Hiába tartják sikeres költőnek, ő a kudarcaiból próbál tanulni. Interjú Jónás Tamással, aki szerint az élet mindig fontosabb, mint az írás.

Oroszlán, tigris, gepárd, párduc, héja – az utóbbi időben ilyen profilképek váltották egymást a Facebook-oldaladon. Melyik vagy te, a ragadozó vagy a préda?

Erről nem szoktam beszélni. Többnyire én vagyok a préda, de természetesen azt akarom sugallni, hogy én vagyok a ragadozó. Valójában mindkettő igaz, mert ha egy történetet kell elkezdeni, én vagyok a ragadozó, a folytatásban viszont már én szívok általában. Amúgy Halak jegyben születtem és Oroszlán az aszcendensem, úgyhogy talán tényleg van valami ebben a kettősségben, amit a képeken keresztül sugallok magamról.

Az állatok nemcsak jelképek nálad, az írásaidból csak úgy süt, hogy csodálod a vadak világát. Honnan jön ez a vonzódás?

Gyerekkoromból. Csernelyben, ahol fogantam és életem első éveit töltöttem, voltak vadállatok. Szarvas, őz, vaddisznó, velük éltem egész sokáig.

Az erdőben való létezés számomra természetes.

A szabadban járva a mai napig felismerem a legtöbb növényt, és azt is megmondom, melyik mire való, csak a nevüket nem ismerem. Hat éves koromban viszont elköltöztünk Csernelyről, így megszakadt ez a bensőséges kapcsolatom a természettel. Most szeretném újra kialakítani, csak már nem az erdő a cél, hanem a tenger.

Ez romantikus elvágyódás, vagy konkrétan dolgozol rajta, hogy tengerhez költözz?

Egészen konkrétan. A tél folyamán már nem jön össze sajnos, de tavasszal mindenképp költözöm. Állóhajó, vagy élethosszig bérelhető lakókocsi lesz az otthonom, már a helyszín is megvan. Akkor bukkantunk rá, mikor egyszer eltévedtünk a jachtunkkal az Adrián…

A jachtotokkal?

Igen, volt ilyen idő. Amikor még programozó voltam, egész sok pénzt kerestem. Akkoriban úgy éltünk, hogy egy-két hónapot dolgoztam, az év többi részét pedig felfedezésekkel töltöttük. Egyik éjszaka eltévedtünk a jachttal egy hatalmas viharban, így kötöttünk ki Losinj szigetén, ahova azóta is visszajárok. Szerintem ez Horvátország legnyugodtabb szeglete, régebben valamilyen botanikus sziget volt, rengeteg fát, növényt telepítettek oda – egy hatalmas illatorgia az egész. Ott minden megvan, amit szeretek: hegyek, belső tavak, kicsi városok, és vannak rejtettebb részei is, amik teret adnak a csavargásra.

Mi ez, teljes újrakezdés?

Nem, ez inkább már a vége, utána nem nagyon tervezek semmit. Amúgy sincsenek távlati életcéljaim, és a messzi vidékek sem vonzanak különösebben. Mások New Yorkba vagy Kínába akarnak eljutni, bennem nincs ilyen utazási vágy. Amikor lett volna rá lehetőségem, akkor is mindig lemondtam.

Miért?

Mert azt tapasztaltam, hogy olyan sokrétű, ami itt van, hogy még ezt sincs időm rendesen feldolgozni. Márpedig fölösleges átszelni a fél világot, ha mindenhol ugyanazt látom részleteiben. Akkoriban tényleg úgy tűnt, hogy mindegyik város egyforma. Kicsit meredek azt állítani, hogy Frankfurt ugyanolyan, mint Párizs, de tényleg így éreztem. Ma már mást gondolok. Látom, mennyire más például Kolozsváron élni, ahol hiába hemzsegnek a költők és a színészek, csak kikészülni lehet, vagy mondjuk az Adrián, ami mindig kigyógyít az idegbajaimból.

