A sok tízezer család számára a civilek által adományozott szatyornyi élelem nemcsak a mindennapi megélhetéshez ad segítséget., hanem reményt ad egy új szemléletű világ eljöveteléhez is.

Nógrád megye a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese volt. Bezártak vagy átalakultak a gyárak, más utakat kellett keresni a boldoguláshoz – mondja az idén már hetvenedik tavaszát köszöntő asszony, miközben felteszi a kávét.

Férje elvesztése után egyedül nevelte három műszakos gyári munkásként két fiát és lányát, akik félárvaként is szakmát szereztek, családot alapítottak, és próbálnak boldogulni. A legidősebb gyermeke, a lánya, rákbetegségben fiatalon, alig harmincévesen halt meg.

Utazni csak akkor szokott, ha kórházi vizsgálatra a közeli városba, Balassagyarmatra kell mennie, vagy lánya sírját keresi fel a városi temetőben. Nyolc unokája van. Már mindannyian felnőttkorba léptek. Az iskolájuk befejeztével négyen külföldre menekültek a szegénység és a kilátástalan jövő elől, és bár kettőjüknek főiskolai diplomája is lett, inkább egy idegen ország nagyvárosában pizzafutárként próbálják megalapozni jövőjüket, vagy legalábbis az első téglát megszerezni hozzá. „Nagyon sokat veszekedtem a gyerekeimmel, az unokáimmal, hogy tanuljanak, hogy vigyék valamire az életben, ne kelljen keservesen megdolgozniuk a mindennapi kenyérért” – mondja, a nyugdíjas asszony, megjegyezve, a többi unokája az ország különböző részeire kötözött, ott élnek, jószerével egy évben egyszer látja őket. A háború utáni újjáépítés éveiben született asszony sokat hallott a vészkorszak borzalmairól, az akkori ínséges, nehéz idők fájdalmairól, amikor még az életösztönből fakadóan az egymás megsegítése, erősítése emberi érték és erény volt. A „gulyáskommunizmusra”  nosztalgiával emlékeznek: volt mindenkinek munkája és egyfajta összetartás, szolidaritás a közösségekben. A roma közösségben mindennapos dolog volt, ha egy nap elfogyott valami, átszaladtak a szomszédhoz, ha valakinek aznap nem volt mit főznie, akkor kisegítették egymást – sóhajtozik.

„Csak kristálycukrom van” – mondja szégyenkező sajnálattal, hozzátéve, ő nem szokott kávézni, mert szívbeteg.

A szegénységnek, a nyomornak több fokozata is van. Az alig másfél ezer fős Nagylóc az ország északkeleti régiójának nem a legszegényebb falvai közé tartozik, bár itt is élnek emberek, családok meszeletlen vályogházakban, és itt is nevelnek áram nélküli házakban kisgyermekeket. A Cserhát dombjai között megbúvó települést nem a más falvakban sokszor bemutatott iszonyú mély nyomor, hanem inkább a „tisztes szegénység” jellemzi. A nélkülözéshez, a szerény életvitelhez hozzászoktak és beletörődtek az emberek. A mindennapok túlélése fásulttá tette őket, a néhány kereskedelmi televízióból és a közszolgálati médiából áradó információk pedig azt sulykolják beléjük, hogy minden nagyon jó irányban halad. Csak ezt az emberek valahogy a saját bőrükön, a saját sorsuk alakulásában nem érzik.  Mariska néni sem, aki körbevezetve alig 50 négyzetméternyi, hímzett terítőkkel és virágokkal díszített házában megmutatja élelemtartalékát. Tíz kilogramm liszt, néhány zacskó tészta és cukor, fűszerek, olaj, és a hűtőben pár zacskó fagyasztott hús. Azon kevés szerencsések közé tartozik, aki még a vírusveszély elején segítséget kapott a gyermekeitől, éppen ezért nem is fogadta el az élelemcsomagot, elküldette a szomszédos utcai vályogházban élő, nála sokkal szegényebbeknek. Ott nagyobb a szükség.

