1. A magzat jogalanyiságának kérdése az Alkotmány értelmezésével nem dönthetõ el. Ezért az Alkotmánybíróság csak a magzat jogalanyiságáról való törvényhozói döntés után, és attól függõen mondhat érdemi véleményt az abortusz adott szabályozásának alkotmányosságáról.

Az, hogy a hatályos jog szerint a magzat nem jogalany, semmivel sem járul hozzá a kérdés megoldásához. Az indítványok egy része ugyanis éppen ennek a helyzetnek az alkotmányosságát teszi kérdésessé, amikor azt állítja, hogy az Alkotmány szerint az alapjogok alanyai - a " mindenki " , " minden ember " - közé, ahol ez értelemszerûen lehetséges, a magzat is beletartozik.

A magzat jogalanyiságával kapcsolatban nem áll fenn a tipikus alkotmányértelmezési helyzet. Nem arról van szó, hogy egy általánosan elfogadott és értéksemleges fogalom keretén belül a lehetséges értelmezésekrõl kell megállapítani, hogy ezek közül melyek férnek össze az Alkotmánnyal, és melyek nem. Alapvetõen más jogi helyzet keletkezik attól függõen, hogy a magzat jogalany-e, vagy sem. A két lehetséges értelmezés jogi következményei egymást kizárják, ugyanakkor az Alkotmánnyal mindkettõjük összefér. A hatályos Alkotmányban rögzített alapjogok értelmezése alapján nem lehet választani a kétféle megoldás között. Az Alkotmánybíróság az élethez és az emberi méltósághoz való jogot, illetve a jogalanyisághoz való jogot értelmezheti, de ezek - bármely tartalommal is - attól függõen hatályosulnak, hogy ki tartozik a " minden ember " közé.

A magzat jogalanyiságáról való döntés az ember jogi státuszának újbóli meghatározása. Ez az alapjogok értelmezéséhez képest elõkérdés, az Alkotmány belsõ összefüggéseibõl le nem vezethetõ, külsõ - tartalmilag alkotmányozói - döntés, amelynek legcélszerûbb szabályozási módja az lenne, ha magában az Alkotmányban fektetnék le. Az Alkotmánybíróság ehhez a döntéshez azzal járul hozzá, hogy megállapítja, milyen a viszony a jogalanyok körét újra meghatározó döntés és a hatályos Alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság alapjogértelmezése között: szükség van-e változásokra, illetve a jogalanyiság megváltoztatásának milyen határai és lehetõségei vannak. Az Alkotmánybíróság állást foglal arról, hogy a jogalanyiság alkotmányosan szûkíthetõ-e; másrészt arról, hogy a jogalanyiság esetleges kiterjesztése a jogi ember-fogalom alapvetõ jellemzõit megváltoztatná-e, illetve hogy az az Alkotmánybíróság értelmezése az élethez való jogról egy ilyen változással összefér-e.

2. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektõl senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az 56. § kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata 6. cikke szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát bárhol elismerjék. A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 16. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van arra, hogy jogképesnek ismerjék el.

a) Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmények - és ezekkel összhangban az Alkotmány is - azt mondják ki, hogy minden ember, mindenütt, feltétlenül jogképes, azaz jogalany, vagyis jogi értelemben véve " személy " . Ezzel egy hosszú - de legalább kétszáz éve tartó - történelmi folyamat céljai nyertek egyetemes elismerést: minden ember nemcsak " természetes állapotát " , hanem jogállását tekintve is egyenlõ lett. A minden embert megilletõ jogképesség kizárja a rabszolgaságot; s mivel nemcsak általános, de egyenlõ is, kizárja a jogképesség különbözõ terjedelmén alapuló (pl. rendi) különbségeket is. Miután minden ember jogképességét, személy-voltát elismerték, az " ember " , a " jogalany " , a " mindenki " , a " személy " jogilag szinonimává vált. Ezáltal az " ember " normativ fogalommá lett. Amikor minden emberi egyed ezt a jogi státuszt elnyerte, nem okozott feszültséget az ember jogi fogalma és biológiai fogalma, vagy az emberek körének meghatározására vonatkozó erkölcsi nézetek közötti, ma nehézségeket okozó eltérés. Ellenkezõleg, a különféle ember fogalmak akkor kerültek megfelelésbe. A jogi ember-fogalom normativitását elfedte a " természetes " ember-felfogás problémátlansága. Az utóbbihoz igazították a jogi fogalmat, az " ember " erkölcsi értékébõl vezették le, hogy mindenkinek egyenlõképpen jogalanynak kell lennie. Természetes egyetértés volt arra nézve, hogy mindenki ember, aki embernek született.