Ne feledkezzünk meg Budapestről. Nyáron egy drámai Facebook-posztban magyaráztad el, hogy kénytelen vagy költözni, mert elismert költőként sem engedhetsz meg egy albérletet magadnak a fővárosban. A megkeresésemre akkor azt írtad, várjunk az interjúval, „mert jobb a happy end, mint egy kiáltás, még ha nem is akkora szenzáció”. Lett happy end?

Arrafele halad a dolog. Rengeteg jó emberrel találkoztam, nagyon sokan segítettek. A baj nem oldódott meg teljesen. Tudnék én pénzt keresni, de a bank azonnal elvinné az egészet, mert több tízmilliós inkasszó van a nyakamon a testvéreim által a nevemre íratott tartozások miatt. Úgy meg minek. De nem akarom, hogy a pénzről szóljon ez a beszélgetés. A probléma magánéleti része megoldódni látszik, és közben új távlatok nyíltak az életemben. Már én is sokkal reménykedőbb vagyok.

Akkor mégsem hollywoodi kamu, az életben is létezik happy end.

Ez mindig csak attól függ, hol húzzuk meg a történet végét.

De azért a javuláshoz kellett a kiáltás is?

Kellett bizony. A mentősök szokták mondani, hogy azzal kell legsürgősebben foglalkozni, aki csendben van, mert annak már nincs meg az életereje. Én azért kiáltottam, mert még megvolt. Erre sokan felfigyeltek, úgyhogy megmenekültem megint.

És költőként is termékeny korszakot élsz, legalábbis a Facebookon napi szinten posztolsz verset.

Pedig a töredékét sem rakom ki az internetre, csak az alkalmi verseket vagy a rövidebb prózákat. A nagy cigányeposzból, amin dolgozom, például szándékosan nem publikálok semmit, és belekezdtem egy regénybe is. Ha valaki húsz éves koromban azt mondja, hogy egyszer ennyit fogok írni, nem hittem volna neki.

Mi történt, fegyelmezettebb lettél?

Az semmiképp. Csak annyira készségszinten megy az írás, hogy már nem kell odafigyelnem. Hétköznapi beszélgetésekben is gyakran azon kapom magam, hogy szerkesztett szövegeket mondok. Legutóbb például diákoknak tartottam előadást, és egyszer csak észrevettem, hogy hexameterekben beszélek. Szerencsére nem buktam le, így észrevétlenül visszakapcsoltam normál üzemmódba. Ez terhessé teszi számomra a beszélgetéseket, állandóan oda kell figyelnem, hogy benne maradjak a hétköznapi regiszterben.

Az írásaidra két dolog jellemző: személyesek és kíméletlen őszinték. Téged sérülékennyé tesz vagy erőt ad, hogy idegenek kukkolnak be az életed legintimebb dimenzióiba?

Ha mindent elmondasz, akkor nem tudnak rólad semmit. Olyan ez, mint a meztelenség.

Előtted áll egy meztelen nő, teljesen érdektelen. De ha már van rajta egy palást, a fantáziád kiegészíti, így sokkal több mindent megtudhatsz róla.

Engem sem tesz sérülékennyé, hogy az emberek tisztában vannak az életem tényeivel. Egy ember ugyanis nem a tényekből áll össze. Arról meg fogalmuk sincs az olvasóknak, hogy a tények között hogyan működöm. Nagyon kevés ember van az életemben, aki tudja, mit fogok reagálni egy történetre, egy mondatra, vagy egy illatra. Hiába szolgáltatom tehát ki magam, megmaradok sokkal nagyobb titoknak, mint egy átlagember. Pont azért, mert a tények felől nem lehet megközelíteni.

Azért nemcsak tényekről van szó, hanem a hozzájuk fűződő viszonyodról is. Az olvasó eleven képet kaphat arról, hogy érzi magát Jónás Tamás legnyomorultabb vagy legfelemelőbb pillanataiban.

