HÍRDETÉS


JEGYZETEK
vissza

Szász Anna: Gondolatok a népszámlálás kapcsán

betűméret csökkentése betűméret növelése
2011 Augusztus 09    Forrás: Intézet a Demokratikus Alternatíváért


Ez a cikk archív

A hovatartozás meghatározásának és érvényesítésének folyamatában az állam elsődleges szerepet kap, hiszen hatalmi intézmények sorát képes megmozgatni a helyes és helytelen kötődések normatív rendjének biztosítása érdekében. Egyike ezen hatalmi intézményeknek a népszámlálás.

Hirdetmény

Az állam által feltett „Kik és hányan vagytok, akik a területemen éltek?” kérdésre a népszámlálás egyértelmű választ kíván adni, abban a hiszemben, hogy „az mindenkire kiterjed és mindenkinek van benne egy tökéletesen egyértelmű helye”.[1] A rendszer klasszifikáló természete, majd kvanitfikáló logikája elkészíti – persze kizárólag az állami fennhatóság kiterjedésén belül – a „demográfia topográfiáját”, az adott területen élő népesség azon elképzelt térképét, amely mátrixa a térnek és a népnek, illetve a kettő közötti viszonynak, víziója a „népesség rendjének”[2], tehát annak a berendezkedésnek és uralkodó kategorizálásnak, amely sem nem vitatható, sem nem alku tárgya.[3] Az állam azonban nemcsak a „Kik vagytok...?” kérdését teszi fel, hanem azt is, hogy „Mit érdemeltek?”, s így az elképzelt térképek mentén szervezi meg „oktatási, igazságszolgáltatási, közegészségügyi, közbiztonsági és bevándorlásügyi hivatalait”.[4] A népszámlálás kategóriái tehát lojalitásstruktúrákat alakítanak ki, amelyek aztán politikai, gazdasági vagy éppen kulturális téren húzzák meg a vonalat az érdemes és az érdemtelen, a jogosult és a jogosulatlan között.

 

Ugyanebben a kontextusban a szubjektum és a hatalom diskurzív viszonyát a szubjektum perspektívájából megközelítve, a terület nem pusztán a felügyelet és az ellenőrzés rendszere alá vont materiális környezet, hanem kulturális tér, amelyben az otthonosság, a valahova tartozás problémái elbeszélhetővé válnak. Ahogy a térkép sem visszaigazolása csupán a vélt nemzeti különbségeknek, úgy a népszámlálás sem kizárólag a térkép hivatalos topográfiájának politikai tölteléke.[5] Mind a térkép, mind pedig a népszámlálás a Miért vagyunk a világban?, Hol a helyünk és az otthonunk a világban? kérdésekre is keresik a választ. Feltételezhetjük azonban, hogy miután a késő modernitásban a társadalom nem írható le állandó jelentéstartalmakkal[6], az egyre összetettebb világban, ahol a szubjektum mindig a „másikkal” való viszonyban formálódik, az identitás fogalma töredezett és szituációfüggő.[7] Az identitás eme többszólamúsága a szavak szintjén is megragadható: a nyelv a kommunikáció eszközén túl „performatív, konstituáló és produktív”[8] jelentőségre tesz szert, így a hovatartozás kérdésére adható válaszok egyre kevésbé egyértelműek és magától értetődőek. Az ebből fakadó bizonytalanságot ragadhatja és „lovagolhatja” meg a népszámlálás, mint hovatartozást konstruáló gyakorlat.

 

