Többedmagammal már régóta fontolgattuk, hogy elhagyjuk szülőföldünket Magyarországot. Nehezen szántuk el rá magunkat, de úgy gondoltuk, hogy Magyarország már élhetetlenné vált számunkra cigányokra.
Sorozatom ezelőtti részében (Mr. Roma: Kanadába jöttem 15.) 2013. Decemberében jártunk, amit újabb, újabb sztorik követtek. 2013. februárjában úgy döntöttük, hogy Calgaryból visszaköltözünk Torontóba, így újabb 3 500 km várt ránk. Mi fiúk kocsival - mert nem akartunk egy kanál nélkül egy újabb életbe belekezdeni -, a lányok repülővel tették meg az utat. Az út nem volt kockázatmentes egy kiadós kanadai tél közepén a hegyeken át, mert nem rendelkeztünk megfelelő minőségű autókkal, az enyém ráadásul hátsókerekes volt. De, hogy kerüljem az izgalmakat gyorsan leírom, hogy sikerült biztonságban megérkeznünk úti célúnkhoz. Nagyon szép tájakban gyönyörködhettünk, amit az ember élete során nem nagyon fog elfelejteni.
Bevallom, hogy megtörtek voltunk és azért közeledtünk Torontó felé, mert a haza (Magyarország) utunkat tervezgettük, viszont a sorsnak más volt a terve velünk. 2013 februárban megkaptuk első idézésünket bírósági tárgyalásunkra, majd mindig más okból kifolyólag a többit is. Tárgyalásunk végül decemberben valósult meg. Mivel februárban úgy döntöttünk, hogy akkor most már végig csináljuk így túltettük magunkat az állandó időpont változtatásokon, ami idegileg nagyon leterheli az embert, mert ilyenkor már a minél hamarabb legyünk túl rajta gondolat gyötri a procedúrán résztvevőket.. De ne szaladjunk ennyire előre.
Torontóba is tipikus cigány gondolkodással indultuk neki. Mentünk előre, mint a lovak. Az a gondolat csak kicsit gyötört bennünket, hogy a tél közepén se ház, se más nem várt bennünket. Na jó egy kicsit túlzásba estem, mert a lányokat és a babákat várta egy kedves rokon (majd később mi is megérkeztünk), de tisztába voltunk azzal, hogy szűkösen leszünk abban a kis lakásban. Egy kisebb túrtúra után mindenki talált magának szállást éjszakára, majd bérleményt az azt követő időkre.
Torontó életünk egy kicsit nehezebb volt, mint Calgaryban. A munkalehetőségek itt szűkösebbek, és rosszabbul fizetettebbek, mint Calgaryban. De a sorsunkat magunk kovácsoljuk így nem adtuk fel. Szépen dolgozgattunk, gyűjtögettünk, de nem utolsó sorban mindenféle rasszizmustól, gyűlölettől mentesen éldegéltünk, míg el nem jött a tárgyalási időpontunk ideje.
Volt egy ügyvédünk, akit az állam fizetett. Ez olyasmi mint Magyarországon a kirendelt ügyvéd, csak itt nem kirendelnek valakit melléd, ha nem neked kell találni valakit, aki elvállalja a védelmed. Az is előfordulhat, hogy ezért a pénzért, amit az állam fizet nem vállalja senki. De ilyenről még nem hallottam. Természetesen az állami támogatást az ügyvédre meg kell kérvényezni, ők vagy elfogadják a kérelmed, vagy nem. Szóval az ügyvédünk lelkiismeretesen felkészített minket a tárgyalásra. Jól tudtuk, hogy ezek után már rajta nem sok múlik ügyünk (menedékkérelmünk) pozitív elbírálásán. Minden ügy a bíró hozzáállásán múlik. Azon, hogy mennyire tudod elnyerni az Õ szimpátiáját. Ha ez nem sikerül, akkor az ember mondhat bármit, mert az elutasító indoklásban már azt ír amit akar. Természetesen alapos felkészülést is igényel egy ilyen meghallgatás, ahol az ügyben jártasak tudják, hogy a sztorihoz hozzáadni, vagy abból elvenni tilos. És mindent anyagot be kell magolni, amit a bírónak eljuttattak. A kérelmed elutasítása után van lehetőség fellebbezni, de még nem találkoztam olyan esettel, akinek azt sikerült volna megnyernie. Ettől függetlenül nem zárható az ki, hogy történt már ilyen eset.
Elbeszélések alapján a bírókról nem sok jó véleményem volt. Általánosságban elmondható, hogy szépen kiforgatnak, megforgatnak, mint paraszt bácsi a három napos tehéntrágyát. A mi ügyünket videó tárgyalás keretén belül tartották. Ez azt jelenti, hogy a bírónőnk Calgaryban csücsült egy irodában, mi meg a Torontói bíróságon egy másik irodában, és a technikusok web kamera kapcsolatot létesítettek közöttünk, ezen keresztül zajlott a tárgyalás. A bírónőnk első látásra is színpatikusnak tűnt, ráadásul még nagyon kedves is volt. Felkészülten vártuk, hogy kiforgasson minket, de ezt nem tette meg. Annyira jóindulatú volt, hogy ezért vált gyanússá mindannyiunk (négyünk) szemében. A szokásos menetrendet tartva reggel 9-től - kb. délután 6-ig folyt a „vallatásunk” kisebb megszakításokkal. A tárgyalás végén sorsunk további alakulásáról semmit nem tudtunk meg. Ügyvédünkkel folytatott beszélgetés során (a tárgyalást követően) arra a következtetésre jutottunk, hogy még ő sem találkozott ilyen kedves bíróval, félő, hogy tipikusan az az eset, aki a szemedben kedves, de mihelyt hátat fordítasz neki, akkor hátba szúr. Ebben a tudatban váltunk el ügyvédünktől, és tértünk haza, hogy feldolgozzuk a velünk aznap történteket.
A tárgyalást követően minden nap többször is ellenőriztük postaládánkat, és tűkön ülve vártuk az „ítéletünket”. Ez egy kicsivel több, mint egy hónapig tartott, míg nem egy este a postás a szemünk láttára bedobta a várva várt „ítéletet”.
Az eseményre a konyhában gyülekeztünk. Szépen lassan bontottuk ki a borítékot, mert ugye a rossz hírt jobb később tudni. Az írat tömeget eleinte csak felületesen szemléltük, átlapozgattuk, bele - bele olvasgattunk. Egy valamiben biztos voltam, hogy az eredményt vagy az elején, vagy a végén fogom megtalálni, ezért az első és utolsó oldalnak szenteltem nagyobb figyelmet. Első olvasatra olyannak tűnt, mint ha megkaptuk volna a maradásra való döntést a kanadai bíróságtól, de azért átolvastuk többször is. Hogy angol tudásunk meg ne tréfáljon bennünket, ezért megkértük a szomszédunkat is, hogy értelmezzen nekünk egy két mondatot, hátha mi értjük azt félre.
A bíróság kimondta, hogy menekültkérelmünket jogosnak találta, ezért Kanada védelmet biztosít számunkra. A hír hallataára kettős érzés fogott el. Örültem is meg nem is. Tudtam, hogy ez egy nagyon nagy lehetőség, amivel élni kell, mert itt tényleg emberkén élhetem le az életem, és gyermekemnek jövőt tudok biztosítani. De a másik felem szomorú volt, mert így régen látott szeretteimmel még évekig nem találkozhatok.
