Az új magyar humor nem vállal társadalmi szerepet. Nincs például politikai vagy etnikai Stand Up. Pedig a műfajnak komoly szerepe lehetne a társadalmi csoportok közti közvetítésben.
Komoly témák nélkül
A magyar közönség részéről nincs igény mély, társadalmi témájú humorra, szatírára. Többek közt erről panaszkodtak a Dumaszínház tíz éves jubileuma alkalmából készült riportban a magyar Stand Up humoristák a Magyar Nemzet mellékletében. Elmondásuk szerint amire igény van, az a viccek egyes szám első személyben történő elmesélése. A magyar Stand Up ugyanis nem az a filozofáló fajta. Az amerikai nagyok, George Carlin vagy Bill Hicks –ahogy egy korábbi interjúban Bödőcs Tibor is megfogalmazta – elsősorban gondolkodtatnak, és csak másodsorban viccesek. Komoly társadalmi, kulturális kérdésekre mutatnak rá, majd humoros józansággal hívják fel a figyelmet a modern ember logikátlanságaira. Erre nálunk nincs igény. Magyarországon a közönség nem magára akar ismerni, hanem ki akar szakadni a valóságból.
A társadalmi kérdéseknél, csak a politika jege vékonyabb. Míg Amerikában a politika rendszeresen gúny tárgya, addig Magyarországon általános gyanakvás kíséri a politikai fennhangú poénokat. Amíg egy előadó nem érinti a politikát, nincs baj. Amint viszont az előadó megpedzegeti a témát, a közönségben ülő rögtön tudni szeretné, hogy kinek szól az összekacsintás. Az elkötelezett párttámogatók pedig – különösen a radikális oldalakon – könnyen feketelistára helyeznek egy előadót, ha az nem a szájuk íze szerint viccel. A politizáló előadók – mint Sas József vagy a Heti Hetes szereplői – nem széles publikumhoz szólnak, hanem afféle „tábori humoristákként” működnek.
Kimondható kimondhatatlan
Hogy a magyar Stand Up humora számos téren eltér amerikai nagytestvérétől, önmagában még nem baj. Az importált stílusok, műfajok ugyanis törvényszerűen vagy helyi arcot öltenek, hibridizálódnak, hogy így kulturálisan relevánssá váljanak, vagy rövid úton elbuknak. Ahogy a magyar operett, kabaré, vígjáték sem klónja a nyugatinak, úgy a Stand Up sem az. Ami viszont beszédes, hogy a magyar Stand Up nem kerülgeti a forró kását, hanem tudomást sem vesz róla. Hofi Gézának egykor komoly társadalmi szerepet töltött be, gőzkiengedő szelep volt a kommunista diktatúrát nyögő országban. A demokráciában már nincs szükség cinkos összekacsintásra. Bizonyos határok közt ugyanis bármit ki lehet mondani. A Stand Uposok viszont – engedve a közönség vélt igényének – mégsem teszik ezt. Pedig kibeszélendő indulatok most is bőven akadnak. A magyar társadalmat számos repedés feszíti, melyre a Stand Up és a humor általában kiváló gyógyír lehetne.
A ma aktív humoristák közt is vannak persze olyanok, akik akarva-akaratlanul társadalmi missziót folytatnak. Bödőcs Tibor, a Bucsuszentlászlóról Budapestre szakadt bölcsészfiú végtelenül szellemesen és ugyanakkor hitelesen közvetít a nagyvárosiaknak a falusi valóságról. Ugyanezt teszi a kolozsvári illetőségű Szomszédnéni Produkciós Iroda erdélyi-anyaországi viszonylatban. A Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs duó különös erénye, hogy erdélyiségük mentes a politikai felhangoktól. Nem szólnak revízióról, nem bántják a románokat, nem sírnak a múlt miatt. Ehelyett kulturális utalásokban gazdag humorral bizonyítják az anyaországiaknak: mások, de mégis hasonlóak vagyunk. A humor erejével azok számára is testközelbe hozzák, szerethetővé teszik Erdélyt és a székelyeket, akik egyébként irtóznak a Trianont övező diskurzustól vagy a turulmadaras folklórtól.