b) A jogképesség olyan végletes absztrakció, amelyben már nincs semmi kizárólagosan emberi. A jogképesség formális minõség. Minden embernek jogképesnek kell lennie, de jogképes nemcsak az ember lehet. A jog az emberen kívül is bármit jogalannyá, " személlyé " nyilváníthat.

Ezért az ember jogi alaphelyzetéhez hozzátartozik két " tartalmi " alapjog is, amely a jogképesség formális kategóriáját kitölti, és a " személy " emberi minõségét kifejezi: az élethez és az emberi méltósághoz való jog. Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektõl, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs " érinthetetlen " lényegük. A méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minõség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlõ. Az egyenlõ méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétõl, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetõségébõl mennyit valósított meg, és miért annyit. Egyetlen ember élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az élethez és méltósághoz való alanyi jogát. Az államnak az élethez való jogot biztosító kötelezettségei csupán ehhez járulnak, de a szubjektiv jogot nem pótolják, s anélkül, tehát csak önmagukban, az élõ emberekre nézve értelmetlenek is.

c) Az ember biológiai és jogi fogalma közötti viszony e század második felében ismét problematikussá vált. Az egyenrangúan érvényesíthetõ erkölcsi nézetek sokfélesége miatt nem beszélhetünk általánosan elfogadott erkölcsi ember-fogalomról sem. Az emberi élet feletti rendelkezéssel kapcsolatos igen különbözõ törekvéseknek mind szembesülniük kell az ember jogi fogalmával és fent leírt alapvetõ státuszával: ezért kikerülhetetlenül alkotmányossági probléma a halálbüntetés, az eutanázia és az abortusz, valamint a magzat feletti minden rendelkezés az anyaméhen kívül is.

A halálbüntetés és az eutanázia, másrészt az abortusz között az alapjogi megítélés szempontjából lényeges különbség van.

A halálbüntetés és az eutanázia esetében nem vitás, hogy az, akinek az élete feletti rendelkezésrõl szó van, ember. Alkotmányosságuk eldönthetõ csupán az élethez és méltósághoz való jog értelmezése alapján, anélkül, hogy az ember formális jogi fogalmát szükségszerûen érinteni kellene.

A halálbüntetés egyre több országban alkotmányellenessé minõsítése azt a fejlõdést viszi egyre közelebb a beteljesedéshez, hogy mindenkit, pusztán ember-voltánál fogva megillessen a teljes jogi emberi státusz. Ez akkor következik be, ha a jogképesség feltétlensége mellett az élethez és méltósághoz való jog feltétlenségét is elismerik. Ezzel a folyamattal szemben az egyes országokban még létezõ halálbüntetés és engedélyezett eutanázia individuális ismérvek alapján (bûnösség, életminõség, tudati illetve fizikai állapot) a sajátosan emberi jogállást megalapozó jogokat elvonhatónak, illetve korlátozhatónak tartja. A halálbüntetés és az eutanázia alapkérdése eszerint az élethez és méltósághoz való jog feltétlensége vagy korlátozhatósága.