Sejtése lehet ezekről. Egy szöveg azonban nemcsak a szerző életéből, hanem más szövegekből is táplálkozik. Esterházy nagyon pontosan mondta, hogy nincs mondat egyedül. Ezt úgy egészíteném ki, hogy természetesen szöveg sincs egyedül. Ennek ellenére mindig törekszem arra, hogy a kamaszok ne az intertextualitást keressék először egy műben, ezt előzze meg egy ősforrás-tisztaságú élmény. Az irodalomban létezik kontinuitás, de azért kell egy pillanatkép is. Muszáj, hogy a mű önmagában is vonzó legyen.

El kell csábítani az olvasót?

Hiába, az írás is egyfajta kurvaság. Ha elijesztesz mindenkit, nem lesz olvasód. Ilyenkor szoktam elgondolkodni, kell-e egyáltalán olvasó. De mindig arra jutok, hogy persze, hiszen azért írok. Sosem hittem azoknak, akik ilyeneket mondtak: „Ó, ezt csak magamnak írtam”. Ha magadnak írtad volna, nem is beszélnénk róla. Mindenki meg akarja mutatni, amit ír, így természetes. Csak van, aki nem meri.

Neked jól esik, ha sokan lájkolják egy versedet a Facebookon?

Olyankor megijedek.

A túlzott népszerűségtől?

Azért a siker gyanús dolog. Ha sok embernek tetszel, tudod, hogy baj van, mert van valami az írásodban, ami könnyen eladható, blikkes. Azon gondolkodni kell. És ez nem új keletű kihívás, az internet hőskorában még erősebbek voltak azok a virulenciák, amiket most a Facebookon tapasztalunk. Mikor 18 éve Lackfi Janival megalapítottuk a dokk.hu-t, egyáltalán nem volt ritka a többszázezres nézettség egy-egy versen.

És szerinted ez káros?

Akkoriban nem volt az, mert kezdő tehetségekkel foglalkoztunk, akik számára ez rendkívül hasznos volt. Ma már soknak érezném.

Egyébként sem akarok mindenkinek tetszeni.

Gyakran megesik, hogy valaki kedvesen lájkol, de egy kicsit átpörgetem a profilját, és azt érzem, hogy én ezzel az emberrel biztos nem barátkoznék, mert olyan nézetei vannak, amikkel képtelen vagyok azonosulni.

Számít, hogy ki olvassa a verseidet?

Lehet, hogy bennem van a hiba, és nem kellene, hogy számítson. Már csak ezért sem lehetnék bestseller-író. A Magvető a kiadóm, ott is mindig ellene dolgoztam, hogy felépítsenek nekem egy imidzset. Nem hajt a vágy, hogy tonnaszámra vegyék a könyveim, és a világ minden országában olvassanak. Most jutottam el oda, hogy van százoldalnyi írásom, amit szerintem is érdemes lefordítani. Kicsit menedzselem is, hogy ez a pár szöveg jelenjen meg németül, csehül, bolgárul, macedónul. De ilyen nem sokszor fordul elő egy írói pályán. Hacsaknem Tandori Dezsőről van szó, aki nyolcvanéves kora körül jelentette ki, hogy most már nem ír, csak rajzol. Én hamarabb abba fogom hagyni, mert az élet fontosabb, mint az írás.

Ezt mindig így gondoltad?

Mindig. Ha van egy élményed, vagy bármiféle interakciód egy emberrel, nehogy már leülj verset írni! Nincs az a szöveg, ami érdekesebb lehet, mint a másik ember. Harmincéves korom környékén azért vesztettem el több barátomat, mert nem akartam az írásra időt szánni, de mégiscsak kellett valamennyit. Mindig csak egy-két percig tartott csak az versírás, de ők nem hitték el, hogy tényleg ott születnek a sorok. Azt gondolták, csak egy adys póz. Ebből aztán összeveszés lett, mert úgy éreztem, valami nem stimmel, ha a másik nem bízik bennem, és nem érti meg, hogy ez miatta van.

Egyszer azt írtad, hogy hiába mondanak sikeresnek, te inkább a kudarcaidból próbálsz tanulni. Miért tanulságosabbak a kudarcok?

