... „a tehetséges gyermekek felemelkedését legtöbbször nem a szegénység, hanem maguk a szülők akadályozzák”. Én arra kérek mindenkit, gondolja tovább humanista módon, mit jelenthet ez a kijelentés ...

Én arra kérek mindenkit, gondolja tovább humanista módon, mit jelenthet ez a kijelentés annak fényében, hogy Balog Zoltán úr szintén e portálon közzétett adatlapja szerint a magyar kormány romaügyi politikájának első számú képviselője. Többek között ezt írja munkásságáról ezen adatlapon: „2010. június 1-től a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkára. 2011. május 19. Személyes közreműködésének köszönhetően fogadta el a magyar elnökség idején az Európai Bizottság az Európai Romastratégiát.”

Vegyük – csak például - Hajdú-Bihar Megyét, szűkebb pátriámat. A megyében a roma nemzetiségű lakosság az össznépesség mintegy 20%-a. A felnőtt roma populáció körében 90% körüli a munkanélküliség. Egyes településeken (pld. Hajdúhadház) még ennél is nagyobb. Vagyis különösebb elemzés nélkül kijelenthető, hogy a megyében a roma lakosság döntő többsége szegény. (Egy pár hete befejeződött, 600 fős megyei mintavételen történt civil felmérés szerint a létminimum alatt élők aránya a roma lakosság körében meg is haladja a 90%-ot.) Vegyük ehhez hozzá, hogy az egyetemisták között a romák aránya a Debreceni Egyetemen 2% alatti. (Bár érzékeny adatról lévén szó a nemzetiségi identitás nem mérhető az egyetemisták körében, az adatot a debreceni Roma Nemzetiségi Önkormányzat több éves tapasztalata támasztja alá, akik többek között az ún. roma ösztöndíjasoknak írt ajánlásokból elég jó le tudják mérni a roma egyetemisták számát.) Vagyis az egyetemig eljutó tehetséges roma gyermekek aránya igen csekély (még ha minden egyetemistát társadalmilag felemelkedett és kibontakoztatott tehetségnek tekintenénk is… ami annak fényében, hogy a roma és nem roma diplomások is egyre súlyosbodó munkahelyhiánnyal küzdenek napjainkban, természetesen távolról sem evidens).

Nos, amennyiben (kétségtelem joggal) felkent romaügyi szakembertől valónak tekintem államtitkár úr kijelentését, akkor azt összevetve a megyei (és országos) adatokkal, e kijelentés logikailag hordozott jelentése úgy tűnik nem más, mint hogy „a tehetséges roma gyermekek felemelkedését a roma szülők szociális helyzetüktől függetlenül hatványozottan nagyobb arányban akadályozzák, mint a nem roma szülők a saját nem roma gyermekeikét.” (Hiszen populációhoz mért arányban sokkal kevesebb a roma nemzetiségűek között az egyetemista, mint a nem-roma nemzetiségűek között.) Vagyis a roma fiatalok iskolai sikertelenségének okaként így azt a szociológiai (és egyben humanista) konszenzust zárja ki államtitkár úr, miszerint is a társadalmi perifériára sodródás és sikertelenség, elkallódás oka egy önmagát újratermelő szociokulturális körfolyamat.

Államtitkár úr másik kijelentése az volt ugyancsak a kormányzati portál szerint, hogy „az oktatás-nevelés nem szolgáltatás, hanem szolgálat”; és hogy ebből fakadóan szerinte téves és megszüntetendő az a gyakorlat, hogy a szülők számon kérnek bármit is az intézményi oktatás-nevelés résztvevőitől (vagy egyáltalán elvárást fogalmaznak meg). Nos, mi lehet vajon ezen újabb kijelentés következményes tartalma? Feltehetően az, hogy államtitkár úr teljesen vak és elzárkózó azon tény (vagy egyáltalán lehetőség) irányában, hogy a roma fiatalok sikertelenségének folyamatát hatványozottan generálhatja és erősítheti egy erős társadalmi (előítéletességen és bűnbakképzésen alapuló) diszkrimináció, mely nem egyszer az iskola falain belül oktatási diszkriminációban ölt testet. Hiszen ha egy intézmény vagy pedagógus negatívan kivételezik a roma tanulókkal (természetesen soha sem nyíltan, hanem látens - vagyis nehezen, de azért kimutatható - módon, ahogy azt az eddigi oktatási antidiszkriminációs perek is bebizonyították már, pld. Hajdúhadházon), e szerint a mentalitás szerint nem is lenne számon kérhető ezen tettéért, gyakorlatáért. Hiszen ő szolgál, és nem szolgáltat…

Summa summarum, kijelentései logikai implikációi nyomán úgy tűnhet, államtitkár úr szerint a roma szülők általában véve rossz szülők, akik vagy gonosz módon visszahúzzák gyermekeiket, vagy annyira buták maguk is, hogy nem engedik gyermekeik tehetségét kibontakoztatni. Én csak félve teszem fel kérdéseim ezek fényében – részben államtitkár úrnak, részben e sorok olvasóinak, akik ha nyitottak erre, az idézett kijelentések autonóm továbbgondolásához talán némi támpontot kaphatnak (nem kizárva persze, hogy ők maguk más következtetésekre jutnak):

(1) Vajon államtitkár úr a kormány vezető romaügyi politikusaként tényleg nincs tisztában, vagy nem hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy a romaellenesség (és egyáltalán a rasszizmus) egyre fokozódó jelenség hazánkban? Annak fényében, hogy államtitkár úr az adatlapján büszkén kiemeli, hogy az európai összehasonlításban is példátlan roma gyilkosságsorozat után „2009 folyamán az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil- és Vallásügyi Bizottságának elnökeként…támogatta a roma gyilkosságok áldozatai családjainak megsegítését.”, ez aligha hihető. Annak fényében viszont, hogy az államtitkár úr neve által fémjelzett nemzeti romastratégia első változatából következetesen száműzve lett a diszkriminációs terület, ez már hihetőbb. Figyelembe véve továbbá azt, hogy államtitkár úr aktív közreműködésével került megszüntetésre az ingyenes antidiszkriminációs jogsegélyszolgálat országszerte, mely által ezen jelenséggel való szembenézés, és az ellene való küzdelem megvalósulhatott volna, értelmiségiként már kissé inkább megijeszt e lehetőség.

