Az Utolsó Padban Egyesület számos olyan programokat bonyolított ez idáig, amely az ország több pontjára is elért. A roma gyerekek oktatásnak ügye is nagy szakértelmet, tapasztalatot igénylő feladat.

Az Utolsó Padban Egyesület számos olyan programokat bonyolított ez idáig, amely az ország több pontjára is elért. 2003-tól, ahogy azt az elnök mondja, olyan fordulat következett be a közoktatásban, amelynek következtében már a kirándulás - és táborok szervezésnél többet kellett tenni. Õszinte, valódi esélyt teremtő intézkedések megtételének szükségességét hangsúlyozták, éves konferenciáikon alkalmanként több száz pedagógus is részt vett.

- A roma gyerekek oktatásnak ügye is nagy szakértelmet, tapasztalatot igénylő feladat. Tudni kell, hogy minden beavatkozásnak nyoma marad. Az elmúlt nyolc év nem hozta meg a kívánt változást. A roma gyerekek iskolai integrációját, sikerességét előmozdítani kívánó intézkedések inkább növelték, mint csökkentették a gondokat.

Valójában nem esélyteremtő intézkedések történnek, csupán a neve az. A szervezetünk 2003 óta ezt a felismerést próbálja megüzenni a döntéshozók felé. Az integráció nem arról szól, hogy fenekestül felforgatunk mindent! Ma már úgy érzem, hogy valami változott. Kezdenek az emberek, főként a romák, erre odafigyelni, miszerint ami integráció néven történik az országban az inkább káros, mint hasznos.

Hogy kezdődött a te pályafutásod? Honnan és hogyan indultál?

- A nyíracsádi cigány közösségből származom. Az a problémakör, amit akkor ott felismertem, az volt, hogy a gyerekek sokkal többre képesek, mint amennyit elérnek. Épp abban az időben jöttek létre a kis létszámú osztályok, a korrekciós osztályok. Akkoriban alakult ki az, hogy nem csak a városokban voltak kisegítő iskolák, hanem a falusi iskolák is szervezni kezdtek ilyen osztályokat. Azt vettem észre, hogy kifejezetten a romákra irányul ez a szerveződés.

Anyuék nem nagyon akarták, hogy a pedagógusi pályát válasszam és igazán nem is, tudtak mit kezdeni azzal, hogy tanulok. Nálunk ez nem volt akkor még a szokás, hogy egy cigánylány elmegy és leérettségizik, majd továbbtanul. Nem tudták, igazából ki is az ő gyerekük. Gyakorlatilag az a másság, amit én képviseltem a fejlődés révén, azt ők nem értették. Lány koromban ezért sok konfrontációm volt, amit én úgy tudtam elkerülni, hogy, nem igazán voltam a közösségben, hanem otthon egész nap tettem -vettem, tanultam.

Azt gondolták, hogy az én pszichém nem lehet épp, amiatt, hogy annyit meredek a könyvre. De nagy szerencsém volt, mert hát a szülői szeretet, a szülői gondoskodás, meg a rokonok szeretete miatt mégis csak a közösség tagja voltam, s mintegy alkalmazkodtak hozzám. Aztán a sikereim arra ösztönözték a nő nemű családtagjaimat, hogy ők is tanuljanak. Rájöttek arra, hogy ennek tényleg van értelme, és rájöttek arra is, hogy minderre ők is képesek. Azóta több diplomás is van a családban és a tanulás, mint olyan, elfogadott lett nálunk a lányok esetében is.

Mi volt a következő lépés pedagógusi pályád irányába?

- Először nem tudtam, mi is legyek, egy ideig laboráns akartam lenni, mindenféle ilyen-olyan ember, aki az anyagot és annak természetét vizsgálja. És ebből a szemlélődésből kialakult, hogy az embereket kezdtem vizsgálni.

Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon miért minősítik a cigány gyerekeket fogyatékosoknak?! Mi az oka annak, hogy ez a fogyatékossá nyilvánítás az alapja, hogy külön osztályba szervezik őket, miközben pedig a valódi ok a telepi származás, a szülők teljes analfabétizmusa.

Ezeket, a hátrányokat vizsgáltam és kerestem rá a megoldást. A főiskolán is gyógypedagógiára szakosodtam, hogy tudjam meg, és kapjam meg a választ ezekre, a kérdésekre. Így, negyven éves fejjel már tudom, hogy mit lehetne tenni, hogy a cigányság életével, a cigány gyermekek oktatásával kapcsolatosan a fogyatékossá minősítéssel kapcsolatos beidegződés, eltűnjön.

Sajnos rengeteg ember él abból, hogy cikk - cakkos úton ezeknek, a gyerekeknek a sorsát ilyen módon diagnosztikus eljárásokkal, de egy életre behatárolja. Sok ember él magas egzisztenciával úgy, hogy szóban küzd a diszkrimináció ellen, de valóságban értelmetlen taktikai játszmákat folytat csupán.

Konkrétabban, milyen hibákat és mulasztásokat vélsz felfedezni a roma gyerekeinket érintő közoktatás területén, illetve milyen megoldási javaslataid lennének?

- Sok millióba került az Utolsó Padból program, melynek keretében 2200 roma, nem roma gyereket, majdnem azonos eljárással, mint ahogyan fogyatékosnak lettek minősítve, felül vizsgáltak. Mintegy 10 %-ról derült ki, hogy továbbra is igénylik a sajátos nevelést, de integráltan. A többi gyerek esetében az előzetes mérési helyben maradtak. Ma az általános iskoláskorú gyerekek mintegy 7.2 %-a van valamilyen fogyatékos kategóriába sorolva. Mintegy 3.4 %-uk tanul gyógypedagógiai tanrend szerint. De a fennmaradó 4% sem kapja meg a megfelelő nevelést, oktatást. Sokuk csupán annyit nyer az integrációval, hogy később kerül ki a normál iskolai világból.

Az is nagy baj, hogy a régi beidegződés lett felnagyítva, hogy a roma gyerekeket nevelő oktató iskoláknak pótlékokat kell adni. Gyakorlatilag a pedagógusok azért kapnak pótlékokat, mert sikertelenek, tehát sikertelenebbek lesznek, hogy több pótlékot kapjanak.

Olyan oktatáspolitika valósult meg az elmúlt években, amelyben a romáktól mentes iskolák támogatást, a roma iskolák büntetést kaptak. Pedig a roma gyerekeknek mintegy 70%-a roma többségű iskolába jár. Egy körültekintő oktatáspolitika nem mindkettő intézményt segíti. Mindkettőben megadja a fejlődés lehetőségét. Vigyáz az iskolákra, hogy ne lehessen szélnek ereszteni belőlük a gyerekeket. Egy az egyelőséget hirdető oktatáspolitika szereti és gondozza a roma gyerekek iskoláit. Igyekszik növelni a gyakorló roma pedagógusok, segítők számát.

Mennyivel tudna többet nyújtani egy roma pedagógus a cigány gyerekeknek?

- A roma pedagógusban megvan az a pszichés igény, hogy a roma gyerek is fejlődjön. Megvan az a vágy benne, hogy bizonyítsa, a roma gyerekkel is hatékonyan lehet dolgozni.

Van egy kis település, ahol roma mentor voltam, /OSI Roma Mentor Projekt/ s ahova azért mentem, hogy a roma gyermekek láthassanak cigány pedagógust élőben, mozgásban és beszélve. Ott előadtam, hogy tanulással lehet érvényesülni, és bár ezt elfogadták tőlem, mégis azt kellett látniuk, hogy ez nem igaz. Hiszen nekik a faluban van már négy diplomásuk is, akik közül egyik épp pedagógus, s akinek a helyi iskola, annak ellenére, hogy az iskola cigány gyerekekből áll, nem tudott állást adni. Itt van a hiba. Ez nem egy állami intézkedés, nem egy politikai cél, hanem a helyi kis közösségeknek, helyi kis királyságoknak lobbija. A lány az óta Pesten dolgozik, mint pedagógus. Így mégis sikerült a tanulás értékét helyreállítani. Azonban az eset az mutatja, hogy nekünk roma értelmiségnek, pedagógusoknak a tanultságunk ellenére komoly diszkriminációval kell számolnunk.

Ezt nekünk romáknak, nem csak fel kell ismernünk, hanem nagyon okosan küzdenünk is kell ellene. A roma rendszerváltást az fogja előidézni, hogy a tanult, művelt képzett cigányok kivívják a magunk helyét, értelmiségi szerepét a cigány és nem cigány közösségekben. A helyi kishatalmak, - melyeket ma a vezetőnek kikiáltott képzetlen cigányok teljes tudatlanságukkal és erővel támogatnak - igyekeznek ugyan tartósítani az arisztokratizmusukat, azonban tudják, hogy a polgári politikai elitnek, a gazdaságnak nem érdeke.

Ugyanis, ha egy népnek nincs működő saját értelmisége, az épp az elnyomás jele. De azok az úgynevezett cigány kutatók, a cigányok körében páváskodó értelmiségiek is önmérséklésre kényszerülnek majd, akik ma inkább összezavarni, mint segíteni igyekeznek a cigányokat. Egzisztenciális érdekük, hogy a cigányok körében esélyegyenlőség címszó alatt álságos, még nagyobb kirekesztés történjen. Ugyanis, ha a cigányságnak saját értelmisége lesz, akkor működő kontroll és alkotó kritika alá kerül az ő tevékenységük is.

Az igazság az, hogy amikor a jobb oldal felé orientálódtam, akkor azt ismertem fel, hogy a polgári és keresztény értékek önmagukkal szemben nem engedik meg egy népnek az elnyomását. Szó szerint rajongtam az SZDSZ -ért, azt hittem, hogy a mi pártunk. Nagyon rosszul éreztem magam, amikor rájöttem, nem így van.

Miben kellene a kesztyűt felvenni?

- Abban kell a kesztyűt felvenni, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek többet kell az iskolában nyújtani, és a szülő nem tud a számára többet segíteni, azok a gyerekek ne megbélyegzettek legyenek, hanem valóban kapjanak többet az iskolában. S ebben az iskolák fejlődése efelé terelődjön. Ne

m szabad üldözni az úgynevezett cigány iskolákat, mert azok nem véletlenül jöttek létre, bizonyos társadalmi miliőben alakultak ki, és a szétaprózódással nem fogjuk tudni megváltoztatni a közösséget, hanem a gyerek problémáját toljuk arrébb, ahol aztán még kevesebb eszköz lesz a kezünkben a megoldásra.

A jogszabályokkal történő összekeverés mellet, ugyanúgy megvan a szegregáció, mert a pedagógus kezében számtalan eszköz létezik arra, hogy tanítási órán is szegregáljon. Bizonyos dolgokban nem lehet jogszabályokkal eredményt elérni, így a társadalmi különbségek és az etnikai különbségek terén sem. Az iskolában minél a feladathoz illő pedagógusoknak kell lenni, és úgy jön a siker.

Itt már szépen leosztották a gyerekeket, nem szabadott volna így összekutyulni őket, és abban sem szabadott volna külön harcot, értelmetlen vitát folytatni, hogy a szülök hová járathassák a gyerekeiket.

Azokkal veszem fel a harcot, akik abból akarnak élni, hogy nem veszik tudomásul a cigányok földrajzi, erkölcsi, társadalmi, gazdasági, kulturális jellemzőit. Nem veszik figyelembe azt, hogy népcsoport vagyunk. Nem arról szól a dolog, hogy látás csökkentek vagyunk, mozgáskorlátozottak vagyunk, betegek vagyunk és értelmi fogyatékosak, hanem arról szól a dolog, hogy cigányok vagyunk. Amely csoport ugyanolyan kulturális jellemzőkkel bír, mint bármely népcsoport. És ha mi nem akarjuk megkülönböztetni magunkat, másoktól, akkor bizonyos arányok mentén, mások fogják megkülönböztetni magukat tőlünk.

Zárszóként mit tennél még hozzá?

- Az, hogy cigányok vagyunk, számunkra nagyon fontos. Az, hogy cigányok maradhassunk, az még fontosabb. Mert, hogy ha nem akarunk cigányok lenni, és így fejlődni, akkor nyomorultakká vállunk.