HÍRDETÉS


JEGYZETEK
vissza

Dupcsik Csaba: Megnevezés, meghatározás, megszámlálhatóság

betűméret csökkentése betűméret növelése
2011 Június 15    Forrás: Intézet a Demokratikus Alternatíváért


Ez a cikk archív

Az N-szót emlegették a minap nálunk is sugárzott amerikai filmsorozat-epizódban, igazságügyi kontextusban, s valamennyi szereplő értette. Az ezt követő szófordulat, amely szerint az egyik karaktert „lenégerezték”, talán már a fordító találmánya lehetett a magyar nézők megértésének segítésére (Az angolban az N word valójában a „nigger”, nem a „néger” eufémizmusának számít, bár Amerikában már az utóbbi kifejezést is pejoratívnak tartják – Magyarországon azonban sokan nem érzékelik ezt a jelentésváltozást.).

Hirdetmény

Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik az analógia: „a C-betűs szó” kifejezést, amennyiben egyértelmű a szövegkörnyezet, a tipikus magyar hallgató/olvasó akkor is megértené, ha korábban még sosem hallotta. „…Ha szemembe nem is mondják, hogy cigány, a »c« betű ott van a hátunkon” – mondta egy roma férfi 30 évvel ezelőtt, és sem ő, sem a riportot készítő Diósi Ágnes nem érezte szükségességét a magyarázkodásnak.[1] Az analógia azonban itt meg is bicsaklik, hiszen Diósi Ágnes azon értelmiségiek közé tartozott, akik konzekvensen a cigány kifejezést használták/használják[2], noha tisztában vannak teljes jelentéstartományával, ugyanakkor szolidárisak az így megnevezett emberekkel.

 

A szolidaritás kifejezésének másik stratégiája: a roma kifejezés kizárólagos használata. Ezt az utat választja manapság a legtöbb szociológus kollégám, akikkel általában szakmai és morális értelemben „egy oldalon” állok. Feltehetően azért, mert úgy látják: egy csoport megnevezése, meghatározása, de még a szemügyre vétele, vizsgálata sem pusztán intellektuális kérdés, hanem hatalmi harcok részét is képezi. Ha „mi” mondjuk meg, kik „ők” és kik tartoznak közéjük, kinyilvánítjuk dominanciánkat „felettük” (és viszont: a „saját” elnevezés elterjesztése és elfogadtatása az önrendelkezési harcuk része). E bűntudatra hajlamos felfogás szerint a romák puszta megnevezése, sőt, megismerése már önmagában elnyomó, kizsákmányoló, kolonizáló gesztus. Egy Neményi Máriától származó jellegzetes megfogalmazás szerint „a romákról szóló tudományos kutatás, amíg önkényesen és a többségi nézőpontból határozza meg a kutatandók körét, fogalmazza meg a kutatások problémáit, ugyanúgy viselkedik, mint azok az intézmények, amelyeknek kirekesztést erősítő mechanizmusait máskor feltárni igyekszik. Kisajátítja, divatos szóval kolonializálja mások tapasztalatait, de nem képes arra, hogy autentikusan szólaltassa meg azokat a problémákat, amelyeket a kisebbségi csoport tagjai átélnek, és valójában nem a romákról szól…”[3]

 

A fenti „klasszifikációs harc” felfogást el tudom fogadni, ha szerepel benne egy megszorítás, egy esetlegességet kifejező határozószó, egy „lehet”. Kivételt nem ismerő kategorikus állításként azonban a tézissel hasonló általános problémám van, mint a hátterében húzódó Foucault-féle felfogással: olyan mértékben kitágítja a „hatalom” fogalmát, hogy gyakorlatilag használhatatlanná válik, mert tulajdonképpen valamennyi cselekvésre és valamennyi megismerési aktusra ráhúzható. „Gyakorlati” szempontból pedig: pusztán a roma kifejezés használata nem szabadíthatja meg a nem cigány értelmiségieket a „mi mondjuk meg nekik, kik ők” bűntudatától.