Mert elérkezel a határaidhoz, ami nagyon fontos. Másrészt én hiszek a hiba poétikájában. Ma már vannak annyira műveltek az olvasók, hogy ha találkoznak egy hibával, rákérdeznek. Minimum önmaguknál, de megesik, hogy nálam is. Ahol hiba van, ott időt töltenek el, ez pedig kiváló alkalom a tanulásra. Ha valami fontos dolgot akarsz mondani, sose hibák nélkül tedd.

A díjaidra és az elismeréseidre is gyanakodva nézel?

Ezeknek volt pozitív hozadéka. A sikerben az a jó, hogy legitimál, és már nem kötekednek veled állandóan, hogy mit kellene csinálnod. Azt írsz, amit szeretnél. Persze lehet, hogy nem lesz jó, de ez úgyis csak később dől el. Addig biztos nem, amíg élünk. Azért most nagyon zavarna, ha belebeszélnének abba, mit és hogyan írok.

Mondjuk a cigányeposzba, amire alkotói ösztöndíjat is nyertél. Mióta érleled ezt az ötletet?

Négy-öt éve, de egy hosszú folyamat eredménye volt. Sokáig tiltakoztam, hogy odakerüljön a nevem elé a „cigány író” jelző. Nem tartottam indokoltnak, mert cigány író szerintem az, aki cigányul ír. Az irodalom a szövegről szól, és másodlagos kérdés, miféle kultúrák jelennek meg egy magyarul írott műben. Aztán rájöttem: lehet, hogy a szövegeimben nem, de az életemben működik ez a hagyomány. Én, mint magánszemély, cigány vagyok, ami nehéz is meg nem is. És akkor jött a felelősség: ha viszont ez így van, akkor le kell írnom azokat a titkokat, amiket sem a cigányul, sem a magyarul író cigány költők nem adnak ki.

Milyen titkok ezek?

A cigány kultúrában egy csomó olyan dolog van, ami a magyar többségi társadalom számára tabunak számít. Nálunk nagyon természetes, de hiszem azt, hogy természetközeli népként megvan a haszna, ha ezekről beszélünk. Ez egy kamikaze akció, mert tudom, hogy ki fognak miatta tagadni.

Kik?

Mindenki.

A magyar társadalomnak tabudöntögető lesz. Olyanokat fognak olvasni, hogy kapok ezer vádat a pedofíliától kezdve minden egyébig. A cigányok meg úgy érzik majd, elárulom őket.

Már ez sem fog nekik tetszeni, hogy először állatokként ábrázolom őket, akik a vándorlásaik során eljutnak addig, hogy emberfölötti emberré válnak. A cigányeposz tulajdonképpen csak alibi, ennek a népnek az 1500 éves vándorlásáról ugyanis alig tudunk tényeket. Ebben a szellős keretben bőven jut hely személyiségrajzoknak, kisebb történeteknek, és egy csomó mesének. Minden benne lesz, amit én eddig tanultam prózában és versben.

Ez azt jelenti, hogy megbékéltél a saját cigányságoddal, amit korábban gyógyíthatatlan betegséghez hasonlítottál?

Még mindig azt mondom, hogy nem jó cigánynak lenni. Ma, Magyarországon legalábbis biztos nem. Lehet, hogy Franciaországban vagy Romániában jobb, mert nagyobb a kulturális autonómiájuk, így nekik kicsit más a létélményük, mint nekem. Én mindig idegennek érzem magam. Oké, hogy mára a multikulti beemelte a közgondolkodásba, hogy az idegen szép, de ez egyébként nem igaz. A kíváncsiság és a pozitív diszkrimináltság sem jó. Képzeld el, hogy valahova mész, és csak a származásod okán azt mondják, jobb vagy a többieknél. Ez képtelenség, akárcsak az ellentéte, így folyamatosan küzdened kell az előítéletekkel, hogy bele ne bolondulj. Hogy ne veszítsd el az emberi identitásodat, de ne is élj vissza vele. Mert nagyon könnyű lenne becstelennek lenni, jobbra és balra egyaránt. Ez folyamatos munka, így nincs pihenés a személyiségednek.