Az, hogy mi is a koronavírus, a falubeliek nem igazán tudják, csak hogy félni kell tőle, mert mindenkitől ezt hallják. Ebben a vészterhes időben mindenki próbál a maga módján másokon segíteni. Nagylóc az országban az elsők között volt, ahol lakossági összefogásból saját maguknak varrták a szájmaszkokat – ezt a falu polgármestere, Szalai Gábor mondja, aki fél éve lett a község első embere. Vannak vállalkozók, akik bálás ruhákkal foglalkoznak, ők és a lakosok lepedőket, pamutanyagokat ajánlottak fel, hogy védőfelszerelést készítsenek. Az egyik család leszabta, a másik géppel összevarrta, aztán szétosztották, hogy jusson mindenkinek. „A szükség nagy úr” – mondja a polgármester, aki a település költségvetéséből külön forrást különített el azoknak, akik krízishelyzetbe kerültek a vírusveszély miatt. A leggyorsabb és leghatékonyabb segítséget is a vírushelyzet kényszerítette ki: mint az ország nagyon sok településén, Nagylócon is több családi házban úgynevezett kártyás, feltölthető villanyórákat szerelt fel a szolgáltató. A rendszer úgy működik, mint egy telefonkártya, egy adott keretösszegért kapnak áramot. Ha elfogy, marad a gyertya vagy a holdvilág. A kártyát viszont csak a mintegy 20 kilométerrel távolabb lévő két városban, Balassagyarmaton vagy Salgótarjánban tudják feltölteni. Aki kijárási korlátozás idején világosságot akart a családi házában, hogy a gyermekei csatlakozzanak a digitális vagy távoktatáshoz, busszal, de gyakran biciklivel kellett elmennie az említett településekre. Ha belefutottak a rendőrségi ellenőrzésbe, volt, hogy szabálysértési bírságot is a nyakukba varrtak, mert elhagyták településüket, ami sok estben több hónapnyi vagy akár félévnyi áramkeretet is jelenthetett volna. Mede Attila, aki három általános iskolás gyermeket nevel, szintén csak úgy tudta megoldani a problémáját, hogy biciklire pattant, letekert 20 kilométert, de a mostani helyzetét az is nehezítette, hogy a gyermekek otthon voltak, és amíg ő intézte az ügyet, nem volt, aki vigyázzon rájuk. A polgármester egy vállalkozó bevonásával megoldotta, hogy a településükön is fel lehessen tölteni a kártyát, így ez a változtatás nemcsak a helyieknek, hanem a környező településeken élő érintett családoknak is nagy segítséget jelentett. A másik nagy kihívást a digitális tanrendre való átállást jelentette, mert sok gyermek nem is rendelkezett informatikai eszközökkel, így vagy közösségi adakozásból és gyűjtésből, vagy az önkormányzat és az iskola eszközkészletéből próbálták a helyzetet megoldani. Ahová nem tudtak tabletet, okostelefont vagy számítógépet juttatni, ott maradt a levelezési módszer: írásban egyheti leckét és feladatsort osztottak ki a tanárok a diákoknak, majd a falut körbebiciklizve begyűjtötték és kicserélték az újabb heti tananyagra. Hogy ez mennyire volt hatékony, a következő tanévben kiderül. A polgármester szerint többtucatnyian vesztették el ideiglenesen vagy véglegesen az állásukat, és ha majd ezek az emberek nem találnak munkát, a közfoglalkoztatás lesz az egyetlen lehetőségük. Erre is fel kell készülnie minden polgármesternek.

Menni vagy maradni, ez itt a kérdés

Hollókő az UNESCO világörökségének listáján szereplő egyetlen palóc hagyományőrző magyar falu. A szomszédságában lévő kistelepülés is próbálja maradásra bírni a fiataljait, de a kevés munkalehetőség és a környék szegénysége erre nem motivál.

