, ahol a szent nap lemegy, a másikat oda, ahol a szent nap felkel. Az egyik felébõl hegy lett, amelyik mögül a szent nap felkel. A másik felébõl a világ másik végén egy víz lett, egy kút, amelyikben talán még ma is lehet vizet találni, ami belõle keletkezett. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mire visszatért a bálba, az a nõ fogta magát, elment. Annyit sem mondott neki, hogy hová való, s merre ment. No, jó, mit ad Isten, telt az idõ reggelig. Reggel felültek az arany kocsikra és visszatértek Arany országba. No, mikor visszaértek Arany országba, ott erõsen jól telt az idõ, de hiába, mert most már nagyobb tüske szúródott a fejébe, és nem találta helyét, világért sem tudott megülni egy percig sem, egyre csak arra a nõre gondolt.
- Ó, szent Isten, milyen szomorú, hogy legalább annyit nem kérdeztem meg tõle, hogy merre keressem!
Elég az hozzá, hogy azelõtt jó kedve volt, de most már mindig búsult. Mind gondolkozott, hogy mikor jön el újra az az idõ, hogy még egyszer találkozhasson vele. Azt mondja Arany királyfinak:
- Nos nos, drága kedves barátom, hogyan beszélhetnék még egyszer azzal a lánnyal? Nem tudod véletlenül, hová való?
- Ó Istenem - mondja -, ez idáig soha életemben nem láttam, csak most az egyszer. De ne búsulj, megint rendezünk egy bált. Talán még egyszer jelentkezik, s akkor megkérdezheted.
No már most, mit ad Isten, János belenyugodott, hogy talán eljön arra a bálra, s akkor megkérdezheti, honnét jött. Meg is tartották a bált szombaton, s pontosan abban az idõben, mint amikor jött, megint eljött. (...) No, mindjárt mulatnak, isznak, esznek. De elég az hozzá, mire megkérdezte volna, a lány megint eltûnt.
- No - mondja -, ha most sem tudtam megkérdezni, tudd meg, hogy most már megyek.
No jó, mit ad a szent jó Isten, hazatértek a bálból elbúcsúzott tõlük, s ment magának. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Azt akarta, hogy most már annyit megy, hogy lemenjen a földrõl. Ahogy ment magában, elgondolkozva, elérkezett a szent menyország sarkára. Ki volt ott? Egy csobán, aki a szent birkákat õrizte. Mikor odaért, köszönt:
- Adjon Isten jó napot, kedves bácsi.
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Ki hozott ide, mert nemhogy halandó ember, hanem még a madár sem jár erre? Hogy kerültél ide?
- Hó, Istenem, látod, hogy az embert a sorsa vezeti. Légy szíves, adj valamit ennem, mert igen éhes vagyok, hosszú ideje jövök, s eddig senkivel sem találkoztam.
- Hogyne adnék, kedves vitéz! Gyere be, egyél!
No, ennek a csobánnak volt ennivalója. Mindjárt édes túrót, ordát, ami csak volt az esztenájában, elébe rakott, hogy egyék. Aztán így szólt hozzá:
- Nos nos, drága kedves fiam, van egy lányom. Ha te lennél az, aki feleségül venné a lányomat, te lennél a legboldogabb ember.
- Ó Istenem, hol van a lányod?
- A lányom odafent van a menyországban. Várd meg, mert pontosan délben egy órakor jön haza.
- Mégis, nincs róla valami fénykép?
- Hogyne.
Megy, elõhoz egy fényképet, megmutatja. Mikor a fényképet látta, hát tényleg, szép volt a lány, hogy alig-alig hasonlított bárki másra. De mégis, mégis szerette volna szemtõl-szembe látni.
- Ó Istenem, biztosan hazajön?
- Biztosan hazajön.