Nem bírja el a humort
A Pest-vidék ellentétnél, anyaország-Erdély viszonynál azonban jóval súlyosabb törésvonalai is vannak a magyar társadalomnak. Ezúttal ne kerülgessük a forró kását: a rasszizmus, antiszemitizmus, vagy ha úgy tetszik roma és zsidó kérdéséről van szó. A humor, ahogy a világ számos országában, úgy Magyarországon is csatornát jelenthetne a feszültségek és félreértések kibeszélésére.
A roma-téma különösen érzékeny. Az Irigy Hónaljmirigy 2003-as Bazi Nagy Roma Lagzi című produkciója negatív kritikát kapott a roma értelmiség részéről. A fő probléma az volt, hogy mirigyék a többségi társadalom sztereotípiáira építve, bármiféle kulturális megértés nélkül nyúltak a témához. Érezhető volt, hogy a művészeknek vajmi fogalmuk sincs a beás, oláh vagy romungro cigányok közti kulturális különbségekről. Miután a stábban egyetlen roma sem volt, az érintettek joggal érezhették, hogy gúny tárgyává váltak. A show pedig összességében többet ártott, mint használt. A magyarországi mainstream roma-humor első fecskéje a Győzike Show volt. A 2005-ben induló, három évadot megélt valóságshow-komédia - talán a műfaji sajátosságoknak, talán a forgatókönyvíróknak vagy épp a szereplők képességének köszönhetően - azonban cseppet sem vitte közelebb a többségi társadalmat a romák megértéshez. A zebracsíkos zakós showman és „Bejaasszony” csak megerősítették a sztereotípiákat. A közönség nem velük, hanem rajtuk nevetett. A roma téma pedig azóta is tabu.
A zsidó-antiszemita kérdéssel némileg más a helyzet. A hagyományos zsidó humor a XIX. század óta integráns része az úgynevezett „pesti humornak”, és nüánszokban, stílusjegyekben ma is él. Az elmúlt évtizedben talán Sándor György művelte legjobban az intellektuális pesti zsidóhumort és ha nem is ilyen mértékben, de egykor Hajós Andrástól sem álltak távol a pesti zsidóság kulturális finomságaival operáló Stand Upok. Mégis, mindketten „akinek értenie kell, az úgyis érti” elitista elven nem, vagy csak ritkán vértezték fel mondandójukat társadalmi üzenettel. A közvetítés, megértetés elmaradt. Pedig a humor többre képes, mint kötelező kurzusok a politikai korrektségről és a gyűlöletbeszéd-törvény együttvéve. Közhely, de valóban így van: hidat teremt az emberek közt.
Hiányzó hangok
Egészen napjainkig egyetlen roma vagy zsidó humorista sem akadt, aki kifejezetten a közvetítést tűzte volna zászlajára. Pedig a cigány és zsidó humorra - különösen az intelligens fajtára - minden bizonnyal lenne igény. Téves dolog azt hinni, hogy a téma felvállalása feltétlenül sztereotípiákat, előítéleteket erősít, vagy maga után vonja a rasszizmus vádját. Hogy a kérdéshez jól is hozzá lehet nyúlni, arra ékes példa a magyar Stand Up koronázatlan királya, Fábry Sándor. A showman monológjainak gyakorta visszatérő szereplői a különböző roma, illetve zsidó karakterek. Fábryra mégsem vetül a rasszizmus árnyéka, hiszen karaktereit - noha kifigurázva és sztereotipikusan mutatja be, mégis - érezhető szeretettel formálja meg.