A terhességmegszakítás esetében viszont nem az a kérdés, hogy a sajátosan emberi jogállást megalapozó jogok feltétlenek-e vagy korlátozhatók, hanem arról az elõkérdésrõl van szó, hogy a magzat ember-e, azaz alanya lehet-e ezeknek a jogoknak.

A magzat a magyar jog szerint nem jogalany. Más kérdés, hogy a Büntetõ Törvénykönyv védi a magzat érdekét azzal, hogy a magzatelhajtást bûncselekménnyé nyilvánítja. Más kérdés az is, hogy a Polgári Törvénykönyv gondoskodik a megszületendõ gyermek érdekeirõl, s ezt technikailag a magzat jogképességének az élveszületés feltételéhez kötött elismerésével oldja meg. Ez a módszer alkalmas arra, hogy a gyermek vagyoni érdekeit a megszületéséig fennálló függõ jogi helyzettel biztosítsák. A feltételes jogképesség nem alkalmas azonban az abortusz problémájának megoldására. A magzat élethez - gyakorlatilag a megszületéshez - való jogát nem lehet a megszületés feltételétõl függõvé tenni.

d) A magzat jogalanyiságáról való kifejezett döntést az ember-fogalmat érintõ két, ellentétes irányú változás teszi szükségessé. Mindkettõ megváltoztatja a magzatról való hagyományos gondolkodást.

Egyrészt a mûvi terhességmegszakítások száma a történelemben soha nem látott nagyságot ért el, a születésszabályozás egyik fõ eszközévé vált, a mûtét közvetlen egészségi kockázata jelentéktelenre csökkent. Mindezzel összefüggésben az abortusz korábbi negatív erkölcsi megítélése egyre semlegesebb lesz. Megkezdõdött az abortusz dekriminalizálása. Jelentõs társadalmi mozgalmak követelik az abortusz teljesen szabaddá tételét. A terhességmegszakítás tömeges gyakorlata és az azt kísérõ és igazoló nézetek a magzat feletti rendelkezés aggálytalanságát viszik be a közgondolkodásba. A követelt abortusz-lehetõség feltétele, hogy a magzat ember-voltát és alanyi jogát az életre továbbra se ismerjék el. E változások kapcsán az alkotmányos államok többségében alkotmánybíróság elé vitték az abortusz büntethetõsége alkotmányosságát, és ennek kapcsán az abortusz jogi feltételeit.

Másrészt a természettudományok fejlõdése következtében a megszületés többé nem magától értetõdõ természetes és minõségi választóvonal a magzati és " emberi " lét között.

Biológiai ( fõleg genetikai ) szempontból az egyedi emberi élet nem a születés és halál, hanem a fogantatás és halál közötti egységes folyamat. Ezen belül sokfajta minõségi szakasz különböztethetõ meg, amelyek között az emberi élet elején sem szükségképpen a születés a legfontosabb választóvonal. A magzat társadalmi helyzete is megváltozik. Már nemcsak jövendõ társadalmi ( vagyoni ) poziciója révén, hanem a maga önálló fizikai valóságában, s egyre inkább egyéni tulajdonságai alapján részt kap a társadalomban. A méhen belüli magzatról az orvosi technika fejlõdése és más technikai eszközök alkalmazása révén sokat lehet tudni, például nemét, fizikai tulajdonságait; gyógyítható, manipulálható; a magzat az anya és családja részére is láthatóvá válik, fejlõdését nyomon kísérhetik. A magzat individualitása felerõsödik. A magzat méhen kívül is, önállóan megjelenik a társadalmi forgalomban - ezen alapul például a vendéganyaság. A változások közvetlenül a technikai lehetõségeknek köszönhetõk, ezért terjedésük és népszerûvé válásuk megállíthatatlan. A magzathoz való viszonynak ez az átalakulása a magzat személyként való felfogását a közvéleményben egyre inkább magától értetõdõvé teszi.

Ezek a változások tehát abba az irányba hatnak, hogy a mindennapi, " természetes " ember-fogalom a magzatot is felölelje, azaz összhangba kerüljön azokkal a biológiai és erkölcsi nézetekkel, amelyek az embert fogantatásától kezdve embernek ismerik el.

