Komoly lépésre szánta el magát a kormány, amikor felvetette a kérdést, hogyan fizethető ki a családi pótlék utalványban – véli Forgács István romaügyi szakértő.
Réthelyi Miklósnak, az éppen a napokban lemondott nemzetierőforrás-miniszternek április közepéig kellett megvizsgálnia, hogyan fizethető ki pénzbeli ellátás helyett utalványban például a családi pótlék, a lakásfenntartási támogatás, a rendszeres szociális segély, vagy az átmeneti segély egy adott összege. Az MSZP gazemberséget meg rasszizmust emlegetett az ügy kapcsán, Korózs Lajos, a párt szakpolitikusa Réthelyi lemondása kapcsán pedig úgy fogalmazott: „teljesen mindegy, hogy hívják a szakminisztert”. Mindenesetre az új tárcavezetőnek komoly tapasztalata lesz a kérdéskörrel kapcsolatosan, hiszen Balog Zoltán eddig a társadalmi felzárkózásért, és azon belül kiemelten a roma közösségek integrációjáért is felelt.
Csak racionálisan
Forgács István romaügyi szakértő úgy véli, komoly lépésre szánta el magát a kormány. Szerinte a felvetésről nem tételezhető fel az, hogy eleve rossz szándék alapozná meg az Erzsébet-utalvány bevezetését, és helyette ő inkább olyan racionális megközelítést említ, amely számos korábbi tabut, kényelmetlen kérdéskört vet fel. Forgács a kezdeményezést mindenképpen érdemesnek tartja arra, hogy az a szükséges előkészítést követően akár valóban meg is valósuljon. Úgy látja, hogy a magyar kormány végre eljutott oda, hogy meg meri fogalmazni azt a gondolatot, mely szerint mindenképpen szükség van arra, hogy az állam valahol belenyúljon a segélyezési folyamatba, és új megoldásokkal próbáljon segíteni a rászorulókon és önmagán úgy, hogy a rászorulók a meglévő szűkös forrásokat célzottan, az eddigieknél tudatosabban költsék el.
Nem csodálkozik a kezdeti tiltakozó hangokon, mivel nem először hallja őket. Felidézi kérdésünkre, hogy évekig harc ment azért is, hogy vigyék el a játékgépeket a kis falvakból, vagy hogy az iskolába járás legyen a családi pótlék folyósításának feltétele, de idesorolja a kártyás villanyóra bevezetését is. Utóbbi kapcsán megjegyzi: drágábban kapják ugyan az áramot, akik élnek ezzel a lehetőséggel (ez ügyben a kormánynak lenne tennivalója, hogy segítse az egységes árak bevezetését!), de mentalitásváltást is hozott, hiszen a rászoruló családok ma már azonnal lekapcsolják a villanyt, ha nincs rá szükség, és próbálnak energiatakarékosan élni. Számos helyen ma már nem ágálnak a megoldás ellen, sőt vannak, akik szerint ez sokat segít a meglévő szűkös forrásaikat jobban felhasználni.
Forgács evidenciának tartja tehát az állam beavatkozását a mélyszegénység ügyébe több okból is. Elsőnek azt emeli ki, hogy a hátrányos helyzetűek nagy része sajnos nehezen osztja be, használja fel értelmesen azt a kevés pénzt is, amit kap, és úgy véli, ezt a gondolatot sokan osztják ma Magyarországon. Második megállapítása pedig az, hogy számos közösségben eltorzultak a szociális juttatások kiutalásának viszonyai, ezért megoldást kell keresni szerinte ezen anomáliák felszámolására.
Hátrány, sőt kár
„Különben nem teszünk mást, mint konzerváljuk a mélyszegénységet, és ezzel még inkább korlátozzuk az országot abban, hogy érdemi gazdasági fellendülés következzen be.” Képlete így fest: ha minden így marad, ahogy eddig, akkor még kevesebben fognak majd dolgozni, még kevesebben járnak majd iskolába. Ma a probléma szerinte pedig éppen az, hogy adott hátrányos helyzetű és cigány közösségekben sok esetben az életerős és tehetséges fiatalokat nem lehet eljuttatni szakmunkásképzőbe, szakközépiskolába vagy gimnáziumba, ami az államnak is hátrány, sőt egyenesen kár. A romaügyi szakértő úgy gondolja, hogy éppen ezért a családoknál kell tenni valamit, hiszen a legfontosabb az, hogy a rászorulók – „mindegy, hogy cigányok, vagy sem” – a gyerekekre költsék a rájuk, családra meghatározott pénzt, állami juttatásokat.
Forgács szerint pont az generál nagyon komoly feszültséget, hogy az egyik oldalról halljuk, hadd költse arra a támogatott a pénzét, amire akarja – hiszen a jogvédők szerint ez egy szabadságjog –, ezzel szemben viszont ott vannak az adófizetők, akik rendre azt vetik fel, hogy miért kell nekik eltartaniuk egy adót nem fizető, értéket nem termelő réteget? Ezért ha a kormány azt mondja, hogy a célzott juttatások legalább többségében valóban arra fordítódjanak, amire kellene, akkor az egy újabb fontos ügyben jelenthetne előrelépést. Egyes megyék évről évre többe kerülnek az államnak, ezért a különböző, már említett anomáliák miatt egyre nagyobb lyukakon fog elfolyni az adófizetők pénze – állítja.
Ezért rá kell venni az államnak a hátrányos helyzetű családokat, hogy járassák iskolába a gyereküket és motiválni kell őket arra, hogy a meglévő forrásaikat úgy használják fel – alapvető szabadságjogaikat tiszteletben tartva –, hogy azt a gyermekeikre fordítsák, ezzel segítve elő azt, hogy a legtovább tanuljanak. Forgács erre groteszknek tetsző példát hoz: az Egyesült Államokban az alkoholista vagy drogos szülők gyermekeként, fűtetlen bungalóban, éhezve, családon belüli erőszakban felnőtt 21 éves fiatal beperelhetné a szüleit, amiért nem tettek meg mindent azért, hogy őt egészségesen neveljék fel – és valószínűleg nyerne is egy ilyen perben. Éppen ezért azt a megközelítést ajánlja a figyelmébe az utalvány kapcsán aggódóknak, hogy vegyék számításba a gyerekek nézőpontját is. „Beszélhetünk családon belüli jogvesztésről, hátrányos megkülönböztetésről, ha a szülő nem a gyermekre fordítja a gyermek egészséges gondozására, nevelésére meghatározott juttatást?” – teszi fel a kérdést. De van még más szempontja is a vádak kapcsán: ha az a baj, hogy a családi pótlékból ötezer forint utalvány formájában érkezne, világos, hogy nem lehet belőle befizetni, mondjuk, a villanyszámlát, vagy hozzátenni a lakás-törlesztőrészlethez. „Ezzel azonban nem a szülő bünteti a gyereket? Nem előle vette el közvetlen módon a pénzt? Arról nem is beszélve, hogy sok helyen, ahol a mélyszegénység a legnagyobb gond, ott az ilyen formában hiányzó 5000 forint készpénz nem olyan költségekből hiányzik, amik közvetlenül a gyermekek fejlődését szolgálnák. Mondjuk ki: sokan vannak, akik nem feltétlenül a gyerekekre fordítják a gyest és a gyedet, meg a családi pótlékot.”
Egyes kistelepüléseken viszont nincs hol elkölteni az utalványt. Erre Forgács szerint az a megoldás, hogy egyes üzletláncok mozgóboltokat (rendszeresen érkező kisteherautókat) és előrendelési lehetőséget biztosítanak, ugyanis egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy a potenciális vásárlóiknál hagynak ilyen mennyiségű „pénzt” – óvatos becslések szerint százmillió forintos tételről lehet szó éves szinten. És szerinte szinte mindegy, hogy multinacionális, vagy hazai vállalat lépi ezt meg elsőnek: a riválisnak is csatlakoznia kell, éppen a piac logikája szerint, hiszen ha egy kistérségben több ezren kapnak havi ötezer forintot ebben a formában, akkor arról nem feltétlenül akar lemondani semelyik üzletlánc, főleg azokon a településeken, ahol nincsen bolt, vagy csak szűkös áruválasztékú van. Ráadásul úgy látja a szakértő, hogy a jövőbeni mozgóboltok még jobban segíthetik a tudatos vásárlást, hiszen ezeknél a szolgáltatóknál előre is lehetne rendelni, amire a legtöbb esetben még kedvezményt is adhatnának a cégek.
Kikerülni az uzsorást
Megoldási javaslata van arra is, hogy miként lehetne megkerülni azt, hogy az utalvány az uzsorásnál kössön ki: ha egyenesen házhoz viszik az élelmiszert, akkor nem valószínű, hogy lecsapnának az uzsorások a két kiló lisztre és a fél liter olajra. De Forgács azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a szülő bent hagyja az utalványt az önkormányzatnál, amely gondoskodik róla, hogy ezért az összegért eljussanak azok a javak a háztartásba, amelyre a gyermek felneveléséhez szükség van. Sőt azt sem tartja ördögtől valónak, hogy a település maga kérdezze végig a rászorulókat, mit szeretnének kapni az utalvány ellenében, majd mind a rendelést, mind a fizetést maga intézze. Itt persze megálljt parancsolna, hiszen „az állam azért nem főzhet meg Lakatosné helyett”, de a lényeg az, hogy az uzsorás így is hoppon marad.
Még megemlíti azt is, hogy a hátrányos helyzetű, többségében cigány családokat fel is lehetne készíteni arra, hogy a kevés forrásukat is értelmesen költsék el, valamint megtanulhatnának olyan praktikákat, elsajátíthatnának olyan ismereteket, amelyek a háztartás költségeit segíthetnek csökkenteni. Számos településen komoly igény lenne ilyen képzésekre, tanfolyamokra, és ezt a családok maguk kérik, maguk vetik fel. Végezetül ismét az Egyesült Államokat hozza fel arra a kérdésünkre, hogy máshol született-e hasonló megoldás. „Rengeteg utalványtípus létezik, ott ezzel már megtanultak együtt élni. Van, amit pelenkára, van, amit élelmiszerre lehet költeni, a cél, hogy hasznos dologra fordítsák a jogosultak.”