 

Egy szó hangalakja akár teljesen mellékes is lehet a használatával megjelenített hozzáállás szempontjából. Egyes hazai diskurzusokban például már hagyományosnak tekinthető, hogy az „etnikum”, vagy a „kisebbség” szavakat úgy is lehet használni, mintha pejoratívak lennének (sőt, manapság mintha a „jogvédő”, vagy az „integrált” is kezdene ilyen kifejezéssé válni). Ha egyszer a legalább formálisan korrekt beszédmód tényleg „kötelező” érvényű elvárássá válik – mert a ma „divatos” állításokkal szemben Magyarországon cigányokkal kapcsolatban sosem volt az – akkor egyes leleményes honfitársaink fel fogják fedezni, hogy a roma hangalakjainak használatával is tudnak „cigányozni”. Ugyanakkor az idézett Diósi Ágnes, vagy például Kemény István a cigány kifejezést is tudták PC módon használni.

 

Jómagam azt az – inkább kényszeredett, mint jó – megoldást választottam, hogy váltogatom, szinonimaként kezelem a roma és cigány szavakat. Szóhasználatommal elsősorban reflexió kiváltására törekszem, annak tudatosítására, hogy egyik megnevezés sem magától értetődő, egyáltalán, társadalmi- vagy népcsoportok megnevezése és tagjainak meghatározása rendszerint óvatosságot igényel. A fent idézett „csak roma”stratégiával szemben – meglehet – ez csak egy minimálprogram.

 

Az imént említett analógia (és minta) használata azért is szorul korlátok közé, mert míg az Egyesült Államokban az afroamerikaiak 90 százalékánál egybeesik a külső és az önminősítés, addig „a nem cigány környezetük által cigánynak tekintett” magyarok csupán mintegy harmada tekinti magát önbevallással „cigánynak vagy romának”. S nem az „objektív” rasszsajátosságoknak, magyarán a bőrszínnek köszönhetően. Mint Ladányi János és Szelényi Iván rámutatott, a brazíliai feketék 58, a romániai romák 30,7, illetve a bulgáriai cigányok 73,3 százalékánál egyezik külső- és önminősítés. Ahogyan a szerzők fogalmaznak: „Korábban azt gondoltuk, hogy antropológiai okok miatt a feketék klasszifikációs rendszere sokkal merevebb, mint a cigányoké. Kutatási eredményeink azt a feltevést látszanak alátámasztani, hogy az etnikai klasszifikációban az antropológiai, biológiai vagy genetikai tényezőknek viszonylag csekély a jelentősége, és az alapvetően társadalmi mechanizmusok határozzák meg.”[4]

 

A „csak roma” megnevezési stratégia azt sugallja, hogy a „cigány” a külső minősítés elnevezése, tehát a diszkrimináció jele és eszköze, ezért fel kell leváltani az önminősítés új, korrekt elnevezésével, a „néger” -> „afro-amerikai (fekete)” váltás analógiájára. A helyzet azonban nem ilyen egyértelmű, mivel a külsőleg meghatározott csoportnak is csak egy része vallja magát romának – létezik „cigány vagyok, nem roma” típusú önmeghatározás is. A beások öndefiníciója pedig még bonyolultabb.[5]

 

A teljesen korrekt elnevezés a „roma, cigány vagy beás” lenne – ha nem tűnne szőrszálhasogatásnak. A „csak roma” elnevezést használóknak ugyanis nem is egyik vagy másik fordulattal van igazán problémájuk, hanem a külső meghatározás logikájával, amelyet morálisan és politikailag elfogadhatatlannak tekintenek. A morális és politikai elvek azonban ezen a ponton összeütközésbe kerülhetnek – és igen gyakran kerülnek is – a társadalomtudományos megismerés és a szociálpolitika érdekeivel.

