HÍRDETÉS


HÍREINK
vissza

Vizsgálat a cserdi polgármester ügyében

betűméret csökkentése betűméret növelése
2021 Január 03    Forrás: Népszava-Tódor János

"Elfogult és bevallottan részrehajló ez a vizsgálat Dalia László könyvében (A cigánytábor nem az égbe megy)." - írja Tódor János az elhunyt ismert polgármesterről, Bogdán Lászlóról a Népszavának.

Hirdetmény

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni S meg kell maradnom Herkulesnek.
(Ady Endre: A muszáj Herkules)

 

Tegyük hozzá: elfogult és bevallottan részrehajló ez a vizsgálat Dalia László könyvében (A cigánytábor nem az égbe megy). Nos, ha a cigánytábor nem is, de Bogdán László, cserdi polgármester – akit Beer Miklós püspök prófétának, a vele perlekedők öngyűlölő, a „fehér” magyarok kegyeit kereső, önmutogató cigánynak láttak – időnek előtte az égbe ment. Magam inkább a mottóban idézett Ady versre utalva, muszáj Herkulesnek láttam Bogdánt.

 

A szerző, aki az életből tragikusan kilépő polgármester sok barátja közül az egyiknek mondja magát, meg sem próbál objektív maradni. Mint ahogy a többi, a néhai Bogdán „Lacira” (a kötetben is végig bizalmaskodva: Laci) emlékező barát, jó ismerős sem. Persze, nekik nem is kell tárgyilagosságra törekedni, ők átengedhetik magukat érzelmeiknek, és csak a szépre emlékezve, az öngyilkos (hogy önkezével vetett véget életének, vagy sem, az sem egyértelmű) polgármesterben kizárólag a tökéletes embert, a kis faluja, sorstársai életén jobbítani akaró héroszt ünnepelhetik. Halottról jót vagy semmit. Csak hogy az eredeti latin mondás - „De mortuis nil nisi bene” - azt jelenti, hogy az eltávozottról jól, vagyis igazat szabad csak írni és beszélni. A krónikásnak pedig alapvető szakmai kötelessége lenne, hogy ne engedje át magát  a hőse iránti feltétlen rajongásának. Még akkor sem, ha legbelül így is érez, mert ez óhatatlanul akadályozni fogja a tisztánlátásban.

Mivel a szerző túl közel áll könyve alanyához (az ünnepelt polgármesterhez) és tárgyához („a cserdi csoda”), gyakorlatilag mindenben egyetért Bogdánnal, mintegy a közismerté vált cigány faluvezető visszhangja, ezért az olvasó az elé tartott tükörben többnyire csak homályosan látja, amit meg szeretne neki az író mutatni. Bár kétségkívül igaz, hogy a polgármester falu- és emberjavító kísérlete széppé, lakhatóvá tette a kis községet (e sorok írója az Amaro Drom riportereként ezt a 2000-es évek elején maga is megtapasztalhatta), munkahelyeket teremtett, a lányokat a korai gyerekvállalás helyett a tanulásra ösztönözte, látványosan visszaszorította a bűnözést, mindazonáltal mindez hírértékét tekintve megmaradt egyfajta bulvár-kakukktojásnak. Kötve hiszem, hogy a Bogdán László személyéhez kötött médiaérdeklődés előbbre vitte volna a cigányság helyzetét és megítélését.


A cserdi cigányok pozitív példának (szándékolt germanizmussal) lettek állítva, de kétségeim vannak afelől, hogy ők ebből sokat profitáltak volna. Nem beszélve arról, ha kiskorúsítjuk egy település lakóit, ha mindent mi oldunk meg helyettük, s természetesen mi is dirigálunk nekik, ettől aligha lesznek életképesebbek. A "halat adni, vagy halászni megtanítani" ősi, nálunk eddig megoldhatatlannak bizonyuló dilemmája ez. Bogdán a közösség vezéreként, ha nem is élet és halál, de lelkek és sorosok (na meg a napi fennmaradást jelentő közmunkák) ura és parancsolója volt, aki - ha úgy látta pedagógiailag hasznosnak - büntetett is. Miközben nem volt pedagógus, törzsfőnök, akarom mondani vajda, pedig legkevésbé. Ellenőrizte a település lakóinak életét, beleszólt mindennapjaikba, ha nem is olyan botrányos és elmebeteg módon, mint például érpataki falu-führer kollégája, a Bogdánnal ellentétben nem híressé, hanem hírhedtté vált Orosz Mihály Zoltán tette az ország másik nyomorult felén. Az „érpataki modell” szerencsére már csak egy rémtörténet, de, ahogy Dalia könyvéből sejthető, a polgármester halála után a „cserdi csoda” is megy a levesbe.