A bizonytalanságot, illetve a biztonság igényét fogalmazza meg az egyik interjúalany:[9] „Jó tartozni valahova”. Vajon a viszony csak az aktust követően jöhet létre, vagy a népszámlálás garantálja a valahova tartozást? Miből áll a hovatartozás gyakorlata és kritériumrendszere? És ki, mi az az entitás, amelynek „jó” részesének lenni? Egy terület, ahol a mindennapi élet praktikus dolgai szerveződnek? Ahol fegyelmeznek és felügyelnek, ahol túl kell élni az életet, s mindezt úgy, hogy néha élvezze is az ember? Vagy egy ontológiai jelentőséggel bíró terület, amely az otthonosság igényével szolgál, s amelynek szemantikai mezője értelmet ad és cselekvéseket szervez? Vagy egy közösség, amelynek érték- és normarendszere elfogadható? Egy közösség, amivel közös a múlt, ami közös igazodási pontokat és jelentéseket generál? „Magyar állampolgárok vagyunk, magyarországi cigányok vagyunk. És én is cigánynak vallom magam, de ugyan úgy magyar állampolgár vagyok, tisztelő, tisztelem a törvényeket és ezzel nekem semmi gondom nincs” – folytatja. Itt az egyén és a politikai közösség között létesülő viszonyról van szó, amely az állampolgárság intézményében ragadja meg a hovatartozás kérdését, többször is kimondva, ezzel kihangsúlyozva a „magyar” szót. A viszonyrendszer kötőszövete a lojalitás, a közösség normáinak és szabályainak a betartása, amelyért cserébe az egyén a közösség egyenlő, jogokkal felruházott tagja lehet. Az elképzelés szerint a politikai szabadság gyakorlása kategória-független, azaz cigány és nem cigány ugyanakkora súllyal mérettetik meg a politikai állam mérlegén. De vajon azért, hogy az egyén a közösséghez tartozhasson, egyoldalú gesztusok és aktusok sorozatát kell meglépnie, vagy ez a mozgás kölcsönös, hiszen kölcsönösen függ egymástól egyén és közösség? Vajon az etnicitás valóban indifferens a tagság szempontjából, vagy a hatalom működésétől elválaszthatatlan tényezőként inkább egy viszonyrendszert jelöl, amely az „elhatárolódás és különbségtétel társadalmi praxisaiban realizálódik”?[10] Vagy éppen ellenkezőleg: a cigány, mint diskurzív pozíció jelenik meg, amelyen keresztül az eddig stabilnak hitt tartalommal rendelkező politikai közösség kategóriáját képes átírni, kritikával illetni és „felforgatni”?[11]

 

„Ne titkoljuk el a származásunkat, hanem igen is álljunk ki amellett, hogy cigányok vagyunk. Magyar cigányok.”- mondja valaki más. Vajon a származás aspektusa, az hogy „cigányok vagyunk”, minden esetben és mindenki számára evidens és normatív, vagy ez annál absztraktabb, kiismerhetetlenebb és bonyolultabb struktúra? Vagy, egy kicsit másképp megközelítve, itt a származást, mint „politika előttit” értelmezik? S itt a „politika előttiség” fogalma „tulajdonképpen a világban elfoglalt helyünknek azt az átfogó, de túlnyomórészt strukturálatlan és artikulálatlan ismeretét jelöli, amelynek köszönhetően világunk megkülönböztető sajátosságai evidenciává válnak”.[12] Azon elképzelt képeket, legendákat, és történeteket jelöli, amelyek a közös gyakorlatok alapjai és „esszenciái”, azokat a módokat, ahogyan „az emberek elképzelik a társadalomban való létüket, azt, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz, miként működnek a dolgok közöttük és társaik között”.[13] Az „elképzelés” fogalma ugyanakkor ebben az esetben kétféleképpen értelmezhető: az előbbiekben kifejtett, a közösségi gyakorlatoknak értelmet adó kulturális elképzeléseken túl „az emberek és a társadalom alkotó képességére”[14] is utal. Mindez azt jelentheti, hogy újra kell gondolni, újra kell képzelni a területi alapon létrejövő kötéseket Magyarországon, mert a politikai közösség szervező erejét felülírta a „nemzet” normativitása?

 

