A romák munka híján alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez és az igényszintűket a minimálisra szorítva kialakították az új megélhetési és jövedelemszerzési stratégiájukat.

Nem tudjuk pontosan, hogy mi a roma nép őshazája (ma sincs hivatalos anyaországa), azt sem tudjuk pontosan egyáltalán hányfajta népből tevődik össze a népcsoportunk, és azt sem tudjuk pontosan, hogy európában vagy Magyarországon hányan vagyunk.

Az viszont biztos, hogy egy békés, hívő, kulturált, nagy teherbírással és alkalmazkodó képességgel, munkaszeretettel bíró nép a roma nép, amelyet az is bizonyít, hogy a roma népet körülvevő több évszázados bizonytalanság, agresszió, kitaszítottság és megaláztatás után még mindig létezik, életben tartja a nyelvét, hagyományait, kultúráját. 

Az alkalmazkodóképességének egyik fő momentuma az volt, hogy olyan tevékenységeknek voltak a mesterei, amelyek hasznosak voltak a többségi társadalomnak. (pl.: fém és fa megmunkálás, eszköz készítés, kereskedelem, szórakoztatás stb.) Ezen tevékenységeket úgy űzték, hogy nagyobb területeket kvázi vetésforgóként használtak és folyamatosan változtatták, a mai szóhasználattal élve a telephelyüket, aszerint, hogy hol volt igény munkáikra, szolgáltatásaikra. Szinte a mai piacgazdaságban jellemző módon szervezték a megélhetéshez szükséges jövedelemszerzési stratégiáikat és hosszú évtizedekig, évszázadokig a munkaerő-piac meghatározó tényezői voltak. A roma népet szinte már a megjelenésétől érték asszimilációs törekvések, amelyek az idő előrehaladásával folyamatosan erősödtek, majd ezen törekvések többek között kulturális és népszámlálási okokra hivatkozva agresszívvá váltak és a monarchia időszakában gyakorlatilag már szemmel látható formája volt az asszimilációs hatásnak. (pl.: beszéd, öltözködés, életvitel, gyermekek parasztosítása, vándorlás betiltása, állattartás korlátozása). Ezekkel a lépésekkel teljesen beszűkítették a romák munkavégzéshez szükséges feltételeit. Kapát adtak a kezükbe és mesteremberekből kubikusokat, napszámosokat, segédmunkásokat csináltak anélkül, hogy beletanulhattak volna a földművelésbe, bár amúgy sem szerezhetett volna túl sok sikerélményt e területen a roma nép, mivel minden jelentősebb földosztási programból kimaradt.

A romák jelentősebb mértékű, munkaerő-piacra való visszatérése a teljes foglalkoztatottság idején valósult meg, amelyben egyes területeken minimális mértékben elindult a mobilizációra és polgárosodásra való törekvés, de ezt nagyban ellensúlyozta az, hogy a romák leginkább az iskolai végzettséget egyáltalán nem igénylő vagy az alacsony iskolai végzettséggel is ellátható munkakörökben kaptak helyet, mint napszámos, alkalmi munkás, mezőgazdasági segédmunkás vagy építőipari betanított munkás. Ez nagyban rontotta a romák iskolázottsági törekvéseit és statisztikáját. Mindez a rendszerváltást követően továbbgyűrűzött és az iskolázatlan romák tömege maradt munka nélkül és ekkor kezdődött a mesterségeitől és munkaerő-piaci lehetőségeitől, kultúrájának gyakorlásától, (a fasizmusban az életétől), (a kommunizmusban a morális tartásától) később a megélhetéshez éppen, hogy elégséges segédmunkájától megfosztott roma nép kálváriája és ez a nép végképp elszegényedett/elszegényítették.

A romák munka híján alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez és az igényszintűket a minimálisra szorítva kialakították az új megélhetési és jövedelemszerzési stratégiájukat, amely túlnyomórészt a napszám, gyógynövénygyűjtés, illetve a vas és színesfémgyűjtés, koldulás, kukázás, szeméttelepezés, seftelés, üzletelés váltakozására épült. A szociális háló kiszélesítésével egy újabb pillérként jelent meg ebben a stratégiában a szociális alapú pénzbeli és természetbeni juttatások és támogatások igénybevétele, majd a közfoglalkoztatási rendszer létrejöttével újabb, a hivatalos munka világához kissé közelebb álló pillér épült be ebbe a stratégiai rendszerbe. Az új stratégiának sajnos számos negatívuma bontakozott ki, pl. az, hogy minimálisra csökkent a késleltetés képessége és az azonnali pénzhez jutás motivációja került előtérbe. Ma már többek között ezért is nehéz a roma célcsoport egy részét hosszabb idejű képzési, foglalkoztatási vagy egyéb programba bevonni. Ezek az emberek a közhiedelemmel ellentétben nem motiválatlanok, csak a motivációjuk iránya más. Az egyik napról a másikra való élés arra készteti ezeket az embereket, hogy olyan tevékenységet végezzenek, amelyből rövid időn belül készpénzt tudnak realizálni.

Sajnos a szociális igényszint lecsökkentése mellett egyre gyakoribbá vált egyes közösségekben a morális és erkölcsi igényszint lecsökkenése is, amely azt eredményezte, hogy a többségi társadalom a roma népet a szegénység és elszegényedés tünet együttesei mentén ítéli meg és a gazdaságot sújtó válság miatt az eddigi megbélyegzés és negatív diszkrimináció mellett megjelent egy erős, a fasizmus időszakára emlékeztető roma és idegen ellenesség, illetve a bűnbakképzés.