Jobb átlagosnak lenni, mert akkor a saját jogán ítélik meg az embert?

Magánszemélyként, negyvenöt éves férfiként nekem az lenne a legjobb, ha nem kellene állandóan, többnyire szavak nélkül magyarázkodnom amiatt, hogy cigány vagyok. Az lenne jó, ha ez nem is lenne téma.

Nemrég azt mondtad, hogy a te negyvenöt éved nem csak negyvenöt év. Hány évesnek érzed magad belül?

A beszélgetésünk elején okkal mondtam azt, hogy nekem már a végjáték következik. Úgy érzem, van még öt évem. Ezt az ötöt viszont nagyon jól szeretném eltölteni, ami nem azt jelenti, hogy tobzódni akarok az örömökben, mint egy eszeveszett hedonista. Inkább azt, hogy végre tisztán akarok látni. Már amennyire ez a társadalom engedi a megvilágosodást. Arra vágyom, hogy őszinte barátságaim és tiszta reakcióim legyenek. És ha ötvenéves koromban azt érzem majd, hogy százéves a lelkem – mert most kilencvennek érzem –, akkor tulajdonképpen elmondhatom: egész sokat éltem.

De mitől érzed magad ilyen öregnek?

Gyorsabban élek, mint az emberek, akiket ismerek. Feldmár András szerint valami történt az agyammal 4-5 éves koromban, amikor intézetben voltam a nevelőszülőkkel, és én is hajlok erre a magyarázatra. Emlékszem például egy jelenetre a nevelőotthonból: éjszaka volt és tyúkólban kellett aludnunk.

Felnéztem az égre, és megláttam a teliholdat, hihetetlenül fényes volt. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami történik bennem, és onnantól bepörgött az életem.

Azóta is állandó rezgésben vagyok, nehéz elérnem a nyugalmat. A testhőmérsékletem magas, a szívem is mindig gyorsabban vert, és nézd meg a körmeimet: két napja vágtam őket, és máris milyen hosszúak.

A napokban felolvasást tartottál a csaknem 25 éves Cigányidőkből, amiben a gyerekkorodat írtad meg brutális őszinteséggel. Oldódtak azóta a traumák?

Dolgozni kell velük. A Cigányidők azért készült el, mert született egy fiam, és rájöttem, hogy most én nem foglalkozhatok a saját bajaimmal. Cigányként hol tudok elhelyezkedni? Kell-e tanulnom vagy nem? Mindezt félre kellett tennem, hogy jelen lehessek. Az írás azért jó, mert segít felejteni. Ha megírsz egy élményt, onnantól már arra emlékszel, amit leírtál, nem pedig közvetlenül a fájdalomra. Most jött el az idő, hogy ezeket a varrakat lekaparjam a sebről, és újraéljem az egészet. Nemcsak a gyerekkoromat, hanem azt az időszakot is, amikor megtörtént az első varrasodás. Kurva nehéz ez, már a gondolatától is leizzadok.

Azt mondod, öt jó éved van hátra, és el akarod mélyíteni az emberi kapcsolataidat. Ez hogy jön össze a tengerre költözéssel?

Hát igen, a technikai részét már megoldottam, a tartalmit még nem. Mert nem a kiköltözés a valódi feladat. Sokszor nekivágtam már csavarogni. Ezt egyedül elég jól meg lehet oldani, de most más a helyzet. Nagy kérdés, hogy mi lesz az emberi kapcsolatokkal. Újrakezdek mindent és ott kötök új barátságokat, vagy jön az oroszlán, elragad pár embert, és kiviszi magával a szeretteit? Ezt még el kell döntenem.

Versed is van a tengerről?

Ó, rengeteg: Rab-elégiák, Oroszlán a tengerparton.

Mindenről van versem. Ami fontos, megírom, meg ami nem fontos, azt is.