A két irányzat közötti ellentmondás látszólag összebékíthetõ úgy - s ezt a hagyomány is alátámasztaná - hogy az ember-fogalmat csak az érett magzatra terjesztik ki. ( Az abortusz hívei is csupán az elsõ három hónapra akarnak szabad döntést. ) A megtermékenyített sejtekkel, illetve a magzati élet elején végzett beavatkozások azonban megkövetelnék, hogy a magzat jogállását egységesen, ugyanazon elvi alapon határozzák meg. Ha a jog az emberi státuszt egyáltalán kiterjeszti a születés elõttre, és eddigi elveit megtartja, akkor a magzatot fejlettségére tekintet nélkül el kell ismernie jogalanynak. Ez következik abból, hogy a jog a megszületett ember esetében sem különböztet - és nem különböztethet, amig ebben a fogalmi keretben marad - fizikai állapot, tudati funkciók vagy hasonlók szerint.

A törvényhozó ugyan megteheti, hogy csak az érett magzatokat ruházza fel az abszolút életvédelmet nyújtó alanyi joggal, mint ahogy megteheti azt is, hogy a magzatok részére speciális jogi státuszt hoz létre, amelyen belül kor, fejlettség, vagy akár a méhen belüli vagy mesterséges körülmények közötti " tartózkodás " szerint különböztet. Mindkét megoldással növelhetõ a magzatok védelme, elvileg azonban ugyanazok az indokolási problémák merülnek föl, mint a magzat relatív védelmének ismert, a hatályos jogokban létezõ megoldásai kapcsán. Nem támasztható alá ugyanis elvi szempontokkal, miért éppen az adott idõponttól kezdve számít jogilag embernek a magzat, s elõtte miért nem. Ha pedig a törvény a magzatnak sajátos jogállást teremt, ezzel éppen úgy nem illeti meg az élethez és méltósághoz való feltétlen alanyi jog, mint ahogy a hatályos jog szerint sem. A magzat jogilag vagy ember, vagy nem; ha különleges jogi személlyé teszik, és saját jogon élvez védelmet, e védelem viszonylagossága és korlátozhatósága miatt gyakorlatilag nem lesz nagyobb biztonságban a magzat élete, mintha azt az állam objektiv életvédelmi kötelességére alapoznák.

3. A kérdés az, hogy az ember jogi státusza kövesse-e a természet- és szellemtudományok, valamint a közvélemény ember-fogalmainak fent jelzett változását, kiterjedjen-e az ember jogi fogalma is a születés elõttre, egészen a fogantatásig. A jogalanyiság ilyen kiterjesztésének jellege és hordereje csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentõsebb lenne. Ezzel az ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végsõ határát és teljességét; az ember különbözõ fogalmai ismét egybeesnének.

( A másik irányzat által felvetett kérdés, a magzat feletti lehetõ legteljesebb rendelkezés biztosítása, a magzat védelmét csökkentené, de jelenlegi jogállását nem változtatná meg, s annak felülvizsgálatát sem igényli.)

A magzat jogalanyiságának kérdése a hatályos Alkotmány értelmezésével nem dönthetõ el.

Az élethez és emberi méltósághoz való jog értelmezésével ugyanis csak arról dönthet az Alkotmánybíróság, hogy az ember jogi státuszának ezek az alapjai alkotmányosan korlátozhatók-e; a " minden ember jogképes " tétel értelmezésével pedig - ha a tautológiát el akarja kerülni - legfeljebb arról, hogy a jogképesség elvonható-e. Az Alkotmánybíróság ezzel az alapjog értelmezéssel az ember-fogalom körüli vitát mégis érintheti, mert az Alkotmány tartalmilag meg nem határozott, normativ ember- fogalmának és az alapjogok értelmezésében használt emberképnek közös gyökerei kell legyenek. Az Alkotmánybíróság az ember jogi helyzetét megalapozó legfontosabb alapjogok értelmezése alapján megállapitja: az Alkotmány szerint nem lehet semmit sem visszavenni az ember eddig elért jogi poziciójából. Eszerint a jogalanyiság köre sem szûkíthetõ. (Pl. az etikai irodalomban elõforduló olyan vélemények törvénybe foglalása, hogy a személlyé minõsítést specifikusan emberi tulajdonságok jelentkezéséhez kellene kötni, s így az újszülött is mintegy másfél éves korában nyerné el a jogképességet, alkotmányellenes lenne.)