Az etnikai humor nem az ördögtől való. Az olyan multikulturális társadalmakban, mint az amerikai, egy nagy hagyománnyal bíró műfajról van szó. Woody Allan a frusztrált New York-i zsidó karakterét fejlesztette tökéjre. Sajátos humorával a nem zsidók számára is érthetővé és szerethetővé tették az értelmiségi zsidó lét – legalábbis annak manhattani verziójának - vívódásait és dilemmáit. Richard Pryor feketeként az elsők közt nyúlt tabudöntő módon a politikai korrektség jegyében betiltott N-betűs szóhoz. A komikus számos kollegájával együtt nagy tehetséggel állított görbe tükröt feketéknek és fehéreknek egyaránt. Az etnikai humor sokszor a politikát is kiosztotta: a 2001 szeptember 11-ét követő „terror elleni háború” margóján jött létre az „Axis of Evil Comedy Tour”, melyben amerikai születésű iráni, arab, koreai, kubai humoristák álltak ki, hogy közvetítsenek közösségük és az átlag amerikaiak közt. A sort még hosszan sorolhatnánk. Amerikában százával vannak latin, kínai, indiai, lengyel, mormon komikusok, akik a mainstream elé vitték közösségük ügyeit, ezzel segítve elő a párbeszédet.
Persze Amerikában sem a fecskék csinálták a nyarat. Az etnikai, vallási humor és a Stand Up képviselői azután jelenhettek meg, hogy a különböző népcsoportokból tömegével termelődtek ki a többségi társadalom normáit elfogadó, de az óhazából hozott kultúrát is jól ismerő fiatalok, akik kívülről, de mégis bennfentesekként látták közösségeiket és társadalmukat. Õk pedig kiálltak szüleik, unokatestvéreik és más etnikumú kollegáik elé és öniróniával átitatva megmutatták: míg mi ilyennek hisszük magunkat, mások olyannak látnak, de valójában amolyanok vagyunk.
Keserédes kilátások
Ilyesmi kellene nálunk is. Ami a magyarországi zsidó humort illeti, a helyzet nem reménytelen. Budapesten a zsidó kultúra reneszánszát éli. Az új műfajok, a slam-poetry, és rap világában mára bőven akadnak olyan előadók, akik zsidóságukat vállalva közvetítenek létük, sorsuk dilemmáiról. Valószínűleg nem kell sokat várni arra, hogy a keserű-édes zsidó humor a Stand Up világába is utat találjon, válaszolva az antiszemita sztereotípiákra és attól görcsösen rettegő reflexekre egyaránt.
Roma fronton a helyzet kevésbé fényes. Sajnos sokat elárul a magyarországi romák integrációs szintjéről és a többségi társadalom hozzáállásáról egyaránt, hogy még a horizonton sem látszik olyan figura, aki a két világ határáról mindenkihez szólni tudna. Akinek nem kell attól tartania, hogy szűkebb pátriárkájában árulónak kiáltják ki, amiért kiteregeti a szennyest a gádzsók előtt, és akinek lelkéről leperegnek a youtube-os videói alatt tobzódó rasszista kommentek. Olyan roma humorista, akire közössége is büszke lehet, és egy kocsmába a hangosan cigányozók is meghívják egy sörre.
Pedig a kisebbségi humoristáknak fontos szerepük lenne: mesélniük kellene, görbe tükröt állítani beások, oláhok, magyarok, zsidók elé. Hogy együtt nevessünk egymáson és önmagunkon. És ha már idáig eljutottak, a többi Stand Upos is beszállhatna a mókába: beszélhetnénk konzervatív anyukáról, bal-liberális unokatesóról, ávós nagypapáról, szkinhead kisöcsről. Nem elítélően, nem bántóan. Ahogy családban szokás: maróan, de megértőn. Talán a végén az is kiderülne, hogy a másként szavazók sem az ördög ügyvédjei, és hogy valahol a pufajka és a bomber dzseki alatt is emberek vannak.
Sayfo Omar