A csobán indult, kiment a juhokhoz. Õ is kiment, felnézett a szent égre, észrevett egy felhõt. Nézi a felhõt, meglátja a lányt. Fent ült a felhõn, egy ördöggel beszélgetett. Mikor ezt látta:
- Hej te, nincs szerencsém. Ez is egy másikkal beszélget, de ha legalább ember volna, de ördögökkel társalog. No, ez sem kell nekem. Ezzel sem volt szerencsém. Most már addig megyek, amíg megölöm magamat. Elbúcsúzott a csobántól, ment vagy száz métert, megmarkolta a saját haját, s úgy földhöz csapta magát, hogy meghaljon. S egyszeriben lesüllyedt a föld gyomrába. Hová süllyedt a föld gyomrában? az Ezüst berbécshez. Mikor lesüllyedt az Ezüst berbécshez, annak tiszta ezüst kertjében tiszta ezüst virágokkal volt minden díszítve. Mikor oda zuhant, felemelte a fejét, és körülnézett, hogy hol van.
- Ó szent Isten, meg akartam ölni magamat, s lám, sehogyan sem tudok meghalni. Lám, másik világba jutottam. No, nem baj.
Ott várakozott, amíg várakozott. Gondolkozott, merre induljon. Egyszer csak nyerít az istállóban az Ezüst berbécs csõdöre. Rákiált az Ezüst berbécs:
- Nos nos, mi a fekete fene van veled, hogy így nyerítesz? Még enni sem hagysz!
- Ehetsz, ihatsz - mondja neki -, de itt van valaki, aki nem marad magának, hanem jön ide hozzád.
Jól van. Õ rendbehozza magát, felmegy. Mikor felér az Ezüst berbécs kastélyába, sok szép kastélyt látott már, de ez volt a legszebb. Mikor felérkezett, megnézte az az ember, az Ezüst berbécs. (Mert neki csak a neve volt Ezüst berbécs, de igazából ember volt.) Ránéz:
- Hej, te vitéz, hogy kerültél ide hozzám?
- Hallgasd meg a sorsomat. Bejártam az egész világot, talán nincs is olyan föld, amelyre ne léptem volna. Most már meg akartam ölni magamat, s nézd, ide kerültem hozzád.
- No, kerülj beljebb, egyél, igyál, mulass!
Ott is látta, mennyi szépség, mennyi vitéz van ott; az Isten szépsége, az Isten jósága öntötte el. Étel, ital, mulatság, minden. Mit ad a szent jó Isten, annak a Berbécsnek volt két lánya. Olyan szépek voltak, mint a mesében. A hajuk pontosan olyan volt, mint mikor a kis bárányok megszületnek, olyan göndör volt. Tiszta ezüst volt.
- Ó Istenem, fiam, ne járd tovább a világot, ne menj tovább - mondta neki -. Van két lányom, amelyik a kettõ közül megtetszik neked, azt vedd feleségül. Én lemondok a királyságról, átadom neked a királyságot. Te leszel a nagy is, a kicsi is. Legyen a tiéd minden, ami a világon létezik itt az országomban.
- Ó, felséges király, minden jól van, s meg vagyok elégedve a tisztességgel, amelyben részesítettél, nem is tudom megköszönni neked ezt a szép tisztességet és a nagylelkûségedet. Csakhogy nekem már valaki bevésõdött a szívembe, és nem tudom soha elfelejteni, amíg életem végére nem érek. Ha véletlenül úgy történik, hogy nem találok rá, vagy már nem él, akkor meglehet, hogy visszatérek, de ezt csak a szentséges jó Isten tudja. Te nem tudsz véletlenül valamit errõl meg errõl a nõrõl? - Hej, Istenem, tudok. Innét nem messze lakik, határosan az én határommal. Hanem nézz ide! Adok melléd embereket, akik elkísérnek a határig.
- Ó Istenem, még nem vagyok asszony, hogy engem kísérgessenek. Hadd menjek egyedül. Csak azt mondd meg, hogy milyen irányban induljak.