 

Szakmámnál fogva elfogult vagyok, ennek ellenére természetesen nem próbálom azt állítani, hogy a társadalomtudomány szempontjai minden más megfontolást felülírnak. Egyes kutatásokban nyilván hasznos információkhoz lehetne jutni, ha a vizsgált személyek lakását tudtuk nélkül bekameráznánk, de ezt nem „csak” azért vetném el, mert nem törvényes. A szociálpolitikai szempont sem mindenek feletti, van némi zsarolásjellege az olyan érvelésnek, amely szerint „…nyilvánvaló, hogy ha egy csoportról nem rendelkezünk valódi információkkal, akkor valójában nem tudunk rajta segíteni”.[6]

 

 Az utolsó mondatrészt az általam nagyra tartott Kemény Istvántól idéztem, egy „Megszámlálhatóság kontra megszámozhatóság” címmel tartott, több mint egy évtizede lezajlott vitában hangzott fel. Az idézet nevesítésével is jelezni szeretném, hogy a benne „félig üresként” jellemzett „poharat” más nézőpontból félig telinek látom. A szociológiai/szociálpolitikai szempontot nem tekintem abszolút elsőbbséget élvezőnek, fontosnak és méltányolandónak azonban annál inkább. A Foucault-féle „hatalom egyenlő tudás” radikális azonosításból az is levezethető, hogy még elvileg sem lehet a megismerés elemeit „piszkos hatalmi aktusokra”, és „tisztán kognitív mozzanatokra” szétválasztani. Egyetértek Kertesi Gábor megfogalmazásával, amely egy másik fontos múlt század végi vitában, a „Ki a cigány?” diskurzusban[7]  hangozott el: „A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem a szó klasszikus értelmében vett társadalmi tény: olyan – többnyire állandósult – cselekvésmódok forrása, amelyek képesek kényszerítő módon hatni az érintett egyénekre (…) az, hogy a kutató nem azonosul a tipikus  környezet differenciálatlan vélekedésével, nem jelentheti azt sem, hogy e differenciálatlan vélekedés következményeként keletkező társadalmi határvonalat ne kellene társadalmi tényként komolyan vennie, és a határvonal egyik vagy másik oldalán lévő népesség körében nem kellene a rendelkezésre álló eszközökkel empirikus kutatásokat folytatnia”.[8]

 

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindazon kutatótársaim, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy csak azokat tekintsék romának, akik magukat is annak vallják, elemzéseikben kénytelenek egy „minősített cigány” kategóriát is létrehozni. Mindez azonban nem minősíti automatikusan feleslegessé a szétválasztást. Éppen az idézett Kertesi Gábor volt az, aki a pár évvel későbbi, már említett „Megszámlálhatóság kontra megszámozhatóság” beszélgetés egy pontján ezt el is ismerte: „Igen. Mint tudományos kutató, most tulajdonképpen magam ellen beszéltem. De mint kutató pontos információkhoz azon az áron semmi szín alatt nem szeretnék jutni, hogy a romákat személyesen, tömegméretekben regisztráljuk.”[9] Talán meglepő módon az adatvédelmi szakértők figyelmeztették szociológus beszélgetőtársaikat arra, hogy egyrészt adatvédelem és tudásszerzés a gyakorlatban jobban összeegyeztethető, mint azt elméletben gondolnánk (Majtényi László); másrészt arra, hogy a szociológiai jellegű és az állami ismeretszerzés között lényegi különbségek mutatkoznak. „Kutatni több mindent lehet, mint államilag nyilvántartani. A kettő között van egy szűrő, amelyen keresztül csak a kutatás eredményeinek kell átjutniuk az államhoz, amely aztán eldönti, hogy mit kezd vele” (Székely Iván).

 

Mint Kemény István állítja: Magyarországon a belátható jövőben nem fenyeget népirtás veszélye, tehát a szociológusoknak és a jogvédőknek felesleges politikájukat ennek megelőzésére építeniük (tegyük hozzá, ha állami segédlettel végrehajtott vagy ösztönzött népirtás valóban reális fenyegetéssé válna, akkor a „cigányregiszter” megléte vagy hiánya sokadrangú kérdés lenne). A legnagyobb probléma nem az, hogy az állam rossz célokra kívánja fordítani a társadalomkutatók által a romákról/cigányokról szerzett információkat, hanem hogy egyáltalán nem kívánja azokat használni.