A másfél ezer fős falu sportegyesülete még 2018-ban nyert 1 milliárd 640 millió forintot egy pályázaton, hogy egy új nemzetközi szintű sportcsarnok létesüljön a településen. Bár a megyei sport- és fociklubok nem tartoznak az ország élcsapataihoz, és a helyi focicsapat is a megyei harmadosztályban játszik, mégis a fociban látnák a kitörési, önmegvalósítási lehetőséget. A projekt persze itt is jórészt arra épülne – ahogy erről a falut korábban három cikluson át is irányító fideszes polgármester még a helyhatósági választások előtt nyilatkozott a megyei sajtónak –, hogy a faluban és a környéken élők között sok a hátrányos helyzetű gyermek, ezért a sport által egyfajta kitörési lehetőséget biztosítanának számukra. De talán sokkal nagyobb és sikeresebb befektetés lenne, ha ezt a pénzt mondjuk piacképes szakképzésre vagy olyan önfenntartó munkahely létrehozására fordítanák, ami ösztönzőleg hatna a letelepedésre, és kiszámítható, biztos jövőt adna néhány évtizedre pár tucat munkavállalónak – ezt már egy másik, 40 év körüli férfi mondja bekapcsolódva a beszélgetésbe. A haveroknak lenne ez üzlet addig, amíg felépítik a csarnokot, aztán majd állhatna üresen, mint a Stadler akasztói komplexuma, mert a kutya nem nézne rá – folytatja, és megy is tovább a dolgára, de előbb visszaakasztja szája elé a védőmaszkot. Bár a faluban sokan még nem tudják, a stadionépítés problémája tavaly október 13-án megoldódott: mivel a korábban fideszesként tevékenykedő polgármester a helyhatósági választáson alulmaradt, a több mint másfél milliárdos beruházás sem valósulhat meg, és ezt az új faluvezetőnek is a tudomására hozták. Inkább elviszik máshová, már ha egyáltalán megépül a komplexum. A kocsma teraszán két középkorú, munkaruhás ember áll. Úgy látják az ország helyzetét, hogy a politikusok egyre gazdagodnak, ők meg csúsznak lefelé. „Itt dolgos emberek éltek mindig, de ez rablóvilág lett” – summázzák az állapotokat, felidézve, hogy akár Hollókőn, akár az ország más helyein is, például a hatalomhoz közel álló politikusok, érdekkörök hogyan fordították előnyükre befolyásukat. Uniós támogatásból vendégházakat újítottak fel, amit sajátjukként használnak, saját vagy családtagjaik vállalkozásaihoz rendelnek több tíz- és százmilliós támogatási forrásokat. Akár a szolgáltató ágazatban, akár a mezőgazdaságban. „Ennek a vírushelyzetnek is lesznek nyertesei, mert lesznek körök, amik a mi nyomorúságunkon tovább gazdagodnak” – mondják, majd kihörpintve a poharukat köszönés nélkül távoznak.

„Orbán Viktor azt mondja, megvéd minket, segíteni fog, de én már nem nagyon hiszek neki” – ezt már egy ötven év körüli cigány asszony mondja a posta előtt, kezében két kenyérrel és egy szatyorral, és szinte azonnal panaszáradatba kezd, hogy menyi mindenben csalódott a politikusok miatt. „Az ember, ha ledolgozza az életét, akkor se tud haladni, mert annyi nem marad, hogy összespórolja a téli tűzifára valót. A gyerekeket nem tudjuk ruházni, cipőt venni nekik, bálás ruhákból öltöztetem őket, mert piszkosan nem mehetnek az iskolába. Elég baj nekik az, hogy cigányok, még azzal is csúfolják őket, hogy piszkosak?” – mondja emelt hangon, hozzáfűzve: „Ezt írja meg nyugodtan, újságíró úr, hadd tudják meg az emberek az igazságot.” Egy harminc körüli nem roma fiatalember viszont azt mondja, az a baj, hogy az emberek többsége általánosít, mindenkit egy kalap alá vesz. „Nem lehet mindenkit egyformán elítélni akkor, ha nekem ellopják a tyúkom, vagy megvernek, mert az ember teszi, nem az ország vagy egy népcsoport” – mondja.