 
A népszerűség imponált is Bogdánnak, ahogy az örökösen csak a mocskos felszínt kaparászó médiumoknak is kapóra jött ez a tisztességes, tehetséges, fotogén cigány figura, ki is használták gátlástalanul. Az ún. jóindulatú magyar magyaroknak (akik pacekból nem gyűlölik a náluk sötétebb bőrszínűeket, és kéznél van minimum egy rendes roma ismerősük) kapóra jött a sajátjait is meglopó Farkas Flóriánok élő cáfolataként. Jó volt elhitetni magunkkal, hogy ő lehet a mindenkori politikai kurzusok által permanensen elárult, a haszonleső vezetőiktől becsapott cigányság új Messiása. Persze nem, ahogy egyik rajongója mondja, Martin Luther King-i magaslatokban, „hanem kispályás, de a mienk” változatban. Levette a felelősséget a vállunkról, mint az utcasarki hajléktalan, akinél egy százassal letudjuk a heti lelkiismeret-furdalásunkat, egyúttal töröljük az olykor ránk törő rémlátomást, hogy mi fekszünk rongyokba bugyolálva a Nefelejcs-István utca sarkon lévő bolt ablakának betonkiszögelésében. Az időnként hajmeresztően ötletelő Bogdán jó szándékát nem vonom kétségbe, hozzáértését (amit a lelátók népe egykor úgy adott az ügyetlen focista tudtára, hogy kórusban kajabálta: képzetlen, képzetlen) annál inkább. Magam is a „cigánybűnözés” penetráns stichjét véltem érezni az amúgy is szennyezett magyar levegőben, amikor frissen megválasztott polgármesterként „köcsögmentesítésnek” elkeresztelt börtönvizitre vitte a helyi srácokat. Hogy saját szemükkel lássák, mi vár(hat) rájuk. A pedagógia dilettáns elefántja betrappolt a büntetés-végrehajtás porcelánboltjába. Ennél is meredekebb, ami a könyv 11. oldalán olvasható:„ A gengszterizmust úgy állította meg, hogy összeugrasztotta őket, egyik a másikat árulta be, a polgármester meg bevitte a tetteseket a rendőrségre.” Mi van? Csak remélni merjük, hogy az élet más területein a besúgás nem volt napi gyakorlat Cserdiben.

Andy Warhol Campbell-leveskonzervjének hangulatát idézte az a polgármesteri happening, amikor Bogdán a kukákat kiborogatva mutatta meg a cserdi beás cigányoknak, hogy mennyi fölösleges hülyeségekre pazarolják el a kevés pénzüket. Meglehet persze, hogy ezt egy fogyasztáskutató szociológus javasolta neki. Kétségtelen, e nem éppen hétköznapi akcióival a cserdi elöljáró berúgta a kocsma ajtaját, egyik napról a másikra kies hazánk talán legismertebb polgármestere lett. Tévéműsorokban szerepelt, előadásokat tartott országszerte, az USA-ba is meghívták, még az ENSZ-ben is tartott előadást. Ugyanakkor ez a jó svádájú, kitűnő beszélőkéjű, intelligens fiatalember lépten-nyomon azon poénkodott, hogy neki csak három osztálya van. A sok jó barátja közül valaki javasolhatta volna neki, hogy ugyan már, tanuljon tovább, mert sokra vihette volna. Hiába volt ő értelmes ember, közszerepléseikor bizony érezhető volt, hogy kisebbrendűségi komplexussal küszködik. No meg nagy adag – a média által gerjesztett - megfelelési kényszerrel. Márpedig a megtépázott önérzet nem tesz jót az önbecsülésnek.

 

Azzal, hogy ingyen osztogatták a Cserdiben termelt paradicsomot, paprikát, krumplit és egyebeket, az akciók láttán olykor értetlenkedő "fehér" (értsd: nem cigány) magyarok körében javult-e a cigányok megítélése, enyhült-e a rasszizmus? Természetesen az előítéletek lebontásának kudarcát nem a cserdi polgármesteren kérem számon, ő legalább megpróbált a maga olykor formabontó eszközeivel tenni ellene.

 

Biztosan pozitívan hatott egyesekre Bogdán módszere, a kapitalista viszonyok között meglehetősen furcsa altruizmusa, amikor azok adnak a náluk jobb helyzetben lévőknek a magukéból, akiknek amúgy is kevés van. Egy "muszáj Herkules" viszont éppen az ilyen, csak azért is megmutatjuk szituációkban érzi magát elemében. Olyasfajta abszurd volt ez, mint amikor a polkorrekt TASZ jogvédői felajánlották szolgálataikat a kuruc.infónak. A túltolt bicikli esete a szereptévesztéssel. Arra viszont egyebek mellett ez a könyv is rámutat, hogy a cigányok egyes megmondóembereinél, polgárjogi aktivistáinál kiütötte a biztosítékot a „cserdi helyzet”, a Bogdán Laci-jelenség. Vagyis növelte - a polgármester szavaival - a cigányok egymás iránti „rasszizmusát”. Igen, kedves olvasó, a cigányok között is vannak rasszisták, és ez nem csak a nem cigányokkal szemben nyilvánul meg, hanem olykor a saját etnikumhoz tartozók iránti gyűlöletben, lenézésben, irigységben is.