„Saját identitásunk miatt fontos”, vagy „mindenki a kultúráját tartsa meg, ugyan úgy ahogy svábok is, bolgárok is. Szervezünk olyan kulturális programokat ahol a cigányok részt vesznek, akkor roma klubunk van, amin részt vesznek a gyerekek.” – mondják azzal kapcsolatban, hogy miért fontos a népszámlálás. A „saját identitás” esetleg sérülne, ha nem kerülne iksz a „cigány (roma)” mellé? Esetleg az önbevallás aktusával a svábhoz és a bolgárhoz hasonló legitim „másikká” lenne a cigány? Vajon ez azt jelenti, hogy a cigányság vállalása a különbözőség elismerésének ígéretét hordozza a többség részéről? Azaz annak hite, hogy a népszámlálás újraképzeli a közösséget[15], újradefiniálja azokat a társadalmi gyakorlatokat[16], amelyek létrehozzák, megalkotják a nemzetet, mint kulturális reprezentációk rendszerét, így a lehetőség adott „itt és most”, hogy ennek részese legyen a cigány, értékeivel, szokásaival, kultúrájával. És a „megtartás” mellett, miért említik a „fenntartást”, hogy „roma klubunk van, amin részt vesznek a gyerekek”? Mintha itt már a közösségnek beszélne, közösséget szervezne és intézményesítene. Illetve fordítva is igaz, a roma klub megalakulásán, az ottani történések elbeszélésén keresztül legitimálódik a közösség és az azt létrehozó társadalmi gyakorlatok. „Hogy tudjuk, mennyien vagyunk” – halljuk valakitől, és a közösségiség motívuma itt is megjelenik, a „mennyiben”. Miért fontos ezt tudni? Talán a „kezdetek felidézése és a nagyság emléke egyúttal a jövő biztosítéka”[17], s így a múlt tematizálásán túl a létszáma is meghatározó tényező egy csoport jövőjében, biztonságában, sikerében és „morális nagyságában”.[18] Talán a csoporthoz tartozás soha nem önmagában értékes, hanem a másik csoporthoz viszonyítva töltődik fel tartalommal, és a létszám módot ad arra, hogy a saját csoportjukhoz tartozás biztonságérzetét növelje, esetleg csökkentse. Talán a népszámlálás ebben a kontextusban hasonlatos a naptárhoz. Abban az értelemben, ahogy a tizenhetedik századi Angliában egy mitikus nemzeti identitás kifejeződésének eszköze[19], vagy a francia forradalom idején a régi rezsimtől elszakadás jelzése a naptár, úgy a népszámlálás végén kialakuló szám egy „új kezdet kultuszát”[20] hordozhatja magában. „Hozzájárulhat a roma emberek önbizalmához, ami elvezethet egy új cigány tudat(osság) kialakulásához, amit akkor érünk el, amikor a sikeres, gazdag és képzett cigányok is büszkén vallanak származásukról, ahelyett, hogy az asszimilációt és kulturális örökségük feladását választanák.”[21] Azaz nem történelmi súlyában hasonlítom össze és teszem a mérleg ugyan azon serpenyőjébe a 2011. évi magyarországi népszámlálást, illetve a francia forradalmat és az angol felemelkedést, hanem a népszámlálás és a csoport elgondolása közötti kapcsolatot kívánom érzékeltetni, azzal, ahogy a fetisizált „szám” megbonthatja a közösség időbeli szerkezetét, és új korszakot nyithat a „kik vagyunk mi” kérdésében.

 

Felmerül a kérdés, hogy ha „tudjuk hányan vagyunk”, lesz-e olyan aki nem lesz része a csoportban való létet legitimáló narratívának? Azaz, mi lesz azokkal, akik az eddig létező kötelékek újragondolásakor, így a csoporthatárok kontúrjainak megerősítésekor a „mi”-n kívül rekednek? „Hogy a magyarországi cigányok elfordultak saját cigányságuktól, és egyre kevesebben vallják magukat cigánynak és ez nagyon-nagyon sajnálatos. Ismerek pár embert, akik nagyon híres cigány emberek, és ők is kezdenek elfordulni attól, hogy azt mondják, hogy roma származásúak.” Vajon a nem-ikszelés a cigányságtól elfordulást jelenti? „Mennyivel járok jobban, ha azt mondom, magyar vagyok?” És miért nem olyan egyértelmű az etnikai identitás vállalása? „Anyámék miatt gondolok félelemmel rá, szegény anyám már mondta, hogy mikor megszámolnak bennünket akkor már figyelni kell. Már megvan a helyünk. És mindig mondta, hogy már eljön az idő, hogy fölírnak minket, és számolni akarnak, akkor már figyelni kell magunkra, mert a romák sorsa onnantól már nagyon rossz lesz. Lányom ezekre a dolgokra nagyon figyelni kell. Én féltem tőle, hát otthon is féltem tőle, ahogy jöttek összeszámolni ugye, hogy hány roma van, meg maga az, hogy hány lakosa van a falunak. Engem már ez is félelemmel töltött el, mert ugye írták, hogy ennyi roma származású, ennyi meg magyar.” Vajon a népszámlálás során is „fölírnak minket és számolni akarnak”, vagy a passzív alanyiságból az aktív cselekvő pozíciójába kerül az egyén és belátása szerint „iratkozik fel” és „számoltatik meg”? Vajon a népszámláláson való részvétel az autonóm egyén szabad választása, vagy kényszerű, a szuverén tekintete által vezérelt cselekedet?