A jogi ember-fogalom kiterjeszthetõségének kérdésében viszont az Alkotmánybíróság legfeljebb a kiterjesztés alkotmányos feltételeirõl foglalhat állást. A fentiekbõl az már adódik, hogy a jogképesség, s így a jogi ember-fogalom megváltoztatásának egyetlen alkotmányos lehetõsége van, a kiterjesztés a születés elõttre. Ennek megvalósítása akkor nem alkotmányellenes, ha az alkotmányos rendben ma elfogadott jogi ember-fogalommal nem kerül ellentétbe. E fogalomnak legfontosabb, tartalmi eleme az elvont egyenlõség; ehhez képest kevésbé elvi alapon nyugszik a jogalanyiság kezdete.

Az ember alapvetõ jogi helyzetének jellemzõje, hogy jogképessége független bármely tulajdonságától. Alapvetõen érvényes ez az élethez és méltósághoz való jogra is. (Az e jogok feltétlenségének elismerése körüli vita pedig egyformán érint " mindenkit " .) Ha a megszületett ember emberi minõségét kifejezõ jogállására sem egyéni tulajdonságai, sem az állapotával (pl. életkor) járó tipikus tulajdonságok nincsenek semmiféle hatással, akkor a magzat fejlettsége, s más sajátosságai is közömbösek lehetnek a jogképesség és az élethez és méltósághoz való jog szempontjából. A tartalmi státuszjogok által garantált absztrakt egyenlõséget, amely az erkölcsi ember-fogalom jogi megfelelõje, a jogalanyiság születés elõttre való kiterjesztése nem érinti.

A mai jog ember-fogalmának másik eleme, hogy a jogalanyiság a születéssel kezdõdik. Ennek akkor volt elvi jelentõsége, amikor általa minden ember egyenlõségét lehetett megalapozni, s a különbözõ ember-fogalmakat összhangba hozni. Mára kétségessé vált, hogy ellátja-e még ezeket a funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedõben van.

A törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos és etikai álláspontokat, továbbá mérlegelnie a magzatról való gondolkodás megváltozásának ellentétes társadalmi irányzatait, s eldöntenie, hogy ezek változását indokolt-e jogilag is követni. A fentiek szerint az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez a kiterjesztése ugyanis a jogi ember- fogalomnak az alapjogok szempontjából fontos elemeit - más-más okból - valójában lényegesen nem érinti.

1. Az indítványozók egyik csoportja kérte mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is, arra hivatkozva, hogy a támadott rendeletek hatályon kívül helyezése esetén az egészségügyrõl szóló 1972. évi II. törvény értelmében mindenfajta terhességmegszakítás tilos lenne. Ez a helyzet pedig alkotmányellenes volna, mivel a nõk önrendelkezési jogát sértené.

Az Alkotmánybíróság szerint az indítvány idõ elõtti. Az 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének elsõ mondata szerint " A terhesség megszakításának csak jogszabályban meghatározott esetekben és rendelkezések szerint van helye " . Az Alkotmánybíróság az abortuszt szabályozó, s ezáltal gyakorlatilag lehetõvé tévõ rendeleteket 1992. december 31-i hatállyal semmisítette meg. Alkotmányellenes törvényhozói mulasztás akkor lenne felvethetõ, ha a terhességmegszakításról szóló törvényt e határidõ lejárta után sem hoznák meg, illetve az Országgyûlés a magzat jogi helyzetérõl egyébként nem rendelkezne. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az abortusz szabályozása hiányának alkotmányellenes helyzetként való értékelése is attól függ, hogyan dönt az Országgyûlés a magzat jogi státuszáról.