Bajban a segítség

Nagylóc zegzugos utcáin március idusától, amikor a koronavírus miatt országos korlátozásokat, veszélyhelyzetet rendeltek el, többször is megfordultak már civilek vezette személy- és kisteherautók, hogy fertőtlenítő- és tisztítószerekkel, élelemcsomaggal segítsék az embereket, de az országos nagy segélyszervezetek nem jártak a faluban. A polgármester és a hivatal munkatársainak segítségével összeállt egy lista, hogy jövedelmük és szociális helyzetük alapján melyek azok a családok, amelyek a legjobban rászorulnak most az élelmiszercsomagra. Roma önkéntes fiatalokból álló segélycsapat 60 család számára tud élelmiszer-adományt vinni, és bár nagy lenne rá az igény, a települési és a roma nemzetiségi önkormányzat, valamint a civilek bevonásával próbálják ezt a szerény adományt igazságosan szétosztani. A szegénységben nincs faji kérdés, az éhes száj egyformán nyílik az ételre, éppen ezért minden nélkülözőnek, rászorulónak egyformán kell segítenünk – mondja az Országos Roma Civil Tanács nevű szerveződés alapítója, Radics József, megemlítve, már több mint ötezer a koronavírus miatt bajba került családnak segítettek, főként az ország északi régiójában. Több mint 500 településen voltak, és több mint 30 ezer embernek nyújtottak segítséget kerekesszéktől cipőkön, ruhákon át tüzelő- és építőanyagig, néhány napra, egy-két hétre elegendő élelemcsomagig. Az önkéntesek felajánlását és adományát szétosztó szervezet azzal a meggyőződéssel végzi karitatív misszióját, hogy a konkrét segítség mellett sikerül közelebb hozni egymáshoz az embereket, lebontani az előítéletek nyomán születő, láthatatlan falakat, és erősíteni a közösségi szolidaritást, aktivizmust. Példamutató akciójukat jól jellemzi, hogy a formális csoporthoz rangos és elismert színészek, művészek, közszereplők csatlakoztak, és akár támogatóként aktív szerepet vállalnak mások megsegítésében. „Tudjuk, hogy a néhány napra elegendő élelemmel nem oldjuk meg a problémát, nem is váltjuk meg a világot – mondja Radics, aki civil foglalkozását tekintve taxisofőr, és korábban roma közösségszervezőként és aktivistaként is tevékenykedett –, de már az is sokat jelent, ha aznapra elvehetjük a gondot a családoktól. Tudni kell méltósággal adni és elfogadni is, mert a segélyosztást az elmúlt évtizedekben mindig összekötötték valamilyen politikai kampánnyal, választási időszakkal” – mondja, miközben porciózza a kiosztásra kerülő segélycsomagot. A legtöbb településen, ahol jártak, csodálkoznak az emberek, hogy sem aláírást, személyes adatot nem kérnek az adományért, de még csak azt sem mondják, kire kell majd szavazni. A segítséget és a jólelkűséget megfertőzték a számító emberek, és visszaélve tíz- és százezrek nyomorával, kiszolgáltatott helyzetével, öt kilogrammnyi élelemmel négy, illetve öt évre megveszik az emberek szavazatát, becsületét.

*

A koronavírus főként azokat a családokat tette tönkre, amelyek boldogulni szerettek volna. Azokat az embereket, akik családjuktól több száz kilométerre vállaltak munkát, és hetente vagy kéthetente jártak haza a fizetésükkel a fővárosból vagy a Dunántúlról. Akár az építőiparban vagy a gyárakban dolgoztak, a vendéglátásban tevékenykedtek, számukra egyik napról a másikra megszűnt a jövő. A munkahelyek bezárásával kénytelenek voltak hazamenni, kevés tartalékukat felélték, és bizonytalan, hogy mikor indulhat újra az életük, vagy újraindul-e egyáltalán. Ezeknek a családoknak nem jelent jövőt a kormányzati ígéret, a sok rózsaszín lufi, mint jó másfél évtizede az uniós csatlakozáskor, és az sem, hogy majd a közmunkában megtalálják a boldogulásukat, ha véglegesen megszűnik az állásuk. Emberek tömegei önerőből éppen ebből a világból próbáltak kitörni több-kevesebb sikerrel, mert belátták, a 28 500 forintos segélyből vagy az 57 ezer forintnyi közmunkabérből nem lehet sem megélni, sem jövőt építeni.

Most, a koronavírus miatti veszélyhelyzetben viszont sok tízezer család számára a civilek által adományozott szatyornyi élelem nemcsak a mindennapi megélhetéshez ad segítséget. Az, hogy több száz kilométerről vadidegenen emberek gondolnak rájuk, és látva, hogy romák és nem romák, önkormányzati és civil képviselők közösen, együtt segítenek, talán reményt ad egy új szemléletű világ eljöveteléhez is.

Hidvégi-B. Attila

Élet és Irodalom

PUBLICISZTIKA - RIPORT - LXIV. évfolyam, 22. szám, 2020. május 29.