Kivezeti és megmutatja neki, milyen irányban menjen. Fogja magát, elindul. Addig ment, amíg a határra érkezett. Mikor a határra érkezett, átkelt a határon. Látja, hogy egy hegy emelkedik elõtte, a hegy tetején egy kápolna. A kápolna alatt egy szegényes kis ház áll, náddal fedve. Gondolja magában: - Odamegyek ehhez a kis házhoz, hogy bár megkérdezzem, merrefelé menjek. Mikor belépett, ki lakott benne? egy öregasszony.
- Adjon Isten jó napot, édesanyám.
- Szintúgy te is élj sokáig, drága kedves fiam. Mi járatban vagy?
- Ó Istenem, drága kedves anyám, volna egy kérésem: ha lennél szíves megmondani, nem tudod-e, hogy ez meg ez a nõ merre lakik?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, pontosan itt lakik ebben a házban, de sajnos, késõn jöttél, mert éppen tegnap halt meg. Meghalt, s a kápolnában van, hogy három napig virrasszák. Három nap múlva eltemetjük.
- Ó Istenem, anyám, hogyan juthatnék oda hozzá?
- Istenem, drága kedves fiam, egész nyugodtan. Eredj, benyitsz a kápolnába, bemégy hozzá.
Tovább nem idõzött, hogy minél hamarébb odaérjen hozzá, hogy láthassa. Az öregasszony étellel kínálta, de neki nem kellett. Elment a kápolnához, benyitott a kápolnába, belépett. Ott látta a koporsóban, és sírva fakadt:
- Szent Isten, ezzel sem volt szerencsém. Ennyi járás-kelés után, ennyi törõdés után, ennyi szenvedés után! - Kimentem a világból, lementem a földrõl, elvetõdtem más tájakra, s még itt sem volt szerencsém, mert itt holtan találtam rá. De nem bánom, amíg jönnek eltemetni, addig mellette maradok.
Leült, s annyit sírt mellette, hogy a könnyeiben fürösztötte. Fölébe hajolt, ölébe vette, felemelte, magához szorította.
- Istenem, miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem adtad õt nekem elevenen?
Elég az hozzá, elmúlt a három nap. Mikor elmúlt a három nap, végül mikor úgy volt, hogy viszik a temetõbe eltemetni, ölébe vette, és megcsókolta:
- Legalább holtan hadd csókoljalak meg, ha eddig elevenen nem csókolhattalak meg.
Mikor egyszer megcsókolta, mintha megrezzent volna az alsó ajka. Feltûnt neki. Még egyszer megcsókolta, mélyebben; akkor a szeme kezdett felnyílni. Mikor harmadszorra megcsókolta, felült. Mikor látta, hogy él, így szólt:
- No, Istenem, most már azt sem bánom, ha vele együtt halok meg! Jó, hogy a szent Isten feltámasztotta! No, akkor karon fogta, és lesétáltak az anyjához. Mikor az anyja látta, hogy a lánya él, azt sem tudta, hogy örömében mit csináljon vele. No, mindjárt nagy tisztességben részesíti, mindent elébük rak. Olyan jól érezték magukat, olyan boldog volt, mint talán senki más ezen a világon. Elég az hozzá, hogy telt az idõ, s most már el kellett mondania, hogy miért jött.
- Ó Istenem, anyám - mondja -, szeretném elmondani, miért jöttem.
- Mondd el, drága kedves fiam.
- Azért jöttem, hogy add hozzám feleségül a lányodat.
- Istenem, drága kedves fiam, tiszta szívbõl. Mert olyan szép férfi, mint te vagy, talán az egész világon nincs több. S akármikor hozzád adnám feleségül, csakhogy nem tudsz egy dolgot, mert ha tudnád, akkor nem így beszélnél, hanem olyan kedves volna neked, mint a saját szíved. Csókold meg, mint édes húgodat!
Mikor az öregasszony így beszélt, neki a haja is égnek állt:
- Szent Isten, mi derül ki ebbõl?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, tudod-e, ki vagyok?
- Ki vagy, drága kedves anyám?
- Édesapád testvérhúga vagyok.
Mikor a fiú ezt hallotta, mintha a föld nyílt volna meg alatta, s a másvilágra zuhant volna.