 

Ez a rendszereken és kormányokon átnyúló állami gyakorlat évtizedek óta. Vérmérséklettől függően tarthatjuk nevetségesnek vagy gyomorforgatónak azt a mai diskurzust, amelynek résztvevői „a beszédtabu fenntartásával, a problémák elkendőzésével” vádolják azon kritikai szociológusokat, akik szó szerint évtizedek óta próbálják áttörni a többség érdektelenségének falát.

 

A számos idézett vélemény mögött természetesen e sorok szerzőjének gondolatmenete húzódik meg, ami sajnálatosan kanyargósra és bizonytalankodóra sikerült. Egyetlen feltett vagy érintett kérdésre sem tudok egyértelmű választ adni. Rossz érzésemet csak fokozza a tapasztalat, hogy a többségi társadalom hallatlan „hozzáértéssel” tudja problémáit úgy kezelni, hogy abból a romák/cigányok számára csapódjon le a legrosszabb. Félek, hogy a fent vázolt dilemmák kezelésekor se lesz másképp.

 

 

A szerző MTA Szociológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa

 



[1] Diósi Ágnes (1981): Cigányok. In: Valóság, 11.: 72. Vagy: „Az szokták mondani, hogy ránk van írva a C betű”, Pető András interjúja Kalányos Károllyal. In: HVG, 1997. december 27., illetve Horváth Ágota - Landau Edit - Szalai Júlia (szerk.) (2000): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Aktív Társadalom Alapítvány - Új Mandátum: 48.

[2] „Igaz, hogy a cigány népnévhez a századok folyamán lekicsinylő, megvető, elítélő képzetek társultak. Emiatt azonban nem az elnevezést kell megváltoztatni, hanem annak pejoratív akusztikáját.” –  Diósi Ágnes (2002): Szemtől szemben a magyarországi cigánysággal. Pont: 6.

[3] Neményi Mária (2001): Többség – kisebbség – intézmények. In: Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Szerk.: Sisák Gábor. Osiris - MTA Kisebbségkutató Műhely: 283.

[4] Ladányi János - Szelényi Iván (2002): Cigányok és szegények Magyarországon, Romániában és Bulgáriában. In: Szociológiai Szemle, 4. szám: 94.

[5] L. például Szalai Andrea (1997): A „mi” és az „ők” határai, avagy a beások belülről. In: Regio, 8. évf. 1997/1. sz. Interneten: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00028/pdf/05.pdf.

[6] Zádori Zsolt (2000): Megszámlálhatóság kontra megszámozhatóság – Kemény Istvánnal, Kertesi Gáborral, Majtényi Lászlóval, Székely Ivánnal és Zsigó Jenővel Zádori Zsolt beszélget. In: Beszélő, 2000, március: 9.

[7] A vitát Ladányi János és Szelényi Iván 1997-es cikke indította el, amelyre a Kemény István, Kertesi Gábor és Havas Gábor szociológuscsoport válaszolt. A vitát több alkalommal is publikálták, pl. Horváth Ágota - Landau Edit - Szalai Júlia (szerk.) (2000): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Aktív Társadalom Alapítvány - Új Mandátum: 179-241.

[8] Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről. In: Horváth et al i. m.: 218.

[9] Zádori et al i. m.: 14.

 

 

A RomNet.hu a nyilvánosságra hozott olvasói jegyzetért semmilyen jogdíjat nem fizet, egyéb kötelezettséget azokkal kapcsolatban nem vállal, azt szerkesztés nélkül közli. A közölt jegyzetek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül azonosul, azokat saját elképzelése szerint szabadon választja ki, és fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött jegyzetet mégse hozza nyilvánosságra, illetve utólag eltávolítsa azt szerkesztett felületeiről. Jegyzeteiket a szerk@romnet.hu címre várjuk.

 



Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2020 Február   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • Már kamasz lenne a Tatárszentgyörgyön meggyilkolt kisfiú

  • Roma hősök – Szimpózium, kötetbemutató és kiállítás Budapesten

  • A romagyilkosságok áldozataira emlékeztek Tatárszentgyörgyön

  • Emléktáblát avattak a romagyilkosságok áldozatainak

  • Romagyilkosságok - Az áldozatokra emlékeztek Budapesten a tizedik évfordulón



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt