2024 March 29., Friday/Gedeon, Johanna napja van. .

Keresés

Add meg amire keresni szeretnél!

A Fidesz inkább megtartaná a roma nyomornegyedeket
2015. 08. 16. 00:00

Rövidesen a kormány elé kerül a „telepszerű lakókörnyezetek visszaszorításáról” szóló előterjesztés, amelyet az agrártárca készít – ezt 13 évvel ezelőtt, az első fideszes kormány idején, 2002 ...

Váralja: a felszámolt Péró

Váralja: a felszámolt Péró

Fotó: Mártonfai Dénes / Népszabadság

 

Ehhez kapcsolódott a hír, hogy az Egészségügyi Minisztérium hatvan településen vizsgálatba kezdett, amely egyebek mellett a cigány lakosság egészségi állapotát volt hivatva feltárni. A tárca korábbi kutatásokra hivatkozva közölte, hogy a romák egészségi helyzete lényegesen rosszabb, mint a nem cigány lakosságé.

 

A romák életesélyei nagyon rosszak, átlagosan 10-15 évvel élnek kevesebbet.

A minisztérium sajtóanyaga a „fertőzések és járványok által veszélyeztetett népcsoportnak” nevezte a cigányságot. A roma lakosság nagy része egészségtelenül táplálkozik (olcsó, zsírban és szénhidrátban gazdag ételeket fogyaszt), alultáplált vagy éhezik. A romák körében a leggyakrabban előforduló betegségek a tüdőtágulás és az idült hörgőhurutok, elterjedtek a szenvedélybetegségek.

 

A helyzetet tovább rontotta az egészségügyben tapasztalható hátrányos megkülönböztetés a cigányokkal szemben. Az ÁNTSZ kimutatása szerint

 

Magyarországon az ezredforduló táján 483 olyan telep létezett, amely közegészségügyi szempontból veszélyt jelentett a lakosságra.

A telepeken vagy telepszerű lakókörnyezetben élő romák száma becslések szerint elérte a százezret.

 

Soha nem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha nincs kormányváltás. Mai ismereteink fényében elég sok kétségünk lehet a Fidesz elkötelezettségét illetően. Főleg azért, mert az akkori becslések is több tízmilliárd forintra taksálták a telepfelszámolás költségeit.

 

A baloldali-liberális kormány sem kapkodta el a dolgot. A parlamenti választás után elcsorgott a semmibe másfél év.

Az MSZP-s Teleki László, a Miniszterelnöki Hivatal romaügyi államtitkára 2003 novemberében számolt be arról az örömteli fejleményről, hogy több mint tízévnyi ígérgetés után jövőre végre tényleg megkezdődik a cigánytelepek felszámolása.

 

Az államtitkár mintegy 440 – tehát az ÁNTSZ adatainál valamivel kevesebb – teleppel kalkulált. Ez a szám aztán felkúszott több mint ötszázra. A kormány úgy tervezte, hogy 2006-ig több mint kétszáz telepet számolnak fel, s ennek eredményeként 15-20 ezer roma életkörülménye fog „ugrásszerűen javulni”. Teleki László elmondta, hogy hónapokon belül elkészül az ütemterv, amelyből kiderül, hogy melyik telep mikor kerül sorra.

 

Ám „hónapokon belül” mindössze annyi derült ki, hogy a következő évi költségvetésben az eredetileg kért tízmilliárd forintnak csupán a tizedét biztosítják nyomortelepek felszámolására. Miközben a kormány által létrehozott romaügyi hivatal immár százmilliárdot tartott volna szükségesnek. Az összeget az dobta meg ennyire, hogy a telepfelszámolást komoly infrastrukturális beruházásokkal (csatornázással, út- és járdaépítéssel, szükség esetén áram, vezetékes víz és gáz bevezetésével) akarták összekötni.

 

A kormány azokat a szegregált, elkülönített helyeket tekintette telepszerű környezetnek, ahol legalább négy család él a szegénységi küszöb alatt, alacsony komfortfokozatú lakásokban vagy lakásnak használt egyéb építményekben.

Előfordulhat, hogy egy külvárosi bérház lakóközösségére, máskor egy településrészre illik ez a meghatározás, de akár egy teljes település is idesorolható. Ladányi János szociológus pedig egyenesen arra hívta fel a figyelmet ekkoriban, hogy Csereháton egész térséget fenyeget a gettósodás.

 

Berki Judit helyettes államtitkár, a romaügyi hivatal – később lemondott – vezetője ekkor még a költségvetési kurtítás ellenére is bizakodott. Azt mondta: a romaügyi hivatal több tárcával együttműködve, pályázatokból megpróbálja előteremteni a hiányzó összeget. Arról is beszélt, hogy a telepfelszámolást nem szabad pusztán műszaki feladatként felfogni. Képzésekkel, munkahelyteremtéssel egybekötött oktatási és közösségfejlesztő programok révén kell segíteni a roma családok integrációját.

 

Ehhez a többségi társadalmat is meg kell nyerni, különben fölöslegesen költünk el milliárdokat.

„Aprólékos, sziszifuszi munkára lesz szükség, de addig dolgozunk, amíg minden egyes esetet külön megvizsgálva ki nem izzadjuk a megoldást” – mondta Berki Judit, hozzátéve, hogy a telepfelszámolás első színhelye a Cserehát lesz. 2004 áprilisában Teleki László megint nyilvánosság elé állt, hogy tudassa: kormányhatározat készül a telepfelszámolás költségeiről és menetrendjéről.

 

Az előkészületekkel 2004-ben végeznek, a tényleges munka várhatóan 2005 januárban kezdődik, a következő évben négy és fél milliárd forint jut telepfelszámolásra, további több mint tízmilliárdért pedig az Európai Fejlesztési Bankhoz pályázik a kormányzat. A pályázat terve meghiúsult, s 2005 augusztusáig kellett várni rá, hogy a Berki Judit által beharangozott csereháti program indulását hivatalosan is bejelentsék.

 

A térség felzárkóztatásáról szóló mintaprogramról Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter és Mizsei Kálmán, az ENSZ főtitkárhelyettese írt alá megállapodást. A két évre szóló program költségvetése kezdetben megközelítőleg félmilliárd forint volt, és a későbbiekben sem emelkedett jelentősen. Vessük ezt össze a feladat nagyságával! A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserehát az ország egyik legszegényebb, legsúlyosabb helyzetben lévő vidéke, melyhez kb. száz település tartozik, s a lakosság száma meghaladja a 80 ezret.

 

A romák aránya 16 százalék. Nagy a munkanélküliség, olyan falu is akad, ahol csak a felnőtt lakosság két százalékának van állandó állása. Sok a zsáktelepülés, az óvodák és iskolák száma viszont kevés. Bölcsőde csupán kettő található a térségben. 2006-ban újra MSZP–SZDSZ-kormány alakult, a csereháti mintaprogram folytatódott. A koncepciót eredetileg Ladányi János dolgozta ki, akit aztán eltávolítottak a program környékéről.

 

Semmi nem valósult meg abból, amit elképzeltünk – mondta Ladányi egy lapunknak adott 2011-es interjúban. Százmilliók mentek el ostoba pótcselekvésekre és presztízsberuházásokra, felzárkóztatásra egy fillért sem költöttek. A borsodi politikai elit (és ebben a tekintetben nagykoalíció volt a Fidesz és az MSZP között) ott akadályozott, ahol csak tudott. A kormányban pedig nem volt elég elszánás, hogy megtörje a helyiek ellenállását.

 

Olyan hatalmas, egymásra rakódó problémahalmaz gyűlt fel, amit csak hosszú, kitartó és hozzáértő munkával lehet eltüntetni. Ahhoz, hogy a társadalomból tartósan kihullott csoportokat újra integráljuk, minimum száz év szükséges.

– állította a szociológus. Döcögősen és kevés pénzből, de kormányzati pályázatok nyomán más településeken is belevágtak a telepfelszámolásba. 2005 és 2010 között csaknem ötven településen, mintegy 3,5-4 milliárd forintból valósítottak meg telepprogramokat.

 

Sok köszönet nem volt bennük. Magyarországon mára gyakorlatilag minden felzárkóztató program kudarcba fulladt – konstatálta 2011-ben Ladányi János. A tanulság szerinte az, hogy hosszabb távon nem lehet a „helyi és a központi rendszerekkel” szemben eredményt elérni. A 2010-ban kétharmados győzelmet arató Fidesz alaposan felforgatta az országot, de a telepfelszámolást valahogy elkerülték a radikális változások. Lózungokkal a Fidesz sem fukarkodott.

 

A 2011 őszén elfogadott Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégiában ilyen szép mondatok olvashatók: „A stratégia a cigányság és a hátrányos helyzetű emberek leszakadását illető problémák megoldását nemzeti ügyként, s nem csupán szegénypolitikaként kezeli. A javasolt beavatkozási területek a kormányprogramban is kiemelt fontossággal szereplő fejlesztési területek: a foglalkoztatás, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátások, szolgáltatások.”

 

A jobboldal nem tudott újat kitalálni, ismételgette, amit a szakértők évek óta hajtogattak: átfogó, komplex programokra van szükség.

A különböző vizsgálatok a legkülönbözőbb eredményeket adták. A szegregátumok száma ezekben ötszáz és 1660 között mozgott. Az utóbbi adatot használó tanulmány szerint a települések negyedében tapasztalható lakóhelyi szegregáció. Azokat a városi területeket tekintették szegregátumnak, ahol a KSH adatai szerint az aktív korú lakosság legalább fele nem rendelkezik rendszeres munkajövedelemmel, illetve iskolai végzettsége nem haladja meg a nyolc osztályt.

 

A kétezer lakos alatti településeken: a helyi vélekedés alapján szegény- vagy cigánytelepnek, cigánysornak tartott valamennyi, a település legszegényebb lakosai által egy tömbben lakott leromlott állapotú településrészt vették tekintetbe. A stratégiában olvasható, hogy a szegregátumok kétharmada a települések szélén helyezkedik el. A telepek 14 százaléka a településhatáron kívül, átlagosan 3,8 km távolságra található. Körülbelül 26 ezer ember él ilyen helyeken.

 

2012 után 57 településen több mint nyolcmilliárd forint jutott telepprogramokra. Visszafogottan fogalmazva: a Fidesznek sem sikerült áttörést elérnie.

 

Nagyon úgy tűnik, hogy a Fidesz nem a telepek eltüntetésével próbálja orvosolni a problémákat: mintha célravezetőbbnek látta volna, ha inkább a meglévő szegregátumokban javítja az életkörülményeket.

A 2014-es újabb Fidesz-győzelem után viszont született egy kormányzati háttéranyag, amely információink szerint a lakhatásra alig alkalmas telepek felszámolását jelöli meg általános célként, és csak eseti jelleggel említi a telepek rehabilitációját.

 

Úgy tudjuk, a háttéranyag külön hangsúlyozza, hogy a sikeres rehabilitációhoz hat, de minimum négy-öt évre van szükség. Ahogy régebben, most is megvan a szakmai háttér. Már csak az elegendő pénz és a politikai akarat hiányzik.

 

 

 


 

 

Péró–Váralja–Németország

A Tolna megyei Váralja szélén, egy felhagyott kőbánya egykori munkáslakásaiba a hetvenes évektől cigány családok költöztek. Hogy ki mikor és miért adta a telepnek a Péró nevet, senki sem tudja, de a névadás jól mutatja a telep társadalmi rangját, hisz a Péró jelentése a szlengben: férfi nemi szerv. Az ezredfordulót követően a Péró 22 düledező, komfort nélküli portáján 73-an laktak. Az itt élő famíliák felnőttjeinek nem volt állása, s aki munkát keresett, nem árulta el, hogy a Péróban lakik, mert azzal el is vágta volna magát.

 

Váralja irányítói 2008-ban hozzáfogtak a Péró részleges fölszámolásához. Két pályázattal 60 milliót nyertek, hogy a programmal együttműködőket kulturált otthonhoz, szakmához és munkához juttassák. A projekt eredményeként 2009-ben négy család Váralján, öt pedig a környező, völgységi településeken vett magának portát. Ehhez és a házak felújításához, bővítéséhez, korszerűsítéséhez a gyerekesek igénybe vették a csemetéik után járó lakásvásárlási támogatást, emellett többen elvégeztek egy kőművesszakmát tanító kurzust, számukra a saját otthonuk átalakítása volt az első gyakorlat.

 

A Péróból kiköltözők közül hat családnak viszonylag jobb állapotban volt az ingatlana, azokat megerősítették, csinosították, s azok kapták meg, akik a telep életveszélyes és felújíthatatlan viskóiban laktak. A lakhatatlan odúkat lebontották. Végül is 15 família 50 tagja került összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közé. A Péró lakóinak a faluba költözését a váraljaiak eleinte bizalmatlanul fogadták.

 

Egy falubéli férfi többször is megpróbálta helyi népszavazással ellehetetleníteni a program startját, ám kérdését a választási iroda minden alkalommal elhibázottnak tartotta, s így nem írták ki a referendumot. Miután a roma családok beköltöztek Váraljára és a környékbeli községekbe, jelenlétük nem okozott feszültséget. Az utcabeliek sehol sem tettek panaszt az új lakókra. Igaz, arra nincs példa, hogy valahol az új lakók összejárnának szomszédaikkal, ám a béke ettől még teljes.

 

A program keretében tanult szakmával viszont nem sokra mentek a volt péróiak, munkához nemigen jutottak, amiben annak is szerepe volt, hogy átköltözésük után mélyült el a gazdasági válság, s a Völgység már korábban is szenvedett a munkanélküliségtől. Ennek hatására Váralja igyekvő lakói közül egyre többen vállaltak munkát külföldön.

 

Jelenleg a faluban 865-en élnek, s az aktív korúak legalább negyede – több mint százan – Angliában, Ausztriában és főleg Németországban dolgozik. Ezt látva a Váraljára beköltöző péróiak is külföldön kerestek munkát. Gyakran a szülők és felnőtt gyerekeik együtt vágtak neki a Nyugatnak.

 

Mindezt Simon Sándortól, a falu 59 éves alpolgármesterétől, tudom, aki maga is a Péróban nőtt fel háromgyermekes családban, s akkor jött ki onnan, amikor 21 évesen, a szászvári szénbányában vájárként dolgozva házépítésbe fogott Váralján. Simon biztos abban, hogy a volt péróiak azért mertek belefogni a jobb megélhetést biztosító külhoni munkába, mert kijöttek a telepről. Anélkül ma is csak közmunkások vagy segélyezettek lennének. (Ungár Tamás)