 

Lehetséges e egyáltalán a cselekvés félelemben? És mi a félelem forrása? Az, hogy a régmúlt – legyen az a holokauszt, a cigányösszeírások vagy a cigánymosdatások emlékezete – univerzálissá válik abban a tekintetben, hogy bármikor újra megismétlődhet? Az, hogy nincs bizalom az állami intézménye felé, így az etnikai adatok védelme és megfelelő kezelése is megkérdőjeleződik, hiszen ott a lehetőség, hogy „a Jobbik felhasználja a saját érdekeinek”? Vajon sor került azokra a társadalmi vitákra, amelyek az emlékezet tisztázását, és fenntartását szolgálnák, s amelyek a XX. század nyolcvanas éveiben a zsidó holokauszt kontextusában elkezdődtek? Vajon, ha mindez megtörténne, csökkenne a félelem az áldozatok oldalán, és ha mindez megtörténne, tudomást venne a többség az etnikai kategóriák gyártásának kétélű mivoltáról?    

 

És miért hangzik el a „szégyen” olyan sokszor a beszélgetések alatt, akár abban a kontextusban, hogy „saját kultúránk semmilyen szinten nem szégyellendő”? A „látva-lenni” kínja ez? Szégyen ébred azokban, akiket vagy nem azonosítottak a közeg részeként, vagy nem azonosulnak teljesen a közeggel? Vajon a szégyen beszédre és tettre egyaránt képtelenné tesz? Inkább bárcsak minden kapcsolatot el lehetne veszíteni a környezettel és az interszubjektivitást is megtagadva teljes láthatatlanságba, illetve anonimitásba lehetne burkolózni?[22] Vagy a kollektív tudatalattit már elő programozták a szégyenre, az elidegenedésre és a traumára, hiszen a világ a mai napig a „fehérség” (whiteness), és a többség koloniális rendjében működik?[23] És miért a szégyen mások tette iránt: „Azt nem kell szégyellni, aki szégyelli, azt mi szégyelljük helyette magát.”? Bár erre a kérdésre felháborodottan kérdezhetnénk vissza, Rushdie-t idézve: „Hát te nem tudtad, hogy a szégyen kollektív természetű? Bármelyikünk szégyene mindnyájunk vállára telepszik, s mindnyájunknak meggörbíti a hátát.”.[24]

 

Talán ott motoszkál a szégyenben az a modern történeti tudatot alakító gondolat is, hogy a jelen magában hordozza a jövő ígéretét, s hogy az ember képes alakítani a történelmen. Abban az ikszben benne foglaltatik az egzisztenciális átalakulás reménye, ennélfogva minél több embernek kell „szégyentelenül” hitet tennie származása mellett: „Nem sülhet el rosszul, csak előnye lehet, a pályázatoknál,” vagy „politikai dolgok fognak erre épülni, tehát policy-kat fognak úgy tervezni, hogy ezt a létszámot figyelembe fogják venni, és ez alapján kapunk akár pénzügyi támogatást az uniótól, stb. stb.” Igen, ez a logika, ami az átalakulás reményét működteti, megfeleltethető az individualizáló-totalizáló hatalom politikai racionalitásával: a kormányzatot alkotó vezetés és a viselkedés hatalmi viszonyrendszerébe helyezkedik bele. Tehát, míg a társadalmi realitást leképező cenzus függvényében a „kormányzás” kialakítja az egyének cselekvési terét, addig ez a logika elfogadja, hogy az alávetett, vagy marginalizált helyzeten csak a „kormányzat” eszközeivel lehet módosítani, méghozzá egy olyan konstelláción keresztül, amely politikai és intézményesített. Ugyanakkor abban a gondolatban, hogy a népszámlálás eredményére policy-k fognak épülni, illetve pályázati pénzeket osztanak majd el annak arányában, egy egzisztenciálisan jobb élet reménye bújik meg. Így a mobilitás két létélmény közötti állapotként írható le, amely egyrészt jelenti a társadalmi hierarchia újraírását, másrészt azt a kalandot, hogy „az egyén egyre távolodjon az őt körülvevő köröktől, és közeledjen a tőle legtávolabb lévőkhöz”.[25] A mozgás jelzi annak lehetőségét, hogy „az emberek rést üthetnek a mindennapi létezésen”.[26]

 