 

Az öngyűlölő cigányok, akik közé a nála radikálisabb cigány vezetők szerint Bogdán is tartozott, nem azonosak az olyan díszcigányokkal, mint mondjuk Farkas Flórián, vagy a magukat cigányvajdának önválasztó, fukszos műmájerek. Dalia többször is idézi Bogdán konfliktusát Horváth Aladárral, Setét Jenővel, és egy pillanatra sem palástolja, hogy nem sokra becsüli őket. Természetesen azt fogadja el igaznak a köztük történt incidensről - amikor is polgármester azt állította, hogy egy közös rendezvény után megverték -, amit „a Laci” mesél. Hogy a szerzőnek és barátnak kétségei sincsenek Bogdán szavahihetősége felől, mi sem bizonyítja jobban, hogy könyvében nem ad lehetőséget Horváthnak és Setétnek, hogy ők is elmondják véleményüket. Kurtán-furcsán idézi föl és bagatellizálja, hogy Bogdán Lászlót lopás miatt jogerősen elítélték.

 

Ezt a polgármester korábban tagadta, aztán elismerte, hangsúlyozva, hogy ő „nem ért egyet” a bűnösségét kimondó bíróval. A könyv legizgalmasabb fejezete (Az utolsó szó, avagy van-e élet Bogdán Laci után?) Bogdán ma sem egyértelműen tisztázott halálát, állítólagos öngyilkosságának okait kutatja. Ha én lettem volna a kötet szerkesztője, arra ösztönöztem volna a szerzőt, hogy ezt bontsa ki sokkal részletesebben, oknyomozó Dante-ként kvázi szálljon Laci barátja után a lopást és hazudozást rendszerszintre emelő magyar pokolba. A cserdi polgármester hasonlóan az ország „polgármesteréhez”, mert nagyot álmodni, amiért ő az életével fizetett. A 250 milliós uniós pénzből gründolt hűtőházat kevés volt megálmodni, az építkezés koordinálásához jobban kellett volna ismerni a korrupt honi valóságot. „Lacit” annak rendje és módja szerint megvezették, az ilyen tevékenységgel soha nem foglalkozó, rejtőien beszélő nevű Aszfaltdoktor Szolgáltató Kft. lenyúlta a pénzt, az épület meg persze nem készült el. Cserdi polgármesterének nem Horváth Aladár vagy Setét Jenő tettek alá, hanem egy pécsi közbeszerzési jogtanácsos. Dalia egy darabig nyomozott Tóth Tibor után, aztán föladta a keresését. Nagy hiba volt. Ha őt sikerült volna szóra bírni, többet (vagy mindent) tudnánk az öngyilkosság okáról.

Már persze, ha igaz, hogy Bogdán önszántából akasztotta föl magát. Az építkezés körüli egyetlen tisztességesnek tűnő szakember, a műszaki ellenőr, Zotter Tibor ezt másképp látja: "Nem hiszek Laci öngyilkosságában. A műszaki logikám szerint nem stimmel.”

 

 Akár ezzel a két mondattal kezdődhetne Dalia második könyve a tragédiába torkollt „cserdi csodáról”.

 

(Dalia László: A cigánytábor nem az égbe megy - Bogdán Laci balladája. Kossuth Kiadó, 2020.)



Hirdetmény

vissza az oldal tetejére

PROGRAMAJÁNLÓ
Előző hónap 2021 április   Következő hónap
H K Sz Cs P Sz V
   1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930  
Aktuális: 

Nincs esemény

HÍRDETÉS


EGY ÉVE TÖRTÉNT
  • „Most senki nem tud adni egy darab kenyeret sem”

  • Rangos színészekkel vitt adományt a Jászságba az Országos Roma Civil Tanács

  • Túl az ötezredik család megsegítésén az Országos Roma Civil Tanács!

  • Mert megint itt tartunk: nem, nincs olyan, hogy cigánybűnözés

  • Ismét meggyalázták a roma holokauszt budapesti emlékművét



CÍMKE FELHŐ
KI KICSODA?

SZAVAZÁS

Oszlassa-e fel magát azonnal az Országos Roma Önkormányzatot?














KÖVESSEN MINKET ONLINE
KÉPGALÉRIA
 PARTNEREINK:

  • 100 Tagú Cigányzenekar



    Phiren Amenca



    Parno Graszt