- Lám - gondolja magában -, ennyi sok nyomorúság után, ennyi sok szenvedés után sincs itt sem szerencsém. Sírva fakadt nagy keserûségében, nem bírta megtartóztatni magát. A lány is siratta, homlokon csókolta, megcsókolta:
- Istenem, drága kedves bátyám!
Két testvér voltak, mert két testvér gyermekei voltak.
- Na - mondja -, ha nem volt szerencsém, most már tényleg hazamegyek. Aztán lesz, ami lesz velem. Én már többet sehová sem megyek.
Na, most a lány kikísérte egészen a határig, s ott még egyszer megcsókolta, mint édes testvérét. Elbúcsúzott az anyjától, õtõle, s azt mondta neki, hogy ha valamikor szerencséje lesz, és feleséget talál magának, el ne felejtsenek eljönni a lakodalmára. Azzal fogta magát, elbúcsúzott, s indult magának. No, eddig olyan nagy utat tett meg, olyan sok ideig ment, de hazafelé jobban sietett. Ment, ment, ment. Mit ad Isten, ráesteledett. Hol érte az este, nagy hegyek között. Azon a hegyen, a hegy tetején, egy kápolna állt. Nézett felfelé, nézett lefelé, de egyetlen házat sem látott, csak azt a magános kápolnát. Gondolta:
- Bemegyek abba a kápolnába, reggelig ott alszom, reggel majd tovább megyek.
Mikor belép a kápolnába, mit lát? A kápolnában van egy koporsó, abban egy halott fekszik, mellette egy asszony, a halottat siratja.
- Adjon Isten jó estét!
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Mi szél hozott idáig?
- Hó, Istenem, ver engem a sors, mert bejártam az egész világot, de hiába, mert nem értem célt. Ki ez a halott?
- Ó Istenem, tegnap halt meg a lányom, holnap temetjük. Még egy éjszakája van itt, s holnap eltemetjük. No, jó. Ott idõzik, amíg idõzik.
Egyszer csak nagy szomjúság jön rá. Megszólal:
- Ó Istenem, kedves asszonyom, hol ihatnék itt egy kis vizet?
- Ó Istenem, itt hiába mégy akárhova, itt nincs víz ezen a hegyen. Hanem odalent van egy kút, ha akarod, eredj oda, igyál. Ott van a vödör, van kampó, igyál.
A legény indul, lemegy. Mikor leért a kúthoz, a vödör üres volt. Fogta, hogy vizet húzzon fel. Mikor megfogja a vödröt, hogy vizet húzzon vele, egyszer csak valaki hátulról megragadja és betaszítja a kútba. A kút feneketlen volt; beleesett. No, most ott van a kútban, s míg a világ áll, onnét soha többé elõ nem kerül. No, hagyjuk most ott abban a kútban. Közben Rózsa állandóan elõvette a zsebkendõt, és megnézte. Egyszer csak látja Rózsa, hogy a zsebkendõ olyan homályos, úgy teli van pecséttel, hogy ki sem látszik belõle. Mondja az apjának:
- Nos nos, apám, anyám, János meghalt. No, ha János meghalt, én sincs miért éljek. Hiába vártam, hogy még egyszer látom, mert lám, meghalt. Eddig tiszta volt a zsebkendõje, életben volt, nem volt beteg, s most egyszerûen meghalt.