Mégis mi lesz azokkal „akik helyett szégyenkeznünk kell”? Mi lesz a maradékkal, azokkal, akik félnek, akik szégyenként élik meg származásukat, akik nem léteznek az állam előtt, és így őket el sem éri a népszámlálás karja? Akikhez el sem jutott a választás lehetősége, vagy akik az egészről tudatosan vagy kevésbé, de tudomást sem vesznek? Hiszen gondoljunk csak bele: amikor egy társadalom a statisztikára épül, a „normális”, mint kategória, jelentéssel töltődik fel, a térben és időben mozgó testek abban a normában méretődnek meg. De mi lesz azokkal, akik megméretődnek és könnyűnek találtatnak, vagy akik meg sem méretődnek? A népesség, vagy inkább a „számolás” maga válik a kategóriák révén olvashatóvá, s a legfőbb tudás hordozójává a hatalmi apparátus biztonságos és hatékony működése szempontjából.[27] A számokban rögzített, identitáskategóriákban olvashatóvá tett csoportokra hivatkozva osztják le a közigazgatásban betöltött monopolhelyzeteket, státuszokat és pozíciókat. Ugyanakkor persze, amíg a „politikai filozófia” mindenkire figyel és a politikai ideálokat a közösség minden egyes tagjára vonatkoztatja[28], addig a „politikai” megkülönböztetés a barát és ellenség megkülönböztetése, ahol az ellenség a másik, az idegen, az egzisztenciálisan különböző.[29] A politikai különbségtétel során, mindig vannak/lesznek, akik kimaradnak, akikre nem jut kategória, akik nem lesznek része az elképzelt társadalmi realitásnak, s így kikerülnek a „kormányzás” intézményesítő és racionalizáló politikai gyakorlatai alól, akik lényegtelenné válnak. Velük mi fog történni?

 

 

A szerző az MTA Szociológiai Kutatóintézet tudományos segédmunkatársa



[1] Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. L’Harmattan: 142.

[2] Hartog, Francois (2006): A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat. L’Harmattan,

[3] Francois 2006

[4] Anderson 2006: 142

[5] Anderson 2006

[6] Brubaker, Rogers (2006): Nacionalizmus új keretek között. L’Harmattan.

[7] L. pl. Hall, Stuart (1997): A kulturális identitásról. In: Multikulturalizmus. Szerk.: Feischmidt Margit. Osiris: 60-85.

[8] Butler, Judith (2005): Jelentős testek. A „szexus” diskurzív korlátairól. Új Mandátum.

[9] Az interjúk 2011. június 11-én készültek K. falu romanapján.

[10] Feischmidt Margit (2010) (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Gondolat - MTA Kisebbségkutató Intézet: 7.

[11] Uo.

[12] Taylor, Charles (2008): Modern társadalmi imaginációk. In. Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban. Szerk.: Niedermüller P. - Horváth K. - Oblath M. - Zombory M. Nyitott könyv - L’Harmattan: 51.

[13] Taylor 2008: 50

[14] Barrere, Anne - Martuccelli, Danilo (2008): A modernizás és a mobilitás elképzelései. In: Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban. Szerk.: Niedermüller P. - Horváth K. - Oblath M. - Zombory M. Nyitott könyv - L’Harmattan: 217.

[15] Anderson 2006

[16] Uo.

[17] Furet, Francois (1984): In the Workshop of History. University of Chicago Press: 75.

[18] Anderson 2006

[19] Cressy, David (1989): Bonfires and Bells: National Memory and the Protestant Calendar in Elizabethan and Stuart England. University of California Press.

[20] Gillis, John (1994): Commemorations. The Politics of National Identity. Princeton University Press.

[21] Junghaus Tímea (2009): Divatba jöttünk. Eredmények és gondok a roma képzőművészetben. Interneten: http://www.frokk.hu/hirarchivum/12-divatbajottunk

[22] Fanon, Frantz (1967): Black Skin, White Mask. Groove Press.

[24] Rushdie, Salman (2007): Szégyen. Ulpius-Ház Könyvkiadó: 111.

[25] Barrere, Anne - Martuccelli, Danilo (2008): A modernizás és a mobilitás elképzelései. In. Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban. Szerk.: Niedermüller P. - Horváth K. - Oblath M. - Zombory M. Nyitott könyv - L’Harmattan: 219.

[26] Uo.

[27] Foucault, Michel (2007): Security, Territory, Population: Lectures at the College de France, 1977–78. Palgrave Macmillan.

[28] Ranciére, Jacques (1999): Dis-agreement: Politics and Philosophy. University of Minnesota Press.

[29] Schmitt, Carl (2002): A politika fogalma. Pallas Stúdió.



Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2019 Július   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031    
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • Romagyilkosságok: kérdések, tíz év után is

  • A megtámadott kárpátaljai romákért emelt szót Farkas Félix a parlamentben

  • A Jezsuita Roma Szakkollégium felvételi felhívása

  • Szálka a szemben: az Auróra küzdelme az önkormányzattal

  • Csemer Gézára emlékeztek



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt