Laura lassan eltűnik az események zuhatagában, pedig csak egy év telt el a halála óta. Biztos, hogy ennek így kell lennie?
2012. február 24.: Baranyi Laura újságíró kollégánk, barátunk halálának első évfordulója. Vajon biztosan az első? Az a sok minden, ami történt az elmúlt hónapokban, tényleg csak egy évet igényelt? Sajnos, igen. És a barátainak ezen a napon, életükben először, el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen egy év Laura kacagása, fájdalma, gondjai nélkül. Annyi minden változott azóta, hogy elment. A legtöbb embertől, akivel ő kötött össze, elszakadtam. Két-három közös barátunk van már csak, akikkel még tudunk egymásról. Viszont az is igaz, hogy egyiküket sokkal többet látom mostanában, mégpedig azért, mert Laura tragikus hirtelenségű elvesztése rádöbbentett minket, hogy mi is bármikor meghalhatunk.
Örökre belém vésődött Csík Juci keserves sírása a temetés napján, majd ahogy a zokogástól rázkódva kérdezte: „Ugye, nem követjük el mi is azt a hibát, hogy hosszú időre elszakadunk egymástól?” Jogos volt a kérdés, és ezért is igyekszem a szabadidőmet a barátaimra is szánni. Több évi robotolás után tavaly már volt időm arra, hogy meglátogassam az ismerőseimet. Azokat, akik évekig részei voltak az életemnek, és akiktől évekre elszakított a távolság és a munka.
Felfedeztem, hogy ha térben nem is, de virtuálisan, az interneten ott lehetek Budapesten, Bátonyterenyén, Miskolcon, Németországban, Angliában, Kanadában vagy az USÁ-ban. Laura váratlan halála keserű tanulópénz volt, hogy észrevegyem, nem elég csak a szűkebb családomért tenni, de gondoskodni kell arról is, hogy a barátaim is érezzék a szeretetemet, a figyelmemet, már amennyit ki tudok szorítani magamból. És már a pénz sem akadály.
Egy számomra nagyon kedves roma asszonynak mondtam nemrég, amikor arra figyelmeztetett, hogy nagy lesz a számlám: az embernek tudnia kell, ki mennyit ér, mennyit érdemel, és nem a sírjánál kell azon szomorkodni, hogy nem szántam rá még életében pár száz forintot. Neki jól esett, én meg örültem, hogy el tudtam mondani: fontos nekem. És fontos az a mozgássérült, nem roma barátom is, aki nem fejezte be a főiskolát, aki rengeteget szenvedett, mégis olyan mélységes emberség lakozik a szívében, amely manapság ritkán érezhető. Igyekszem tartani vele a kapcsolatot, még akkor is, amikor egyébként rám szakad az Isten ege, mert nem akarom, hogy olyan lelki fájdalmam legyen, mint amit Laura elvesztése okozott.
A facebook-on még mindig jelen van. Nemrégiben olvastam el az összes bejegyzését, jó volt végigkövetni a napi gondolatait, érzéseit, mintha újra együtt lettünk volna. Viszont döbbenetes volt rekonstruálni a halála környékén született bejegyzéseket, és az azt megelőző dalkavalkádot. Laura facebookjának van egy része, ahol dalokat tett közzé. Olyanokat, amiket éppen szeretett, amik a hangulatát tükrözték. Megosztotta a barátaival azokat a nótákat is, amelyeket sokszor énekelt nekem a kocsiban, és ez visszarepített azokhoz a percekhez, amikor még az Isten megengedte, hogy ebben részem legyen. Laura oldaláról az is kiderül, hogy rajtam kívül még sokan gondolnak rá, nem is csak az évfordulón. A legfájdalmasabb, amikor a legféltettebb kincse közli a kedvenc dalát és odaírja: Hiányzol, Laura! Ma már nincs Rádió C, meghalt vele együtt. Élőhalott a Gödör, az Athe Sam Fesztiválok örömteli helyszíne. És legutoljára húsvétkor jutottam el hozzá, mert olyan távol van a salgótarjáni temető.
Lauráról a távozása után több formában is megemlékeztek. Én is igyekszem iskolákban film- és riportrészleteket vetíteni róla, amikor a roma médiáról és annak ismert alakjairól beszélek. Követendő példaként mutatom be az életét, a problémákat legyűrő sikereit, mégis úgy érzem, mintha már alig lenne hallható a hangja. Laura lassan eltűnik az események zuhatagában, pedig csak egy év telt el a halála óta. Biztos, hogy ennek így kell lennie? Valóban annyira élhetetlenek vagyunk, hogy nem lehet kiadni Baranyi Laura írásait, és az életét bemutató kötetet? Vagy nem mondhatjuk, hogy kell egy dokumentumfilm Baranyi Laura munkásságáról is? Nem lehetne ő is az egyik példakép a sok remek roma művész, szakember és értelmiségi között?
Baranyi Laura olyan ember volt, akiből erőt meríthetnének a gyermekeink, akik hozzá hasonló próbatételekkel küzdenek. Baranyi Laura, azon túl, hogy „Nóra” volt a rádiós Cigányszobában, a feltörekvő roma értelmiségi réteg ismert alakja is volt, élet- és pályatörténetében a korunkra jellemző adottságokkal, problémákkal és sikerekkel. Ezek mellett nem kellene szó nélkül elmenni. Nem kellene beletörődni abba, hogy a történelem elsodorja őt is, még a roma közélet nyilvános fórumairól is, hiszen lehetne tanulni tőle.
Talán tényleg van abban némi igazság, hogy sokszor a jók mennek el előbb, nem a rosszak. Amikor Lauráról beszélgetve elmondtam ezt egy családtagomnak, azt válaszolta: ez azért van, mert az Úristennek mindig szüksége van angyalokra, és az angyalokat a jók közül választja ki maga mellé. A gondolat logikáját nem értettem. Mert hogyan következik ebből az, hogy az angyaljelöltnek nem csak jónak, hanem fiatalnak is kell lennie. De ettől függetlenül bevallom, amikor Baranyi Laura halálára emlékezem, szívesen feledkezem meg a logikáról.
Könnyebb tudomásul venni a megváltoztathatatlant, ha meghajlok az Úristen akarata előtt.