Elbúcsúzik anyjától, apjától, fogja magát, elindul. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Annyi sok országon ment keresztül, hiába kérdezett bárkit mert Jánost senki sem ismerte pontosan, ki volt, mi van vele. De mit ad a szent jó Isten, hová vezetett az útja, egyenesen arra a hegyre, ahhoz a kápolnához, ahol az öccse meghalt. De igazából nem volt ott halott, semmi, nem volt tiszta dolog. A sárkány teremtette, meg az anyja, hogy megöljék a két testvért. Mert csak ettõl a kettõtõl félt, senki mástól a világon e két testvéren kívül. Elég az hozzá, hogy bement a kápolnába, pontosan úgy, mint az öccse, és jó estét köszöntött. Pontosan úgy fogadták õt is, mint ahogy Jánost fogadták. Szomjúságot bocsájtottak rá is; mert az ördög küldte a szomjúságot, hogy szomjas legyen. S úgy intézte, hogy õ is vizet kérjen magának. Õt is ahhoz a kúthoz küldték, hogy õt is elpusztítsák. De mikor Rózsa lement a kúthoz vizet inni, neki több esze volt. Megállt és figyelt maga körül. Bevetette a kútba a horgot. De mikor bevetette, már jött is az ördög. Mintha valami hátul megjelent volna Rózsának. Hátrafordult, és szemben találta magát az ördöggel. Mikor meglátta az ördögöt, elkapja, megszorította.
- Nos nos, rusnya szörnyeteg - mondja neki -, te emésztetted el az öcsémet. Tudd meg, hogy most a kezemben vagy, tõlem nem menekülsz. Gyorsan, gyorsan add elõ az öcsémet!
- Hallgass ide! Visszaadom az öcsédet, csak hagyd meg az életemet.
- Meghagyom az életedet, ha visszaadod az öcsémet.
- No, jól van.
Elereszti az ördögöt. Az ördög lemegy, felhozza Jánost. Mikor Jánost felhozta, az megfogta az ördögöt, odahúzta maga mellé.
- Ó Istenem, drága kedves bátyám, soha többé nem válok el tõled. Csak az volt a szerencsém, hogy te jöttél, s a szent Isten olyan eszet adott neked, hogy figyelmes légy. Mert ha nem lettél volna figyelmes, te is ide kerültél volna mellém. Na most, ne te öld meg az ördögöt, bízd rám, mert engem akart elpusztítani. Akkor megragadta az ördögöt, kettészakította, s ezt mondta:
- Akkor találkozzék egymással ez a két feled, amikor a szent nap a szent csillagokkal találkozik; akkor találkozzanak!
Akkor fogta az egyik felét, elhajította abba a világba, ahol a szent nap lemegy, s a másikat oda, ahol a szent nap felkel. A két testvér útnak indult, hazatértek. Mikor apjuk meglátta õket, térdre esett. Nézte õket, s magában így szólt:
- Hálát adok a szent Istennek, hogy a két fiam hazaért. Most már azt sem bánom, ha meghalok, legalább nyugodt lélekkel megyek a föld alá, hogy õk még egyszer hazatértek és életben vannak.
Akkor Rózsa azt mondja:
- Nem, tata, még ne halj meg! Elõbb feleséget keresünk magunknak, s mulatnod kell a mi lakodalmunkon. Mert Rózsa már harmincegy éves volt, János harminc.
- Na, öcsém, hagyj félbe mindent, most induljunk, kettesben keressünk magunknak feleséget. Kettesben biztosan jobb lesz, nem félünk senkitõl.
Azzal fogták magukat, s elindultak. Addig mentek, amíg Rózsa szeretõjéhez nem érkeztek, aki ott a tóban fürdött, s réce volt. Mert õ megfogadta neki, s õ is megfogadta, hogy soha nem vesz mást feleségül, csak õt. Odamentek, megkérték a két lányt. Rózsa vette el a legkisebbiket, János a középsõt. Hazavitték õket, lakodalmat csaptak, akkorát, amekkora nem volt, mióta a világ világ, s nem is lesz, amíg a világ világ lesz. Mikor vége lett a lakodalomnak, a nagy öröm után azt mondja az apjuk:
- No, drága kedves fiaim, most már nyugodtan meghalhatok. Gyertek, borotváljatok meg, tegyetek rendbe, hozzatok egy üvegkoporsót, tegyetek bele.
Megborotválták, rendbe tették, megfürösztötték, koporsóba tették, meghalt, eltemették. Száztíz esztendõs volt.
Ha õ meghalt, a mesének is vége. Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.

Nagy Olga
ERDÉLYI CIGÁNY MESÉK
Vekerdi József fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár