„Csodabogárnak néznek minket” - Horváthék magyar származású szülőként fogadtak örökbe egy cigány származású ikerpárt.

„Egyszer az volt a téma egy netes fórumon, hogy találtak egy halott csecsemőt. Az első komment rögtön az volt: 'ha cigány volt, akkor nem kár érte'. Visszakérdeztem, hogy akkor az én gyerekeimért sem lett volna kár? Akkor megkaptam, hogy kussoljak, és terelgessem a kis szutykaimat.” Horváthék 29 hónapos korukban fogadták örökbe a most ötéves roma származású ikerpárt: Brigit és Anettet. Akkor még nyíltan is mertek büszkének lenni, mert nem számoltak a rasszista megjegyzésekkel, és az értetlen tekintetekkel.

A házaspár három évig járt különböző meddőségi központokba, de sehol nem tudták megmondani, mi a gond. „Egyre több negatív tapasztalatot szereztem, ez az egyik legnagyobb fokú stressz, ami egy fiatal párt érhet. Azért hagytuk abba az orvoshoz járást, mert vissza akartuk kapni a régi életünket. A történtek feldolgozása viszont egy gyászmunka” – kezdett bele történetükbe Horváth Adrienn.

Misztikum, pátosz

2006-ban döntöttek úgy, hogy jelentkeznek a TEGYESZ-nél - ellenérveik nem voltak az örökbefogadással szemben. Adriennek a terhesség és a szülés élménye sem hiányzik, egyedül a szoptatás hiányát érzi fájó pontnak. Ezeken a dolgokon viszont túl kell lépni: „ha ezen keseregnék egész életemben, akkor nem tudnék gyereket nevelni. Ezért is fontos, hogy az örökbefogadással ne az legyen a szülők célja, hogy valamit pótoljanak, ne „ló helyett a szamár” alapon álljanak hozzá. Először magukat tegyék rendbe, és utána jelentkezzenek.”

Bármilyen természetesen is álltak a dologhoz, Horváthék mégis úgy érzik, Magyarországon az örökbefogadást misztikum és pátosz övezi, pedig szerintük ez egy magától értetődő megoldás. „Ezt csak úgy lehet csinálni, hogy ő az én gyerekem, és nem másé. Az más kérdés, hogy jobb esetben csodabogárnak néznek minket, rosszabb esetben pedig nem ismerik el az örökbefogadó családok legitimációját, nem gondolják azt, hogy mi igazi család vagyunk.”

„Nincs két csápjuk, nem ufók”

Arra, hogy milyen furcsán gondolkodik a többségi társadalom az örökbefogadásról, Adriennek több története is van. Előfordult, hogy egy nyugdíjas néni – megtudva, hogy a lányokat örökbe fogadták - a kezébe nyomott egy papír kétszázast, hogy vegyen valamit a gyerekeknek. Más valaki csodálkozva kérdezte: „tényleg örökbefogadottak? Pedig azt néztem, milyen szépen vannak felöltöztetve.” De olyan is volt, hogy azt mondták: „valóban örökbefogadottak? Pedig éppen azt néztem, mennyire szereti őket.” Adrienn, aki teljes értékű anyának érzi magát, ilyenkor értetlenül áll a megjegyzések előtt: „Egy örökbefogadott gyereket nem lehet szeretni? Nincs két csápjuk, nem ufók”.

Sokan már azt sem értették, miért nem vártak az örökbefogadással: „31 éves voltam, amikor hazahoztuk a lányokat, és sokan nem is értették, hogy miért nem 43 évesen, a huszadik lombik után, végső kétségbeesésünkben tettük meg ezt a lépést”.

Onnantól, hogy jelentkeztek, másfél év telt el odáig, hogy hazavihették a lányokat, és ezzel még a szerencsések közé tartoztak. „Ez egy aprólékos eljárás, de érthető, hiszen gyerekek sorsáról van szó” – magyarázta Adrienn. A folyamat legelején meg kellett mondaniuk, milyen nemű, származású, korú, és egészségi állapotú gyereket, vagy gyerekeket szeretnének, aztán jött a felkészülés: olvasás, beszélgetések, utánajárás. Volt környezettanulmány, kötelező tanfolyam, pszichológiai vizsgálat, és különböző meghallgatások, nyolc hónapon át - majdnem, mint egy terhesség.

A lányokat 10 hónaposan vették el a vérszerinti szüleiktől, de akkor már többedszerre kerültek kórházba súlyos alultápláltság miatt, fertőző betegségekkel. Negyedszerre volt egy olyan orvos, aki értesítette a gyámhatóságot, így már nem adták őket vissza a vérszerinti szülőknek. Adrienn szerint a kicsik ezután 10 hónapos koruktól keringtek a rendszerben 27 hónapos korukig, és végül 29 hónaposan vihették őket haza, két hónap ismerkedés után.

Nem a megszokott szoba, nem a megszokott árnyak

Horváthék Szekszárd mellé jártak le Budapestről ismerkedni a gyerekekkel, ez Adriennek az állásába került, és azóta sem talált munkát. Az első találkozás csak 20 percig tartott, a gyerekek akkor már több mint egy éve roma nevelőszülőknél éltek, akikhez ragaszkodtak. „Megláttuk őket, iszonyat aranyosak, picikék és gyönyörűek voltak, rögtön elvarázsolódtunk, aztán persze jöttek a nehézségek. Nem volt egyszerű a kötődést kialakítani.”

Adrienn elbeszélése szerint bár a nevelőszülőknek is ez volt az első örökbeadásuk, nagyon segítőkészek voltak. Fokozatosan növelték az együtt töltött időt, de eleinte a lányok még az ételt sem akarták elfogadni tőlük. „Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, és ez nem fog menni.” Két hónap után mégis eljutottak odáig, hogy hazamehettek, „az elválás szörnyű jelent volt, mindenki sírt”. A vérszerinti szülők, a két hónap kórház, a nevelőotthon, majd a nevelőszülők után az ikreknek ez volt az ötödik állomás az életükben.

„Sokszor gondolkodtam rajta, milyen lehetett az első ébredésük: nem a megszokott szoba, nem a megszokott árnyak, borzasztó lehetett. Az első képeken még nagyon kényszeredett volt a mosolyuk, most viszont már teli szájjal vigyorognak. Már két hét után olyan volt, mintha mindig itt lettek volna velünk, és nagyon szerettük őket, de az igazi szülői kötődés és szeretet csak egy-másfél év után alakult ki.”

Az első félév Adriennek szinte „teljes homály” volt, sodródott az eseményekkel. Megélte a szülés utáni depresszióhoz hasonló örökbefogadás utáni depressziót: „senkinek nem könnyű egyik napról a másikra szülővé válni – nem ismertük a szokásaikat, idegenek voltunk egymásnak. Csak ekkor jött a neheze, borzasztó volt. Hirtelen rádöbbensz, hogy ez a két gyerek innentől a te felelősséged.”

Versenyfutás az idővel

Ez az örökbefogadás nem csak azért volt nehéz, mert magyar származású szülőkként cigány gyerekeket kaptak, hanem mert a lányok koraszülöttek voltak. A harmincadik hétre jöttek világra, ez pedig idegrendszeri éretlenséggel, mozgáskoordinációs, figyelem, és enyhe viselkedészavarral jár együtt.

Horváthék rendszeresen hordják a lányokat különböző terápiákra, mert például ha a mozgáskoordinációs zavart elhanyagolják, az később diszlexiát és diszgráfiát is okozhat. Mivel ezekkel a problémákkal a lányok születésétől fogva foglalkozni kellett volna, most versenyt futnak az idővel. A beszédfejlődésükre is külön oda kell figyelni, hiszen 29 hónapos korukban még nem beszéltek, Brigi pedig pszichoterápiára is jár - ő még nem tudta feldolgozni a történteket.

Bár a szakemberek azt mondják, a lányok be fogják hozni a lemaradást, és időben mehetnek iskolába, Adrienn fél, hogy ha nem kerülnek elég elfogadó közegbe, beskatulyázzák őket. „Olyan iskolát szeretnék találni, ahol értelmes, fejleszthető gyerekeket látnak bennük, akik az önhibájukon kívül tartanak itt. Ma az, aki kicsit is kilóg a sorból, vagy le van maradva, el van könyvelve hülyének, meg neveletlennek, és nagyon keserves élete lesz.”

Pont emiatt bánta meg Adrienn, hogy idáig nyíltan beszélt a lányok származásáról és arról, hogy örökbefogadottak, hiszen azt látja, sokszor ez alapján ítélik meg őket, és felnagyítják a velük kapcsolatos problémákat. „Most már tudom, hogy meg kell adni a lehetőséget a gyereknek, hogy egy legyen a sok közül, és ne ő legyen a kis csodabogár örökbe fogadott.”

Nem kell a kibeszélő show

A lányok előtt ugyanakkor nem titok, hogy örökbefogadottak. Adrienn szerint jobb, ha nem mástól tudják meg egy véletlen folytán, illetve ha nem egyszerre éri őket a sokk. „Annak a híve vagyok, hogy nem kell egy nagy kibeszélő show-t tartani X éves korban, hanem ennek jelen kell lennie az életükben. Ez persze nem azt jelenti, hogy állandóan erről kell beszélni, de pl. lehet nekik mondani, hogy ’az a néni, akinek a hasában voltál’, így természetesebbé válik a folyamat.”

Hasonló kommunikációs trükköket alkalmaznak Horváthék a lányok származását illetően is. Fontosnak tartják, hogy a „büdös cigányozás” helyett otthon, szeretetteljes környezetben hallják először a „cigány” szót, ezért Adrienn sokszor becézi úgy az ikreket: az én kis cigánylányaim. A gyermekvédelmi törvényben szerepel, hogy a gyerekeknek joguk van megismerni a gyökereiket, ők pedig ehhez próbálják tartani magukat: hallgatnak cigányzenét, eljárnak cigány művészek kiállításaira, táncházakba.

Ezzel szemben például a nevelőotthonokban az anyuka szerint általában a szőnyeg alá söprik a cigány származás kérdését. „Így történhet meg az, hogy amikor 18 éves korában kijön a cigány gyerek az otthonból, szélsőjobboldali csoporthoz csapódik, mert identitásválságba kerül.”

Holott Adrienn szerint az örökbefogadásban pont az az egyik legnehezebb feladat, hogy segíteni kell, és végig kell asszisztálni a gyerek identitáskeresését, mert előbb-utóbb felfogja majd, hogy máshol is vannak gyökerei, ez pedig mindkét félnek fájdalmas lehet.

Szoros családi kapcsolatok szakadhatnak meg

A cigány származás kérdésével azért is foglalkozni kell, mert, ahogy Adrienn fogalmazott: nem gondolta volna, hogy ilyen mértékű rasszizmus van a magyar társadalomban. Horváthék már az örökbefogadási papírok aláírásakor is azt hallgatták a gyámügyintézőtől, hogy „a szemüket is ki fogják lopni a gyerekek”. „Ez undorító és kegyetlen dolog volt” – mondta lapunknak Adrienn, aki később is sok hasonló megjegyzéssel találkozott: „Meglátod, hogy 12 évesen hazaállít terhesen”; Meglátod, hogy ha felnő, a hátadba döfi a kést.”

Adrienn saját bevallása szerint is rosszul kezeli ezeket a támadásokat, mert ő is totális támadással válaszol, holott tudja, hogy meg kéne tanulnia ignorálni mindezt. „Nagyon fáj, hogy a lányokat a származásuk miatt bántják vadidegenek.”

Sokszor persze nem csak az idegenek megjegyzéseivel kell megküzdeni – a család is reagálhat rosszul. „Ha valaki cigány gyereket akar örökbe fogadni, akkor számolnia kell azzal, hogy szoros családi kapcsolatai szakadhatnak meg. De ha valaki eltökélt, akkor ezt vállalnia kell.”

Adriennék szerencsések voltak, náluk elfogadó volt az egész család: a lányokat az első naptól kezdve teljes jogú családtagként fogadták. Horváthék úgy érzik, az ikrekkel kihúzták a lottó ötöst, és ennél már nem tudnák őket jobban szeretni. „Igaz, hogy esnek-kelnek, de ennél tökéletesebb gyerekeink még saját kezűleg sem lehettek volna: fantasztikusak, okosak, ügyesek, és szépek. Merem állítani, hogy most már ugyanolyan a kapcsolatunk, mintha én szültem volna meg őket.”