2. Más indítványozók alkotmányellenes mulasztásnak tartják, hogy a hatályos abortuszjogszabályok nem biztosítják az orvosok és egészségügyi dolgozók számára a terhességmegszakítás elvégzése illetve az abban való közremûködés megtagadásának lehetõségét lelkiismereti okból.

A lelkiismereti szabadság jogának az e határozattal elbírált összefüggésben az az értelme emelendõ ki, hogy az állam senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyõzõdésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertõl tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetõvé tegye - ésszerû keretek között - az alternatív magatartást. Nem alkotmányellenes, ha ez utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.

Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet az Alkotmánybíróság akkor állapít meg, ha a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elõ ( 1989. évi XXXII. törvény 49. § ). Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint pusztán valamely jogi szabályozást igénylõ kérdés szabályozásának elmulasztása nem minõsül mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességnek, kivéve azt az esetet, ha a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állt elõ, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba, s ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetõségétõl ( 22/1990. ( X. 16. ) AB határozat ).

Az abortuszt lelkiismereti okból ellenzõk mentesítésére a terhességmegszakítással kapcsolatos munkaköri kötelességûk alól semmilyen jogszabály nem írt elõ jogalkotási feladatot. A rendeleti szintû jogalkotás mulasztása tehát ezen az alapon nem állapítható meg. A törvényhozónak pedig nem kötelessége, hogy az élet legkülönbözõbb területeire külön garanciális szabályokat állapítson meg a lelkismereti szabadság érvényesítésére. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvényben lefektetett általános garanciákkal a törvényhozó eleget tett az Alkotmány 60. §-ára vonatkozó, általánosságban is megfogalmazható " végrehajtási " kötelezettségének. Ezen felül arról kell gondoskodnia, hogy - a lelkiismereti konfliktus személyes és egyedi jellegének megfelelõen - ne legyen jogi akadálya az egyéni mentesülésnek a lelkiismeret parancsával szembenálló jogi kötelesség alól. Ezt a lehetõséget egyes esetekben törvénnyel kell biztosítania, például akkor, ha az Alkotmányban lefektetett állampolgári kötelességgel szemben hivatkoznak a lelkiismereti szabadság jogára, s a szembenálló alkotmányos jog illetve kötelesség mérlegelésre speciális eljárás létrehozása indokolt. Más esetekben az alternativ magatartás lehetõségét kell jogszabállyal megteremteni. Mindkét szempont találó például a katonai szolgálat megtagadására, egyik sem érvényes azonban az abortuszra.

Az abortuszt ellenzõ orvosokkal kapcsolatban az állam eleget tesz a lelkiismereti szabadság jogából folyó kötelezettségének, ha a munkajogi kötelesség alól lehetõvé teszi a mentesûlést, vagy ha lehetõvé teszi olyan munkahelyek létesítését, ahol a nõgyógyász nem kénytelen meggyõzõdése ellenére abortuszt végezni. Ezek a lehetõségek a hatályos jog alapján fennállnak.

A jogszabályszerûen engedélyezett abortusz végrehajtása és az abban való közremûködés az ezen a szakterületen dolgozó orvosok, illetve egészségügyi dolgozók munkakörébe tartozó tevékenység. A dolgozók munkavégzésére, a munkáltatói utasításokra és azok esetleges megtagadására vonatkozó álatalános szabályokat a Munka Törvénykönyve tartalmazza (34. §). Ennek értelmében a dolgozó munkáját felettese utasításának megfelelõen köteles elvégezni, de nem köteles teljesíteni a munkáltató utasítását, ha annak végrehajtása az egészségét vagy testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy egyébként az érdekeit védõ jogszabályba ütközik. Az utasításnak megfelelõ munkavégzés törvényi kötelessége tehát már ezen a meglehetõsen alacsony gáton megtörik. A munkahelyi elöljáró hatalmát a jog nem helyezheti a dolgozók jogszabályban elismert érdekei elé (akkor sem, ha az adott esetben egyéni érdeksérelem nem lenne bizonyítható), sem az egyes dolgozó személyes épségéhez való joga fölé (akkor sem, ha a egészségi probléma a munkáltató számára kiszámíthatatlan, mert pl. ritka és atipikus egyéni tulajdonságból adódik). Még kevésbé lehet a munkáltatói utasítás az alapjogok, és köztük a lelkiismereti szabadság érvényesítésének gátja. A lelkiismereti szabadságot törvény is csak más alapjog vagy alkotmányos kötelesség érvényesülése érdekében, s kizárólag a szükségesség és arányosság keretén belül korlátozhatja. A lelkiismereti szabadsággal ellentétes munkáltatói utasítás végrehajtását a dolgozó tehát megtagadhatja. Ez az utasítás-megtagadás bírói jogvédelem alatt áll. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a lelkiismereti szabadság bírósági úton történõ alanyi jogi jellegû védelme akkor is fennállna, ha a Munka Törvénykönyve nem teremtené meg a fenti hivatkozási alapot. A bíróság enélkül is alkalmazhatná a munkaügyi perben az Alkotmány 60. §-át a munkáltatói utasítás alóli mentesség megalapozására. Jogalkotói mulasztásról tehát ekkor sem beszélhetnénk; a hatályos jogot tekintve pedig az indítvány különösen alaptalan.

A munkakörhöz tartozó egyes feladatok elvégzésének rendszeres megtagadása a lelkiismereti szabadság érvényesítése szempontjából ugyanolyan elbírálás alá esik, mint adott munkáltatói utasítás eseti megtagadása. Alaptalan a lelkiismereti okra hivatkozás, ha az azzal össze nem egyeztethetõ tevékenység - akár általában, akár a dolgozó által választott munkahelyen - a munkakör lényegéhez tartozik. Az orvosilag nem indokolt terhességmegszakítás elvileg nem szükségszerû része a szülész-nõgyógyászi munkakörnek. Ezért az abortuszt ellenzõ orvos általában hivatkozhat a lelkiismereti szabadság jogára (hacsak nem abortusz-klinikán helyezkedett el). Az államra pedig az a további kötelezettség hárul, hogy jogilag lehetõvé tegye olyan munkahelyek létesítését, s szükség esetén szervezzen ilyeneket, ahol a nõgyógyász nem köteles lelkiismerete ellenére terhességmegszakításra. Az, hogy elegendõ számú ilyen munkahely alakul-e, vagy hogy az adott orvosra a munkahelyváltoztatás aránytalan terhet ró-e, másrészt, hogy a munkaügyi perekben a lelkiismereti szabadság milyen védelmet kap, az emberi jogok egyedi érvényesülésének kérdése, amelynek vizsgálata a jelenlegi szabályozás szerint nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe.

3. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványokat elutasította.

Végezetül az Alkotmánybíróság rámutat azokra az alkotmányos keretekre, amelyek - a törvényhozónak a magzat jogalanyiságára vonatkozó döntésétõl függõen - az abortusz alkotmányos szabályozásának lehetõségeit behatárolják.

1. Ha a törvényhozó úgy határoz, hogy a magzat jogilag ember, tehát olyan jogalany, akit megillet az élethez és méltósághoz való alanyi jog, akkor terhességmegszakítás is kizárólag azokban az esetekben végezhetõ, amelyekre nézve a jog eltûri az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelõen nem is bünteti az emberi élet kioltását. Ilyen eset például az, ha az anya életének megmentése érdekében válik szükségessé az abortusz.