Sokszor mondják, hogy már a többedik generáció nő fel a romák között úgy, hogy a munkanélküliségből származó negatív tényezők folyamatosan öröklődnek és predesztinálódnak, azonban az is igaz, hogy a többségi társadalomban is már a többedik generáció nő fel úgy, hogy a romákkal kapcsolatos szemléletét abból a médiából, közéletből, közhangulatból építi fel, amely a hazai cigányságot lusta, bűnöző, kulturálatlan embernek mutatja be. Ez nem csak a romáknak árt, hanem az egész társadalomnak, sőt egész európának.

A legoptimálisabb az lenne, ha mindennemű program vagy normatív támogatás nélkül az óvodai és az alap, Közép és felsőfokú oktatási intézményekben a roma népességgel kapcsolatos alapismeretek beintegrálódnának a normál nevelési tervbe, tantervbe. Például óvodában az ének és játékfoglalkozásokba, általános és középiskolában az irodalom, történelem/társadalmi, állampolgári ismertek, ének-zene, rajz tantárgyakba épülhetne be. A felsőoktatásban pedig lehetővé kellene tenni, hogy minden felsőoktatási intézmény, valamennyi szakán a hallgatónak lehetősége nyíljon a roma népismeret és nyelv legalább alapszintű elsajátítására, megismerésére. Mindemellett nekünk és az utánunk jövő generációknak mindig emlékezni kell a példaképeinkre, mint pl.. Boldog Ceferino. Az emlékezés és emlékeztetés fontos feladatunk.

Természetesen az egyén felelősségét nem szabad elvitatni, de álszent dolog, ha a fenti ismeretek tekintetében egyszerűen a romákat tennénk felelőssé a jelenlegi nem túl fényes helyzetért. A roma értelmiségiekből és szakmunkás, mérnök, technikus emberekből jöhet létre egy olyan középréteg, amely hitelesen és drasztikusan tud változtatni a romák helyzetén és amelyre biztos alapokon nyugvó valós roma reinegrációt lehet építeni, mert népcsoportunk életében már a 24-.-ik órában járunk és már nincs idő, hogy évekig rágódjunk. Rendkívül határozott, szakmailag felkészült, karakteres és produktív roma emberekre és roma ügyre van szükség a valódi előrelépéshez, melynek alapja a becsületesség, tanulás és a hivatalos munkavégzés. A továbbiakban már bűn a romákat alternatív megélhetési stratégiák kialakítására kényszeríteni,  - újabban – a segély és a közfoglalkoztatás váltakozásából való megélhetésre szocializálni. Minden közfoglalkoztatás átmeneti jellegű, reintegrációs szerepű lehet, amely visszavezeti a roma népet a munka világába.

Az a minimum, hogy az integrációs és reintegrációs törekvéseinkhez a többségtől hitet, bizalmat, szeretetet és rengeteg esélyt és lehetőséget kapunk és azt, hogy folyamatosan észben tartják: a roma nép egy olyan értékes nép, amellyel büszkeség együtt élni és ha a roma nép egyes közösségeiben hanyagságot, felelőtlenséget és igénytelenséget tapasztal, akkor tudja, hogy az nem a roma nép kultúrájának a része. Amit tapasztal az a roma nép testén megtelepedő mélyszegénység tünet együttese. Ez ragályos és már rengeteg nem roma is áldozata, ezért hát az általánosításnak az lehet az eredménye, hogy a Magyar nép lassan már a mélyszegénységben élő nem romák többségét is romának tartja és úgy is bánik vele.

Mi romák pedig legyünk dühösek és érezzük magunkra nézve is kötelezőnek Petőfi szavait „Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!, azért, hogy sírjaink fölött a mi unokáink is büszkék lehessenek neveinkre.

Tehát legyünk dühösek, de dühünk először magunkra és közösségünkre irányuljon és ne engedjük tovább, hogy a kulturális értékeink helyett a népünk több közösségére jellemző mélyszegénység okozta tünetek mentén ítéljenek meg minket. Azt se engedjük, hogy a népünk tudatlan tömege azt kommunikálja a többség felé, hogy a szociális hátrányból fakadó tényezők a kultúránk részét képezi. Legyünk dühösek a roma reprezentánsainkra is, akik visszaélnek a bizalmunkkal és a roma nép hitelének rovására a pártok tüzénél sütögetik a gyarlóságuk pecsenyéjét. Legyünk dühösek a régmúlt és napjaink azon embereire, akik közvetve vagy közvetlenül hozzájárultak/nak a romák elszegényedéséhez, elbutulásához, hite vesztéséhez, népünk tagjainak legyilkolásához és ahhoz, hogy népünk neve szerte a világban a szégyennel, gyalázattal és a haszontalansággal vált egyenértékűvé.

A feladatunk tehát a következő Elsődleges cél az előttünk álló úton, hogy gyermekeink minél tovább benn maradjanak az oktatási intézményekben. Ebben nagy szerepe lehet a Tanodáknak, amelyek a Dél- dunántúli régióban példaértékűek. A jelen állás szerint sajnos azt is világosan kell látnunk és láttatnunk, hogy a romák jelentős mértékű munkanélküliségének túlnyomó részben nem a munkaerő-piaci diszkrimináció az oka, hanem a nagymértékű iskolázatlanság. Az aktív korú roma munkavállalók jelentős része el sem jut odáig, hogy a versenyszférában diszkrimináció érje. Mindezek tekintetében ne felejtsük el, hogy össztársadalmi érdek és feladat a roma nép munkaerő-piaci reintegrációja!

Szekszárd, 2010. november 8.

                                                                                  Lakatos Lajos

                                                                          Roma foglalkoztatás- szervező menedzser