A siralmas roma közélet derűs Nagyasszonyát temettük szülővárosában, Salgótarjánban. A Roma Polgárjogi Alapítvány szociális munkását, a sajtóközpont újságíró-gyakornokát, a Rádió C. hangját.

Amikor valaki közülünk hajlék nélkül volt/maradt, vagy segítségre szorult egy vidéki diák, otthont lelt kicsi lakásában. És általában volt egy tányér étel is, ami a „jütt-ment” vendég elé került.

Amikor az elnyomás kárvallottjai kerestek fel minket, cikkek, majd rádiós anyagok születtek mindezekből. És mindenütt ott volt, ahol közösségként viselkedtünk, pontosabban általa, vele lettünk közösség: legyen az falulátogatás, vagy tüntetés, Roma cafés vitaest, vagy a nevéhez kötődő csetes rádió-műsor, szigetes buli és baráti mulatás: a váradis rumbától a kacéros oláhcigány táncon átl a hajnali borsodi hallgatókig, minden alkalommal, és helyzetben, ahol cigánynak - úgy is, mint általában embernek - lenni jó és nemes.

Hogy meddig létezhetünk földi valóságunkban, az a hívők szerint, Isten személyes döntése. „Õ már jó helyen van, elégedjünk meg azzal, amit itt hagyott nekünk”. Nem megnyugtató szónoklatok ezek. Bennünk van az Isten, aki az Élet istene. Laura is az életet szerette-akarta. Élete központi alakja Mizó, a ma felnőtté vált 16 éves fia, az anyaságot, a boldogságot és a temérdek tennivalót jelentette neki. De mi, a barátai nem figyeltünk eléggé rá, nem vittük kórházba, hogy időben lássanak hozzá a tüdőgyulladása kezeléséhez. És az külön is a tragikus magyar állapotokat tükrözi, hogy Laurát a kórházba szállítása előtti lázas 7 nap alatt a házi orvosa mellett két ügyeletes orvos is látta, de nem látták olyan súlyosnak az állapotát, hogy mentőt hívjanak " a nyócba". A harmadik ügyeletes orvos már hívott, de akkor már késő volt.

Úgyhogy, ne kenjük minden felelősségünket Istenre!

Bocsánat, drága Laura.