2. Ha a törvényhozó úgy dönt, hogy a magzat jogilag nem ember, azaz nem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében, és nem illeti meg az élethez és méltósághoz való alanyi jog, akkor az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges, de kötelezõ is a magzati élet védelmére vonatkozó állami kötelezettség mérlegelése az anya önrendelkezési jogával, valamint más alapjogaival szemben. Hogy az állam életvédõ kötelezettségének valamely alkotmányos jog - elsõsorban az anya személyiségi joga - hol szab határt, olyan kérdés, amelyre a válasz az Alkotmányból közvetlenül nem vezethetõ le. Az Alkotmánybíróság itt csak a törvényhozás mozgásterének a hatályos Alkotmányból következõ határait állapíthatja meg; illetve megállapíthatja az alkotmányellenes mulasztást, ha a törvényhozó akár az anya jogainak, akár a magzatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális védelmet sem biztosította.

Ha tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a terhességmegszakítás feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a két legfontosabb szembenálló jog egyikét sem: mérlegelnie kell az anya önrendelkezéshez való jogát is, és az élethez való jogból folyó, a magzatra is kiterjedõ állami életvédelmi kötelezettséget is. Nem lenne alkotmányos a teljes abortusz-tilalom, mert ezzel teljesen figyelmen kívül hagynák az anya önrendelkezési jogát (és egészséghez való jogát). Egy ilyen tilalom az Alkotmányból nem következik, hiszen ebben a döntési alternatívában a magzatnak nincs az 54. § szerinti alanyi joga az élethez. Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogát nézné. A magzat életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség, tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az önrendelkezési jog irányadó. Az állam objektiv kötelességébõl az élet védelmére az következik, hogy az állam nem engedheti meg alkotmányosan az indok nélküli abortuszt. Különösen szükséges az indokolás azért, mert az abortusz esetében az állam életvédelmi kötelezettsége nem névtelen statisztikai kockázat elhárítását vagy elosztását szolgálja, hanem egyedi emberi magzat szándékos megsemmisítésérõl van szó. A törvényhozó által elégségesnek tartott indokokat a terhességmegszakítás törvényi feltételéül kell szabni.

Az, hogy az abortusz tilalma és az indok nélkül megengedett abortusz alkotmányellenes szélsõségei között a törvény hol húz határt, milyen indikációkat kíván meg, a törvényhozó felelõssége és hatásköre. Az egyes feltételek azonban nem sérthetnek más alkotmányos jogokat. Minden feltétel szükségképpen megkülönböztet - például életkor, egészségi állapot, szociális helyzet vagy etikai szempontok szerint -, de a megkülönböztetés nem lehet ellentétes az Alkotmány 70/A. §-ával, vagyis meg kell felelnie a pozitív diszkrimináció alkotmányos feltételeinek. Hasonlóképpen figyelemmel kell lenni arra, hogy a szabályozás ne jelentsen senkinek lelkiismereti kényszert, illetve hogy az abortusszal kapcsolatba hozható egyéb jogok megfelelõen érvényesüljenek.

Az Alkotmánybíróság a rendelkezõ részben megjelölt jogszabályokat 1992. december 31-i hatállyal helyezte hatályon kívül. Ha az Alkotmánybíróság a terhességmegszakításra vonatkozó jogszabályokat a határozat közzététele napjával semmisítené meg, attól kezdve minden terhességmegszakítás büncselekménynek minõsülne. Az Alkotmánybíróság e határozatában a terhességmegszakítás tartalmi kérdéseiben nem foglalt állást. Ezért a megsemmisítés idõpontjáról sem rendelkezett oly módon, hogy az azonnal ugyanolyan gyakorlati következményekkel járjon, mint egy érdemi állásfoglalás. 1992. december 31-ig a törvényhozásnak kellõ ideje van arra, hogy a magzat jogállásáról és a terhességmegszakításról törvénnyel döntsön.

Budapest, 1991. december 9.