A memória, a társadalmi emlékezet az, amit először sajátít ki a regnáló hatalom. Hiszen a 2008-2009. évi sorozatgyilkosságok emlékének állandóan világítania kellene a kollektív tudat egén.

Az államnak példát kellene mutatnia együttérzésből, gondviselésből, hogy folyamatosan megfogja az árván maradt gyermekek és unokák kezét.

Ehelyett jelentéktelen és álszent formalitás temeti maga alá a szolidaritást. A megemlékezések retorikájában a tényleges felelősségről való figyelemelterelés legcinikusabb módja, amikor a cigányok által elkövetett erőszakcselekményeket is „faji indítékú” bűncselekményeknek próbálják beállítani.

A tény az, hogy a politikai indítékú rasszista sorozatgyilkosságok ügyében csak magánszemélyek lettek elmarasztalva, miközben a magyar állam és annak erőszakszervei emberi életek kioltásáért felelősek. Mert ha a titkosszolgálatok és Nemzeti Nyomozó Iroda – ahogy erre a parlamenti vizsgálóbizottság is rámutatott – szakszerűen összedolgozik, korábban elfogták volna a tetteseket, és így több ember élete megmenthető lett volna!

A magyar hatalmi elit legfeljebb kényszerből áll a cigány emberek mellé. Akkor, ha a jogállamiság megmaradt romjain erre rákényszerítjük.

Akik magányosak, azokat senki nem szokta képviselni. A cigány embereknek nem csak kisebbségi magány jutott, hanem állampolgári árvaság is, ami a vágyott köz-társaság hiányából fakad.

A magyarság asszimilált kisebbségeként létezni a legnagyobb magány. Ez a magány, a cigány áldozatok szempontjából, végzetes volt. A roma polgárjogi mozgalmak több évtizedes emberfeletti küzdelme ellenére a magyar cigány családok nem váltak olyan erős közösséggé, hogy megvédhessük magunkat a gyilkos támadásoktól.

Az egykori Magyar Köztársaság sem nyújtott közösséget számunkra, nem védett meg minket. Sőt: amikor a miskolci cigány férfiak kezükbe vették a botot, hogy szembe szálljanak az újnácik fegyvereivel, nekik kellett szenvedni a börtönök poklában. Azt állította róluk a magyar állam igazságszolgáltatása, hogy ők nem magyarok, mi több: ők magyarellenes cigányrasszisták.

A legsúlyosabb dráma mégis az, hogy a náci terrortámadások óta eltelt évtized alatt sem sikerült közösséggé válnunk. Még a „szabadság kis körei” – három-öt fős kicsi polgárjogi sejtek – sem alakultak ki jelentős számban. Pedig kötelesek lennénk erős kicsi közösségeket alkotni, cigány és nemcigány magyarok helyi szövetségeit és azok hálózatát, hogy legalább hangja, szócsöve legyen az elnyomott, képviselet nélküli embereknek.

Ha a rezsim megfoszt bennünket a romák politikai képviseletének alapjogától, legalább a jogi képviselet és a saját nyilvánosság megteremtésére kellene képesnek lennünk. Hogy elérhessük a bajban lévőt, hogy legyen kire számíthassanak. Ehhez várunk – továbbra is, naivan? – a cigány és a velünk tartó nemcigány polgárok összefogására. Mert arra kevés jel mutat, hogy Magyarország vagy a tágabb európai nagycsalád megvéd bennünket.

Az a végzetes bizonytalanság és közöny, ami a tatárszentgyörgyi eseményeket követte, a magyar társadalom legsúlyosabb hiányára hívja fel a figyelmet, a valós és hiteles politikai képviselet hiányára.

Ha nem nevelünk ki, és nem választunk megfelelő képviselőket, akkor nincsenek alkalmas férfiak és nők a válság pillanatában ahhoz, hogy a cigányság gondjai a cigányság hangján szólaljanak meg.

Naponta tapasztaljuk: ha nincs a népnek megfelelő szószólója, képviselője, az egyre sokasodó válságok maguk alá temethetik a szűkebb és tágabb közösségeinket. És ebben a küzdelemben a romák még kiszolgáltatottabban és tehetetlenül állnak a feladatok előtt.

A Roma Parlament szerint a legsürgetőbb feladatunk megtalálni a megfelelő képviseleti formát, és a képviseletre alkalmas embereket, hogy az előttünk tornyosuló társadalmi és gazdasági válságokat értő módon kezelni képesek legyünk. Hogy többé ne fordulhasson elő az a tragédia és szégyenteljes botrány, ami Magyarországon, Tatárszentgyörgyön és számos más magyar településen 2008-2009-ben megtörtént.

Horváth Aladár