(2) Második óvatos kérdésem az lenne, hogy vajon államtitkár úr szerint, ha adót fizetnek az állampolgárok azért, hogy társadalmi szolgáltatásokat kapjanak az államtól, akkor ez miért nem igaz a nevelési-oktatási intézményekre? Ha a nevelők-oktatók nem szolgáltatnak, hanem szolgálók államtitkár úr szerint, akkor vajon kinek a szolgálói? Annak fényében, hogy a közoktatás centralizálása és államosítása zajlik, talán csak nem az államé? Én úgy hiszem, egy pedagógus sem tekinthető szolgának. (Akkor sem, ha az államot nemzetállamnak tekintjük; pláne, ha a nemzeti oldalt az államtitkár által mindenek felett támogatott miniszterelnök úr retorikájának megfelelően kirekesztően defininiáljuk.)

(3) Harmadik óvatos kérdésem, hogy romaügyi szakértőként és mentálhigienés szakemberként (ezt is szerepel ti. adatlapján) államtitkár úr vajon hallott-e már a burkolt, látens diszkrimináció fogalmáról? (Az Egyenlő Bánásmód Hatóság képzései igencsak értékesek e szempontból.) Ha igen, nem gondolja-e úgy, hogy ha valaki szerint a roma szülők nem az intézményrendszer és nem a rossz szociális körülmények miatt nem bontakoztatják ki sikeresen gyermekeik tehetségét, akkor az a valaki lényegében azt állítja, hogy a roma szülőkkel általában van gond? Ez vajon nem veti fel a burkolt, akárcsak (megengedem és ténylegesen is feltételezem, hogy) szándékolatlan, de lényegében védhetetlen és antihumánus, szinte rasszista álláspont jogos gyanúját? S ha igen, akkor megengedhető-e az, hogy a romapolitika elsőszámú embere ilyen félreérthető, persze inkább szakmaiatlan és át nem gondolt, mintsem direkte bántó kijelentéseket tegyen? Vajon nem igazolja és szítja ez tovább a szélsőséges érzelműeket, akik álláspontjukat így joggal szalonképesnek tekinthetik? Higgye és higgyék el, ezt nem bántásból kérdezem. Hanem olyan, a roma érdekképviselet területén dolgozó emberként, aki nap mint nap szembesül azzal, hogy nemcsak intézményi dolgozók, de akár intézményvezetők vagy akár polgármesterek is néha nyíltan cigányellenes (vagy épp zsidóellenes) kijelentésekre ragadtatják ma már magukat.

Utoljára teszem fel leg óvatosabb kérdésemet, mert hiszik vagy sem-, ill. hiszi vagy sem államtitkár úr-, egyáltalán nem valamiféle pártpolitikai indokból vetettem papírra ezen sorokat, és nagyon is ellenemre vannak a médiában és a parlamentben folyó, az önérdeket és nem a közérdeket szolgáló, pártpolitikai és nem szakmapolitikai tartalmú üres politikai csatározások, sárdobálások minden (direkt nem két oldalt írtam) oldalról. Valamint mindenféle személyeskedés, becsmérlés, lejáratás szintúgy. Kérek tehát mindenkit, ha teheti és képes rá, ennek figyelembevételével olvassa és mérlegelje utolsó kérdésemet.

(4) Államtitkár úr, Ön biztosan tisztában van hitoktatóként a képmutatás fogalmával. Ön szerint nem merül-e fel ennek eshetősége és az önvizsgálat szükségessége akkor, ha valakik nagy szólamokat – úm. (a) nevünkhöz köthető európai romastratégia; (b) értékalapú politizálás; (c) folyamatos gazdasági fellendülés; (d) szabadságért folyó harc; (e) a rasszizmus visszaszorításának sikeressége; (f) az összefogás és a béke kiemelt fontossága – hangoztatnak. Miközben a realitás közelebb látszik állni – sorrendben haladva – (a) a romaügy és a romahelyzet stratégia nélküli háttérbe szorításához; (b) az európai értékközösségből való folyamatos kiszoruláshoz; (c) a folyamatos gazdasági recesszióhoz; (d) egyes alapvető szabadságjogok nyílt megnyirbálásához és alapvető jogelvek megsértéséhez; (e) a rasszista jelenségek folyamatos térnyeréséhez; (f) a tudatos megosztottsághoz és mindenkivel való konszenzusmentesen konfrontatív harchoz.

Ezen kérdések egyként szólnak államtitkár úrhoz - akinek megköszönöm, ha válaszol rá, de meg kell értenem azt is, ha nem – és az olvasókhoz is, akiket talán továbbgondolásra ösztönöznek e sorok. Megengedve, hogy sok területen a jelen sorok írójától eltérő, de mindenként autonóm és remélhetően őszinte, jól átgondolt következtetéseket vonnak le.